Elmentek

1944.

Utoljára Pétert szorította magához. Vigyázz rájuk fiú! A könnyei csorogtak a térdén pihentetett kutya fejére. Sírt, szűkölt, amikor a gazdi felemelte a koffert és kifelé indult a házból. Elállta az útját, hogy meggátolja a kapuban, de hiába. Az állomáson akkor már órák óta ott vesztegelt a vonat, ami vitte a behívót kapott férfiakat JUTASRA- és onnan hova? Ki tudta akkor? Már esett a hó, közel volt a Karácsony, amit a családban senki nem várt.
Csak a Bózsit várta haza mindenki. – Péter is, aki egyre türelmetlenebb, talán ki mondhatom: agresszív lett. „Nekem dolgom van, a gazdi rám bízta a családját és ember fia ne próbálja meg, hogy ide betegye a lábát!” Nehéz időket éltünk apám távolléte miatt, de ezt még nehezítette Péter különleges gondoskodása. Ha az Édesanyám fésülte a hajam és csak úgy megszokásból nyivákoltam, Péter azonnal számlálhatóvá tette gyönyörű fogsorát és megfogta az Édesanyám fésűt tartó kezét. Arról ne is beszéljünk, hogy hajat mossunk, csípi a szemem, visítok, mint az újszülött malac,- Péter feláll a teknő mellé, de az Édesanyámat előbb félre tolja, rám teszi a nagy tappancsát és lenyalja a pofámról a csípős habot.
Soha nem tudtuk meg, hogy ő milyen megbízatást kapott a gazditól, de elérkezett az idő, amikor már az Édesanyánk is Péter akaratát teljesítette. Ha Péter úgy döntött, hogy nekem hozta oda a szekrényből Jancsika kék mackónadrágját, akkor azt kellett felvennem.
Jancsikát ilyen meglepetések nem érték! Nem kellett neki az én fodros kis szoknyáimban pukedlizni, mert Pétert az nem érdekelte. Ő feltételezhetően a család legkisebb tagjáért érezte a legnagyobb felelősséget. (sajnos- erről majd később)
A Karácsonyt, Pápateszéren a nagyszüleinknél töltöttük, akkor már érezhető volt a háború szele. Péter ott is minden lépésünket figyelemmel kísérte.
Nagyapám úgy döntött, hogy mi gyerekek és Péter ott maradunk a malomban. Édesanyánknak haza kellett menni, nem maradhat a ház üresen. Nem maradt! Német katonák szállásolták el magukat az egész házunkban. Előnyükre szolgált, hogy Édesanyám kiválóan beszélte a német nyelvet. Nőiességében még szóval sem bántották meg!
Az a születésnap nekem már csak azt jelentette, hogy öt éves lettem, mert március 1.-et mutatott a naptár és 1945. Édesanyánk ingázott Bakonyszentlászló és Pápateszér között a lovas hintóval, hogy velünk lehessen, de a Bózsiról semmi hír.
Jancsikát egyre gyakrabban találta Nagyapánk Péterre borulva zokogni – én inkább a lovas hintót vártam és Bandi örömnyerítését, amint azt tette valahányszor a malom udvarába ért..
Mint akkor, most is március 15.-e van, csak hatvan évvel később.---- Már egyre többet dörögtek a fegyverek, távoli bombák robbantak, repülőgépek cikáztak az apró falvak felett, gyakran elrendelték az esti teljes elsötétítést.
Nagyapám és Tamás (a nagybátyám) akkor már a harmadik „bunkert” ásták ki a domb alatt, mert elhangzott a csatakiáltás: „közelít a muszka!”
Édesanyánk már megkezdte a pakolást a kocsira, készen állt becsukni a Bakonyszentlászló-i otthonunk ajtaját, mert az élet mégis csak fontosabb mindennél.
Tolonics Évike, a tizenöt éves kislány segített neki, de már a dolguk végeztével sötétedett, ropogtak a fegyverek - az égen cikáztak a „Sztalin” gyertyák, amik bevilágították a falvakat.
Évike sírt:”nem merek hazamenni”.
- Ugyan ebben az időben mi ketten a tópartján álltunk a Nagyapánk vízimalmánál és gyönyörködtünk a Sztalin gyertyákban. Honnan tudtuk volna, hogy ez mit jelent? Péter remegve köztünk ült a földön – Ő tudta.
Március 22- 19 óra, óriási detonáció rázta meg a Bakonyt – Péter szűkölt, - Jancsika megfogta a kezem, úgy szorított magához, hogy levegőt is alig kaptam. Sírva mondta „ most halt meg a Mama, de én szeretni foglak amíg élek.”
Üvöltve mentünk be a házba, sikoltoztuk, hogy meghalt a Mama, Péter szűkölve és felváltva nyalta az arcunkat. A Nagyszülők is hallották a detonációt a falunk felől, de ők megpróbálták a lehetetlent: optimistának lenni!
Hatvanöt éves vagyok, de egyetlen napot nem tudnék az életemből megnevezni, hogy mit vacsoráztam, még az esküvői menüt is a feledés borítja. De! 1945. március 22.-én az én drága Nagyanyám szárított vargányából készített gombapaprikást. Arra mindig vigyázott, hogy a „kicsinyeknek” ne adjon gombát, így nekünk azon az estén a kedvenc tejbedaránkat főzte.
„Én átrágnám a kásahegyet” mondta Jancsika—de ezen az estén hozzá sem nyúltunk, pedig nem hegy volt, csak egy tányérnyi tejbedara, fahéjjal megszórva.
A hálószobában hallottuk az ismerős hangot: Mente Sanyi bácsi hozta a kegyetlen hírt a malomba. Az egész ház inkább hasonlított egy elmegyógyintézet zárt osztályához, mintsem egy békés otthonhoz. A sikoly, a padláson Anci néném üvöltött, oda menekült ,hogy mi ne halljuk az égig érő zokogást, mi akik a detonáció pillanatában árvák lettünk.
Egymás mellett volt az ágyunk, Péter köztünk feküdt és gondosan lenyalta a könnyeinket.
Csak később tudtuk meg, hogy Tolonics Évikét haza kísérte a mi drága Édesanyánk, de abba az otthonba, már együtt érkeztek meg, mert a muszka repülőgép, ledobta a bombát a mi kicsi ártatlan falunkra ---- öt ember halt meg.
„Szergely” bizonyára boldogan tért haza, de ha netán ő az aki, aki akkor a Balaton vízébe landolt a gépével és hullám sírban végezte – nyugodjon békében. Talán neki is fájna, ha látná az én drága Édesanyám hideg néma sírkövét: „Élt huszonöt évet”.

2005. március 15. Saller Molnár Erzsébet