Éjfél volt

1945.Március 22.
Láttuk nagyszüleinket, amint a lámpafény nélküli szobában a fekete ruháikat lopva
szedték ki a szekrényből, mert még mi is ébren voltunk. Péter mozdulni sem engedett
bennünket, mert ő tudott mindent.Felváltva nyaldosta le arcunkról a keserű könnyeket.
Az erdőn át nagyszüleink már sokszor megtették a 8km.-es útat, gyalogosan is,ami
Bakonyszentlászlóra vezetett a szüleink házához. Sötétben is oda találtak volna.
Ezen az éjszakán nem volt sötét,de a világosságot nem a holdfénye adta. Az egész
égbolton fűzérben égtek a "Sztalin" gyertyák, bevilágítva az egész erdőt. Gyakran a
géppuskák sorozat lövése hallatszott és távoli bombák robbanása rázta meg a Bakonyt.
A madarak minden robbanásnál riadtan hagyták el fészkeiket,a vadak előjöttek az
éjszakai búvóhelyükről.Pokollá vált az élet embernek,állatnak egyaránt.Megréműlt
szarvascsordák,őzek menekültek,de ők sem tudták hova vágtatnak? Csak nagyszüleinknek
volt biztos az úti cél,de hogy vajon oda érnek-e,az már bizonytalanná vált.A gici
erdő felől hangzott el a legtöbb lövés,mert a muszka sereg már betelepedett a gici
Gróf gyönyörű Kastélyába.Abban a faluban is riadalmat keltettek.
Édesanyánk a bombaszilánktól elvérezve,élettelenűl várta szüleit a házban.
Mente Sándor bácsi felesége maradt ott vele,mint egyetlen sírató asszony, amig Sándor
bácsi elindult Pápateszérre a kegyetlenűl nehezen kimondható szomorú hírrel.
Az egész falu népe pánikban volt,miután tudomásul vették,hogy a bomba,amit a muszka
gép a falunkra dobott,öt embert ölt meg. Elnéptelenedve a sötétben magányosan és
csendben várakoztak az utcák. Akkor még nem tudták,hogy mire várnak,de másnap már
megtudták,amikor szinte az egész falut ellepték a ruszki tankok.Mint a megye egyik
legnagyobb települése,jó stratégiai pontnak számított.A ruszki katonák előtt nem
volt zárt ajtó. Vittek mindent,ami mozdítható volt.
A fájdalmas,szomorú éjszakán nagyapánk és Sándor bácsi gyalúlatlan deszkákból
szögeltek össze egy koporsónak nevezett ládát,amiben Édesanyánkat a lovashintón
Bandi vitte utolsó útjára,ki a temetőbe.Megásták a sirt,ahol csak négy ember tudott
tőle végső búcsút venni úgy,hogy minden irányból dörögtek a fegyverek és repülők
sokasága cikázott a falu felett.-- Ilyen volt az én drága 25 éves Édesanyám temetése.
Reggel nagyszüleink a lovashintóval érkeztek meg a magára maradt szülői házunkból.
Bandi szokásos örömnyerítése elmaradt,amit elötte a malom udvarába érve soha nem
múlasztott el.Mi ketten futottunk a hintóhoz és vártuk,hogy Édesanyánk is leszáll
róla.Péter szűkölt,mert ő tudta,hogy az Édesanyánk már soha többé nem fog hintón
utazni, és soha többé nem fogja hallani az örökké fecsegő vizeskerék hangját.
Megkezdődtek árvaságunk évei.

2005.Május 25. Saller Molnár Erzsébet