német vizsla

német vizsla

2009. január 31., szombat

Éjfél volt

1945.Március 22.
Láttuk nagyszüleinket, amint a lámpafény nélküli szobában a fekete ruháikat lopva
szedték ki a szekrényből, mert még mi is ébren voltunk. Péter mozdulni sem engedett
bennünket, mert ő tudott mindent.Felváltva nyaldosta le arcunkról a keserű könnyeket.
Az erdőn át nagyszüleink már sokszor megtették a 8km.-es útat, gyalogosan is,ami
Bakonyszentlászlóra vezetett a szüleink házához. Sötétben is oda találtak volna.
Ezen az éjszakán nem volt sötét,de a világosságot nem a holdfénye adta. Az egész
égbolton fűzérben égtek a "Sztalin" gyertyák, bevilágítva az egész erdőt. Gyakran a
géppuskák sorozat lövése hallatszott és távoli bombák robbanása rázta meg a Bakonyt.
A madarak minden robbanásnál riadtan hagyták el fészkeiket,a vadak előjöttek az
éjszakai búvóhelyükről.Pokollá vált az élet embernek,állatnak egyaránt.Megréműlt
szarvascsordák,őzek menekültek,de ők sem tudták hova vágtatnak? Csak nagyszüleinknek
volt biztos az úti cél,de hogy vajon oda érnek-e,az már bizonytalanná vált.A gici
erdő felől hangzott el a legtöbb lövés,mert a muszka sereg már betelepedett a gici
Gróf gyönyörű Kastélyába.Abban a faluban is riadalmat keltettek.
Édesanyánk a bombaszilánktól elvérezve,élettelenűl várta szüleit a házban.
Mente Sándor bácsi felesége maradt ott vele,mint egyetlen sírató asszony, amig Sándor
bácsi elindult Pápateszérre a kegyetlenűl nehezen kimondható szomorú hírrel.
Az egész falu népe pánikban volt,miután tudomásul vették,hogy a bomba,amit a muszka
gép a falunkra dobott,öt embert ölt meg. Elnéptelenedve a sötétben magányosan és
csendben várakoztak az utcák. Akkor még nem tudták,hogy mire várnak,de másnap már
megtudták,amikor szinte az egész falut ellepték a ruszki tankok.Mint a megye egyik
legnagyobb települése,jó stratégiai pontnak számított.A ruszki katonák előtt nem
volt zárt ajtó. Vittek mindent,ami mozdítható volt.
A fájdalmas,szomorú éjszakán nagyapánk és Sándor bácsi gyalúlatlan deszkákból
szögeltek össze egy koporsónak nevezett ládát,amiben Édesanyánkat a lovashintón
Bandi vitte utolsó útjára,ki a temetőbe.Megásták a sirt,ahol csak négy ember tudott
tőle végső búcsút venni úgy,hogy minden irányból dörögtek a fegyverek és repülők
sokasága cikázott a falu felett.-- Ilyen volt az én drága 25 éves Édesanyám temetése.
Reggel nagyszüleink a lovashintóval érkeztek meg a magára maradt szülői házunkból.
Bandi szokásos örömnyerítése elmaradt,amit elötte a malom udvarába érve soha nem
múlasztott el.Mi ketten futottunk a hintóhoz és vártuk,hogy Édesanyánk is leszáll
róla.Péter szűkölt,mert ő tudta,hogy az Édesanyánk már soha többé nem fog hintón
utazni, és soha többé nem fogja hallani az örökké fecsegő vizeskerék hangját.
Megkezdődtek árvaságunk évei.

2005.Május 25. Saller Molnár Erzsébet

2009. január 18., vasárnap

2009. január 14., szerda

2009. január 3., szombat

Elmentek

1944.

Utoljára Pétert szorította magához. Vigyázz rájuk fiú! A könnyei csorogtak a térdén pihentetett kutya fejére. Sírt, szűkölt, amikor a gazdi felemelte a koffert és kifelé indult a házból. Elállta az útját, hogy meggátolja a kapuban, de hiába. Az állomáson akkor már órák óta ott vesztegelt a vonat, ami vitte a behívót kapott férfiakat JUTASRA- és onnan hova? Ki tudta akkor? Már esett a hó, közel volt a Karácsony, amit a családban senki nem várt.
Csak a Bózsit várta haza mindenki. – Péter is, aki egyre türelmetlenebb, talán ki mondhatom: agresszív lett. „Nekem dolgom van, a gazdi rám bízta a családját és ember fia ne próbálja meg, hogy ide betegye a lábát!” Nehéz időket éltünk apám távolléte miatt, de ezt még nehezítette Péter különleges gondoskodása. Ha az Édesanyám fésülte a hajam és csak úgy megszokásból nyivákoltam, Péter azonnal számlálhatóvá tette gyönyörű fogsorát és megfogta az Édesanyám fésűt tartó kezét. Arról ne is beszéljünk, hogy hajat mossunk, csípi a szemem, visítok, mint az újszülött malac,- Péter feláll a teknő mellé, de az Édesanyámat előbb félre tolja, rám teszi a nagy tappancsát és lenyalja a pofámról a csípős habot.
Soha nem tudtuk meg, hogy ő milyen megbízatást kapott a gazditól, de elérkezett az idő, amikor már az Édesanyánk is Péter akaratát teljesítette. Ha Péter úgy döntött, hogy nekem hozta oda a szekrényből Jancsika kék mackónadrágját, akkor azt kellett felvennem.
Jancsikát ilyen meglepetések nem érték! Nem kellett neki az én fodros kis szoknyáimban pukedlizni, mert Pétert az nem érdekelte. Ő feltételezhetően a család legkisebb tagjáért érezte a legnagyobb felelősséget. (sajnos- erről majd később)
A Karácsonyt, Pápateszéren a nagyszüleinknél töltöttük, akkor már érezhető volt a háború szele. Péter ott is minden lépésünket figyelemmel kísérte.
Nagyapám úgy döntött, hogy mi gyerekek és Péter ott maradunk a malomban. Édesanyánknak haza kellett menni, nem maradhat a ház üresen. Nem maradt! Német katonák szállásolták el magukat az egész házunkban. Előnyükre szolgált, hogy Édesanyám kiválóan beszélte a német nyelvet. Nőiességében még szóval sem bántották meg!
Az a születésnap nekem már csak azt jelentette, hogy öt éves lettem, mert március 1.-et mutatott a naptár és 1945. Édesanyánk ingázott Bakonyszentlászló és Pápateszér között a lovas hintóval, hogy velünk lehessen, de a Bózsiról semmi hír.
Jancsikát egyre gyakrabban találta Nagyapánk Péterre borulva zokogni – én inkább a lovas hintót vártam és Bandi örömnyerítését, amint azt tette valahányszor a malom udvarába ért..
Mint akkor, most is március 15.-e van, csak hatvan évvel később.---- Már egyre többet dörögtek a fegyverek, távoli bombák robbantak, repülőgépek cikáztak az apró falvak felett, gyakran elrendelték az esti teljes elsötétítést.
Nagyapám és Tamás (a nagybátyám) akkor már a harmadik „bunkert” ásták ki a domb alatt, mert elhangzott a csatakiáltás: „közelít a muszka!”
Édesanyánk már megkezdte a pakolást a kocsira, készen állt becsukni a Bakonyszentlászló-i otthonunk ajtaját, mert az élet mégis csak fontosabb mindennél.
Tolonics Évike, a tizenöt éves kislány segített neki, de már a dolguk végeztével sötétedett, ropogtak a fegyverek - az égen cikáztak a „Sztalin” gyertyák, amik bevilágították a falvakat.
Évike sírt:”nem merek hazamenni”.
- Ugyan ebben az időben mi ketten a tópartján álltunk a Nagyapánk vízimalmánál és gyönyörködtünk a Sztalin gyertyákban. Honnan tudtuk volna, hogy ez mit jelent? Péter remegve köztünk ült a földön – Ő tudta.
Március 22- 19 óra, óriási detonáció rázta meg a Bakonyt – Péter szűkölt, - Jancsika megfogta a kezem, úgy szorított magához, hogy levegőt is alig kaptam. Sírva mondta „ most halt meg a Mama, de én szeretni foglak amíg élek.”
Üvöltve mentünk be a házba, sikoltoztuk, hogy meghalt a Mama, Péter szűkölve és felváltva nyalta az arcunkat. A Nagyszülők is hallották a detonációt a falunk felől, de ők megpróbálták a lehetetlent: optimistának lenni!
Hatvanöt éves vagyok, de egyetlen napot nem tudnék az életemből megnevezni, hogy mit vacsoráztam, még az esküvői menüt is a feledés borítja. De! 1945. március 22.-én az én drága Nagyanyám szárított vargányából készített gombapaprikást. Arra mindig vigyázott, hogy a „kicsinyeknek” ne adjon gombát, így nekünk azon az estén a kedvenc tejbedaránkat főzte.
„Én átrágnám a kásahegyet” mondta Jancsika—de ezen az estén hozzá sem nyúltunk, pedig nem hegy volt, csak egy tányérnyi tejbedara, fahéjjal megszórva.
A hálószobában hallottuk az ismerős hangot: Mente Sanyi bácsi hozta a kegyetlen hírt a malomba. Az egész ház inkább hasonlított egy elmegyógyintézet zárt osztályához, mintsem egy békés otthonhoz. A sikoly, a padláson Anci néném üvöltött, oda menekült ,hogy mi ne halljuk az égig érő zokogást, mi akik a detonáció pillanatában árvák lettünk.
Egymás mellett volt az ágyunk, Péter köztünk feküdt és gondosan lenyalta a könnyeinket.
Csak később tudtuk meg, hogy Tolonics Évikét haza kísérte a mi drága Édesanyánk, de abba az otthonba, már együtt érkeztek meg, mert a muszka repülőgép, ledobta a bombát a mi kicsi ártatlan falunkra ---- öt ember halt meg.
„Szergely” bizonyára boldogan tért haza, de ha netán ő az aki, aki akkor a Balaton vízébe landolt a gépével és hullám sírban végezte – nyugodjon békében. Talán neki is fájna, ha látná az én drága Édesanyám hideg néma sírkövét: „Élt huszonöt évet”.

2005. március 15. Saller Molnár Erzsébet

2009. január 1., csütörtök

A nagyon ismert Bakoma

MÉG EGYSZER A BAKOMÁRUL !

Bakománk elvhű és tántoríthatatlan embernek látszott, de csak verbálisan.
A fizikálisban volt egy kis eltérés. Mikor úgy negyvenhatban megkérdezte tőle az új jegyző, hogy: - Fodor úr maga elvből iszik állandóan? – Józsefünk azt felelte: - Jegyző úr; , lehet hogy már abból is ittam, de tavaly két orosz katonával annyira berúgtunk a szőlőben, hogy azok összetörtek minden ivó alkalmatosságot, valószínű, hogy a fent említett edény is akkor veszett kárba, hát azóta csak abból a kék zománcos pléh bögréből iszok, ami túlélte az affért.
Meg Pisztel úr;, hogy ne kelljen állandóan tölteni, bele szoktam egy gumislagot ereszteni a hordóba, vagy otthon a demizsonba, és azon szívom a bort.
A tántoríthatatlanságot meg ne feszegessük. Bakoma léte a szalonspicc és a holtrészeg között járt fel és alá. A szalonspicc volt az a bevezető állapot, amikor még megismerte szembe- szomszédját (a Bózsit), az ennél fokozottabb helyzetben ezt egyre kevésbé, s a holtrészegségnél már saját magát sem. Egyszer vagy egy hétig nem jelent meg a közösségben, - (kötve hiszem, hogy ez a templom, vagy egy irodalmi est lett volna, mert azért annyira nem tudott berúgni!) mire az aggódó cimborák rátörték az ajtót; rosszat sejtve, de hamar kiderült az igazság. József még fiatal korában bevezetett egy újítást. Hogy ne kelljen neki éjjel felkelni a szomját oltani, beállított az ágya mellé egy hokedlit, arra egy kisebb demizsont, és felébred- vén egy slagon abból annyit ivott, amennyi kedély állapotának helyre állításához szükségelte- tett.- Szóval az igazság az volt, hogy a fináncok elől elakart dugni egy fél akós hordó bort, és jobb helyet nem talált hozzá, mint az ágy melletti sarkot, a demizson bérelt helyét. Mikor az esti lefekvéshez készült, véletlenül, (vagy ki tudja?) abba eresztette bele a slagot, és csak azután rogyott az ágyba. Nem szaporítom a szót,- hát azért nem kelt fel, mert nem akart elfogyni az üzemanyag. A drága jó barátok aztán segítettek a maradékot meginni.- Isten ments,- még utóbb megpimpósodik- és az élet visszazökkent a megszokott kerékvágásba.
Egy darabig nem is volt semmi baj, aztán megint összekócolódott minden.
Az történt, hogy ötvenhatban az oroszok fejükbe vették, hogy a falu (mint a járás második legnagyobb települése) stratégiailag van annyira fontos, hogy meg kell szállni. Vagy tizenkét tank megállt a Lenin és Sztálin utca környékén, a katonák bementek a tanácshoz, meg a rendőrőrsre, kihirdették, hogy senki ne menjen fegyveresen az utcán, és sötétedéstől kijárási tilalmat rendeltek el. A nép ezt zokszó nélkül tudomásul vette, a nép között maga Bakoma is, aki csak este lefekvés előtt vette észre, hogy a nagy sürgés- forgásban elfelejtette napközben az üres demizsont megtölteni a szőlőben, és itt áll a kijárási tilalom kellős közepén egy fia bor nem sok, de annyi nélkül sem. Most itt olyan dolog történt vele, ami eddig delíriumos és lidérces álmaiban sem. Reggelre kijózanodott. Mivel utoljára huszonhárom éve volt józan, először is nem ismerte meg saját magát a tükörben. (Mit mondjak: abban a félig vak micsodában én sem ismernék magamra, pedig színjózan vagyok én is. A szerző.) De ez csak a kezdet volt. Nem talált meg semmit, mert ugye minden holmi ott volt, ahová józan ember nem teszi, és mikor kiment az utcára, nem ismerte meg a falut sem. Sebtében magához ölelte a demizsont és elindult a présház felé. No nem minden nehézség nélkül. Ugyanis, most két lábon állván, minden ismeretlen volt neki, mert ebből a perspektívából több mint húsz éve nem látta az utcát, (négykézlábról mindjárt más lett volna a helyzet) meg az egyenes járás is nehezére esett. Míg kapatosan dülöngélve kikerült minden villanyoszlopot, szilvafát, addig emigyen kitisztult aggyal, folyton fennakadt a kerítésekben és mellé ment az út menti árok kis hídjainak. Már halálfélelme lehetett, mikor sikerült neki rávenni egy arra járó gyereket, hogy vezesse ki némi díjazás fejében a saját pincéjébe. Mikor később kérdezték tőle, hogy mi volt a legborzasztóbb dolog az életében, hát azt a néhány órát nevezte meg, amit az új lerészegedé- sig kellett neki eltölteni. Azért nem szabad kijózanodni,- mondta ki a verdiktet, mert sok idő- be telik, mire újra be tud rúgni az ember. Ennyit a Bakomáról a hitelesség kedviért! Kurics Tamás ( a negyedik )

Fodor Józsi bácsi


BAKOMA

Apám nem szólított senkit azon a néven, amit a pap szentelt vízzel meg erősített. Szentelt víz ide, vagy oda – ismertek ők szentebb vizeket is. Ezek, olyan szent vizek voltak, amik életre szóló barátságokat erősítettek meg. Ezen szent vizek a falu Bakony felé eső részén, a Sárdosnak nevezett szőlőhegyen termettek. Ennek a hegynek, nagyobb tisztelettel hódoltak a falu férfi tagjai, mint mondjuk a Kőris hegynek, ami a Bakony legmagasabb csúcsa: 704 m.
A Sárdoson szép volt az élet – már akinek, mert az asszonyoknak csak a munka jutott, na meg este otthon a szent víz mellékhatása, már akinél haza ért a férj estére. Az volt a mottó, hogy „ti csak menjetek haza nyugodtan, mi még iszunk egy gyüszüvel” Nem láttam én még olyan szabót, aki ekkora gyüszüt használt volna. Vakler Pista bácsi volt a falu legjobban foglalkoztatott szabómestere, a kezeit már ugyancsak megviselték a tűk, cérnák, vagy legjobban az idő, de még ő sem használt ekkora gyüszüket. Ezek a sárdosi gyüszük, inkább hasonlítottak egy kisebb köcsögre, ami az űrtartalmukat illette. Ezeket emelgették először apám pincéjében, majd a Bakoma erőszakos invitálására, áttértek az ő présházába. A noha leve, nem volt éppen vetélytársa a Hegyalja- i boroknak. Ezt csak úgy simán, amolyan igazi „kerítésszaggatónak” nevezték. Talán éppen ez okozta, hogy a két bornak, az Ó- nak és az Új- nak, minden ősszel találkozni kellett, üdvözölni egymást.
Nem kizárt, hogy a noha lehetett felelős azért is, hogy Bakoma ritkán volt józan. Ha ez mégis előfordult, soha nem felejtette el megjegyezni: „Tudod komám, nem érdemes ki józanonnyi, mer ölíg sokáig tart újra berugnyi.” Szívesen látott mindenkit vendégül, de aki tehette, ismerve a „kerítésszaggatót”, inkább lapos kúszásban ment el a pincéje előtt, ne hogy behívja. Csak akkor tért be valaki, ha nem talált egér utat a menekülésre.
Apámnak sem éppen ez volt a kedvenc itókája, de a világért sem bántotta volna meg, bort termelő barátját. A kettőjük egészségére, már párszor megemelték a gyüszüket, a feleségekre is, papra, tanítóra, kántorra, orvosra, egyszóval, ha a gyüszükön múlt volna, mindenki igen csak egészségesen öregedett volna meg a faluban. – Te komám, Bózsi! Kapott a fejéhez Bakoma. Még arra nem is ittunk, hogy meggyógyult a kisleányod, pedig a faluban már híre futotta, hogy nem éri meg az eladó kort. Apám megszédült, lehet, hogy a noha volt a tettes, de talán inkább erőt vett rajta az a szégyen teljes gondolat, ami a vadászpuskát illette. Bakoma megtöltötte a gyüszüket, és a sajátját a magasba emelte:” Hát komám, ezt most fenékig!” Apámnak nem volt menekülés, hiszen a kislánya egészségére hangzott el a „fenékig” utasítás.
Ültek egymással szemben a kiürített gyüszükkel, az asztal egy- egy oldalán, és mit ad Isten, Bakoma csodát fedezett fel. T-ee, koo-mám Bózsi! Ki ül ott melletted, neki is öntök egy gyüszüvel. Apám oldalra pillantott: Senki! De ki az, aki te melletted ül és honnan került ide? Bakoma nyúlt az asztalon levő petróleumlámpáért, hogy jobban meggyőződjön a mellette ülő személy kilétéről? Már a keze megérintette a lámpát, amikor kérte apámat, hogy te meg vedd kézbe azt a másik lámpát, mégis csak több szem többet lát, több lámpa több világosságot ad.
Apám nyúlt a világosság felé, de juj! A lámpa csak addig volt ott, amíg a másik is. Bakoma kezében meg ott volt kettő. Milyen ember vagy te, add ide egyiket! Bakoma átnyújtotta, és mit ad Isten, most ő látta és csalás nélkül, hogy apám kezében lett kettő.
Te Bózsi! Itt valami boszorkányság van, elhiszed nekem? Csak nem az a söprűnyélen lovagoló vén gyehena jár vissza, mert valamikor az övé volt ez a présház. Én ammondó vagyok komám, hogy jobb lesz, ha szép csendben elinalunk innen. Hallottam én már olyant is Bózsi, hogy egy ilyen pince eladás után az előző tulajdonos visszajárt, aztán egyszer, amikor a legények mulattak, megjelent és egy maga oda kötözte őket a székhez és ez nem volt elég, rájuk gyújtotta a pincét. Csak az mentette meg őket, hogy a csősz észre vette a füstöt.
Bakoma egy fújással eloltotta mind a két lámpát, összekapaszkodtak, és támfának használva egymást, kitántorogtak az éjszakába. Kattant a zár és elindultak. Tele hold volt, világosság szállta meg az egész Bakony alját. Bakoma egy út menti fába kapaszkodva, felnézett az égre, oszt megszólalt: Jól elidőztünk Bózsi, kel a Nap. Apám is felnézett az égre, és vagy azért, mert az éjszakai vadászatokból jól ismerte az égitestet, vagy talán egy kicsivel kevesebbet ivott, megjegyezte: Ez nem a Nap, tele Hold van. Még szerencse, hogy bármelyik volt is, csak egyet láttak belőle.
Ám jóllehet, hogy nem csak hazáig, hanem egész életük végéig vita téma maradt, hogy vajon a Nap sütött- e rájuk, vagy a vén Hold mosolyogta ki őket akkor—ott—régen --- a Sárdosról hazafelé?


2005.Január Saller Molnár Erzsébet