BAKOMA
Apám nem szólított senkit azon a néven, amit a pap szentelt vízzel meg erősített. Szentelt víz ide, vagy oda – ismertek ők szentebb vizeket is. Ezek, olyan szent vizek voltak, amik életre szóló barátságokat erősítettek meg. Ezen szent vizek a falu Bakony felé eső részén, a Sárdosnak nevezett szőlőhegyen termettek. Ennek a hegynek, nagyobb tisztelettel hódoltak a falu férfi tagjai, mint mondjuk a Kőris hegynek, ami a Bakony legmagasabb csúcsa: 704 m.
A Sárdoson szép volt az élet – már akinek, mert az asszonyoknak csak a munka jutott, na meg este otthon a szent víz mellékhatása, már akinél haza ért a férj estére. Az volt a mottó, hogy „ti csak menjetek haza nyugodtan, mi még iszunk egy gyüszüvel” Nem láttam én még olyan szabót, aki ekkora gyüszüt használt volna. Vakler Pista bácsi volt a falu legjobban foglalkoztatott szabómestere, a kezeit már ugyancsak megviselték a tűk, cérnák, vagy legjobban az idő, de még ő sem használt ekkora gyüszüket. Ezek a sárdosi gyüszük, inkább hasonlítottak egy kisebb köcsögre, ami az űrtartalmukat illette. Ezeket emelgették először apám pincéjében, majd a Bakoma erőszakos invitálására, áttértek az ő présházába. A noha leve, nem volt éppen vetélytársa a Hegyalja- i boroknak. Ezt csak úgy simán, amolyan igazi „kerítésszaggatónak” nevezték. Talán éppen ez okozta, hogy a két bornak, az Ó- nak és az Új- nak, minden ősszel találkozni kellett, üdvözölni egymást.
Nem kizárt, hogy a noha lehetett felelős azért is, hogy Bakoma ritkán volt józan. Ha ez mégis előfordult, soha nem felejtette el megjegyezni: „Tudod komám, nem érdemes ki józanonnyi, mer ölíg sokáig tart újra berugnyi.” Szívesen látott mindenkit vendégül, de aki tehette, ismerve a „kerítésszaggatót”, inkább lapos kúszásban ment el a pincéje előtt, ne hogy behívja. Csak akkor tért be valaki, ha nem talált egér utat a menekülésre.
Apámnak sem éppen ez volt a kedvenc itókája, de a világért sem bántotta volna meg, bort termelő barátját. A kettőjük egészségére, már párszor megemelték a gyüszüket, a feleségekre is, papra, tanítóra, kántorra, orvosra, egyszóval, ha a gyüszükön múlt volna, mindenki igen csak egészségesen öregedett volna meg a faluban. – Te komám, Bózsi! Kapott a fejéhez Bakoma. Még arra nem is ittunk, hogy meggyógyult a kisleányod, pedig a faluban már híre futotta, hogy nem éri meg az eladó kort. Apám megszédült, lehet, hogy a noha volt a tettes, de talán inkább erőt vett rajta az a szégyen teljes gondolat, ami a vadászpuskát illette. Bakoma megtöltötte a gyüszüket, és a sajátját a magasba emelte:” Hát komám, ezt most fenékig!” Apámnak nem volt menekülés, hiszen a kislánya egészségére hangzott el a „fenékig” utasítás.
Ültek egymással szemben a kiürített gyüszükkel, az asztal egy- egy oldalán, és mit ad Isten, Bakoma csodát fedezett fel. T-ee, koo-mám Bózsi! Ki ül ott melletted, neki is öntök egy gyüszüvel. Apám oldalra pillantott: Senki! De ki az, aki te melletted ül és honnan került ide? Bakoma nyúlt az asztalon levő petróleumlámpáért, hogy jobban meggyőződjön a mellette ülő személy kilétéről? Már a keze megérintette a lámpát, amikor kérte apámat, hogy te meg vedd kézbe azt a másik lámpát, mégis csak több szem többet lát, több lámpa több világosságot ad.
Apám nyúlt a világosság felé, de juj! A lámpa csak addig volt ott, amíg a másik is. Bakoma kezében meg ott volt kettő. Milyen ember vagy te, add ide egyiket! Bakoma átnyújtotta, és mit ad Isten, most ő látta és csalás nélkül, hogy apám kezében lett kettő.
Te Bózsi! Itt valami boszorkányság van, elhiszed nekem? Csak nem az a söprűnyélen lovagoló vén gyehena jár vissza, mert valamikor az övé volt ez a présház. Én ammondó vagyok komám, hogy jobb lesz, ha szép csendben elinalunk innen. Hallottam én már olyant is Bózsi, hogy egy ilyen pince eladás után az előző tulajdonos visszajárt, aztán egyszer, amikor a legények mulattak, megjelent és egy maga oda kötözte őket a székhez és ez nem volt elég, rájuk gyújtotta a pincét. Csak az mentette meg őket, hogy a csősz észre vette a füstöt.
Bakoma egy fújással eloltotta mind a két lámpát, összekapaszkodtak, és támfának használva egymást, kitántorogtak az éjszakába. Kattant a zár és elindultak. Tele hold volt, világosság szállta meg az egész Bakony alját. Bakoma egy út menti fába kapaszkodva, felnézett az égre, oszt megszólalt: Jól elidőztünk Bózsi, kel a Nap. Apám is felnézett az égre, és vagy azért, mert az éjszakai vadászatokból jól ismerte az égitestet, vagy talán egy kicsivel kevesebbet ivott, megjegyezte: Ez nem a Nap, tele Hold van. Még szerencse, hogy bármelyik volt is, csak egyet láttak belőle.
Ám jóllehet, hogy nem csak hazáig, hanem egész életük végéig vita téma maradt, hogy vajon a Nap sütött- e rájuk, vagy a vén Hold mosolyogta ki őket akkor—ott—régen --- a Sárdosról hazafelé?
2005.Január Saller Molnár Erzsébet
Apám nem szólított senkit azon a néven, amit a pap szentelt vízzel meg erősített. Szentelt víz ide, vagy oda – ismertek ők szentebb vizeket is. Ezek, olyan szent vizek voltak, amik életre szóló barátságokat erősítettek meg. Ezen szent vizek a falu Bakony felé eső részén, a Sárdosnak nevezett szőlőhegyen termettek. Ennek a hegynek, nagyobb tisztelettel hódoltak a falu férfi tagjai, mint mondjuk a Kőris hegynek, ami a Bakony legmagasabb csúcsa: 704 m.
A Sárdoson szép volt az élet – már akinek, mert az asszonyoknak csak a munka jutott, na meg este otthon a szent víz mellékhatása, már akinél haza ért a férj estére. Az volt a mottó, hogy „ti csak menjetek haza nyugodtan, mi még iszunk egy gyüszüvel” Nem láttam én még olyan szabót, aki ekkora gyüszüt használt volna. Vakler Pista bácsi volt a falu legjobban foglalkoztatott szabómestere, a kezeit már ugyancsak megviselték a tűk, cérnák, vagy legjobban az idő, de még ő sem használt ekkora gyüszüket. Ezek a sárdosi gyüszük, inkább hasonlítottak egy kisebb köcsögre, ami az űrtartalmukat illette. Ezeket emelgették először apám pincéjében, majd a Bakoma erőszakos invitálására, áttértek az ő présházába. A noha leve, nem volt éppen vetélytársa a Hegyalja- i boroknak. Ezt csak úgy simán, amolyan igazi „kerítésszaggatónak” nevezték. Talán éppen ez okozta, hogy a két bornak, az Ó- nak és az Új- nak, minden ősszel találkozni kellett, üdvözölni egymást.
Nem kizárt, hogy a noha lehetett felelős azért is, hogy Bakoma ritkán volt józan. Ha ez mégis előfordult, soha nem felejtette el megjegyezni: „Tudod komám, nem érdemes ki józanonnyi, mer ölíg sokáig tart újra berugnyi.” Szívesen látott mindenkit vendégül, de aki tehette, ismerve a „kerítésszaggatót”, inkább lapos kúszásban ment el a pincéje előtt, ne hogy behívja. Csak akkor tért be valaki, ha nem talált egér utat a menekülésre.
Apámnak sem éppen ez volt a kedvenc itókája, de a világért sem bántotta volna meg, bort termelő barátját. A kettőjük egészségére, már párszor megemelték a gyüszüket, a feleségekre is, papra, tanítóra, kántorra, orvosra, egyszóval, ha a gyüszükön múlt volna, mindenki igen csak egészségesen öregedett volna meg a faluban. – Te komám, Bózsi! Kapott a fejéhez Bakoma. Még arra nem is ittunk, hogy meggyógyult a kisleányod, pedig a faluban már híre futotta, hogy nem éri meg az eladó kort. Apám megszédült, lehet, hogy a noha volt a tettes, de talán inkább erőt vett rajta az a szégyen teljes gondolat, ami a vadászpuskát illette. Bakoma megtöltötte a gyüszüket, és a sajátját a magasba emelte:” Hát komám, ezt most fenékig!” Apámnak nem volt menekülés, hiszen a kislánya egészségére hangzott el a „fenékig” utasítás.
Ültek egymással szemben a kiürített gyüszükkel, az asztal egy- egy oldalán, és mit ad Isten, Bakoma csodát fedezett fel. T-ee, koo-mám Bózsi! Ki ül ott melletted, neki is öntök egy gyüszüvel. Apám oldalra pillantott: Senki! De ki az, aki te melletted ül és honnan került ide? Bakoma nyúlt az asztalon levő petróleumlámpáért, hogy jobban meggyőződjön a mellette ülő személy kilétéről? Már a keze megérintette a lámpát, amikor kérte apámat, hogy te meg vedd kézbe azt a másik lámpát, mégis csak több szem többet lát, több lámpa több világosságot ad.
Apám nyúlt a világosság felé, de juj! A lámpa csak addig volt ott, amíg a másik is. Bakoma kezében meg ott volt kettő. Milyen ember vagy te, add ide egyiket! Bakoma átnyújtotta, és mit ad Isten, most ő látta és csalás nélkül, hogy apám kezében lett kettő.
Te Bózsi! Itt valami boszorkányság van, elhiszed nekem? Csak nem az a söprűnyélen lovagoló vén gyehena jár vissza, mert valamikor az övé volt ez a présház. Én ammondó vagyok komám, hogy jobb lesz, ha szép csendben elinalunk innen. Hallottam én már olyant is Bózsi, hogy egy ilyen pince eladás után az előző tulajdonos visszajárt, aztán egyszer, amikor a legények mulattak, megjelent és egy maga oda kötözte őket a székhez és ez nem volt elég, rájuk gyújtotta a pincét. Csak az mentette meg őket, hogy a csősz észre vette a füstöt.
Bakoma egy fújással eloltotta mind a két lámpát, összekapaszkodtak, és támfának használva egymást, kitántorogtak az éjszakába. Kattant a zár és elindultak. Tele hold volt, világosság szállta meg az egész Bakony alját. Bakoma egy út menti fába kapaszkodva, felnézett az égre, oszt megszólalt: Jól elidőztünk Bózsi, kel a Nap. Apám is felnézett az égre, és vagy azért, mert az éjszakai vadászatokból jól ismerte az égitestet, vagy talán egy kicsivel kevesebbet ivott, megjegyezte: Ez nem a Nap, tele Hold van. Még szerencse, hogy bármelyik volt is, csak egyet láttak belőle.
Ám jóllehet, hogy nem csak hazáig, hanem egész életük végéig vita téma maradt, hogy vajon a Nap sütött- e rájuk, vagy a vén Hold mosolyogta ki őket akkor—ott—régen --- a Sárdosról hazafelé?
2005.Január Saller Molnár Erzsébet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése