Piri néni emlékére

A kisértet éjszakája 1959.
Egy hónap nyári szabadságon voltam otthon a szakiskolából. Bózsi vadászni volt, mint rendesen. Tudtam, hogy csak hajnaltájban érkezik haza. Csendes, gyönyörű
augusztusi este volt. Gyermekkoromban ez a hónap volt a csillaghullás ideje.
Ez még jobban vonzott engem a földöntúli világhoz.
Az ablakon kinézve láttam a teleholdat. Éppen a Zörög hegy tetejére ért
- bevilágította az egész Bakonyt. Eszembe jutott Piri néni régen hallott meséje arról
a kisértetről. Döntöttem! Ez az én éjszakám lesz. A házunk elött volt egy gyönyörű
japánakác. Sűrű ágai jó fedezéket adtak az ablakomnak, mert aki a kocsmából hazafelé tántorgott, akarva sem láthatta volna, hogy mi van készülőben a falak mögött.
Kivettem egy fehér nagy lepedőt, ami jól eltakarta viszonylag apró testemet.
A tükör elött főpróbát tartottam. A rivaldafényt a beszűrődő holdvilág adta.
Illegettem - billegedtem magam a tükör elött, gyakoroltam a kisértet mozdulatait és
azt a félelmet keltő hangját: " húúújhéé - hááájhóó - hejehó".
Egy igazi kisértet mindig éjfélkor jelenik meg. A falióránk elütötte az éjfélt, eljött az
én időm. Megindultam az utcán az Alszegen egészen fel a Németfaluig. Lengett a
lepedő rajtam, tánclépéseket lejtettem igazi kisértet módjára.
Bevísítottam a nyitott ablakokon, amik egymás után csapódtak be az orrom elött.
Apró kezeim még az ablakok üvegét is megkopogtatták. Közben hallani vélték a bent
alvók: "Húúújhé -Hááájhó - Hejehó ". Életemben előszőr és utoljára voltam az,
akitől mindenki rettegett és álmatlanúl töltötte az éjszaka hátralevő részét. Itt ott
egy-két kutya vakkantott, de én névszerint ismertem a falu összes kutyáját, így ők is barátságban voltak velem.
Alig fél órával előztem meg Bózsit a lefekvéssel, aki hazatért a vadászatból. Benézett
a szobámba és boldogan nyugtázta, hogy a kislánya alszik. Dehogy aludt!
Másnap reggel fútótűzként terjedt el a faluban, hogy az éjjel kisértet járta végig a
falut. Kis barátnőm Kozma Juliska sírva mesélte és hozzáfűzte, hogy ilyenkor
valaki meghal, mert a kisértet azért jön el, hogy ezt előre jelezze.
- Nem hal meg senki, ne félj!
- Honnan tudod?
- Onnan, hogy teleholdkor az eső sem eshet és a halál sem kaszál.
Már végzett ápolónő voltam, amikor egy szabadnapomon hazavágtattam Bózsihoz
a zirci kórházból. Az udvaron pihent a nyugágyon, fehér lepedővel letakarta magát,
hogy a nap sugarait kivédje. Egészen hajnalig vadászott, kellett a pihenés.
- Jaj Bózsi! Mi ütött beléd? Csak nem kisértetet akarsz csinálni magadból? Emlékszel,
amikor pár éve itt járt a kisértet - kérdeztem. Csak nem kért meg inasnak?
- Igen! Emlékszem - mondta. Csak azon csodálkozom még a mai napig is, hogy csak
én tudom egyedűl, hogy az a " Kisértet " te voltál. De neked még ezt is
megbocsájtom, mert nagyon szeretlek és még büszke is vagyok rád, mert a semmitől
való félelmet tőlem örökölted. Már kisiskolás korodban is gyakran megszöktél éjjel,
megsem álltál a Kurics malomig. ( Végig erdő és nem kis távolság. 8 k.m. ) A mindig
szűkszavú Bózsinak ez a pár mondata elégnek bizonyúlt az eddigi életemhez.
Soha nem jártam rögös utakat, ha mégis volt, nem vettem észre, a lehetetlent a
félelmet és a megalkuvást soha nem ismertem.
Köszönöm Bózsi, hogy az Édesapám voltál!

2010.szeptember 23. Saller Molnár Erzsébet