német vizsla

német vizsla

2012. április 12., csütörtök

Mrs. Adele Luetjen

DELL
Özvegy asszony volt, idős Édesanyjával élt Windsorban, aki Anna E. Stankevich volt és az első Amerikába kivándorló Litvániából 15 évesen. Még láthattam a hatalmas farmot, amin a család dohány termesztéssel foglalkozott. Dellnek egy fia és két fiú unokája az államunk fővárosában Hartfordon laktak. ( Connecticut ) Rangos, szép nagy háza volt Adelkának, annak az emeletét adta ki albérletbe Lajosnak. Az albérlőből barát lett, majd szerető, végül férj. Amikor engem befogadtak, a berendezett emelet üresen állt, így az lett az én átmeneti otthonom.
Dell közelében még az is kénytelen volt megtanulni angolul, aki nem akart. Én akartam és hihetetlen gyorsan haladtam. Már nem mentem be a suszterhoz kenyeret venni, mert az is előfordult. Bár nem az én vétkem volt. Nem én tettem ki a kirakatba a méretes plakátot rajta egy jó pufókra sült kenyérrel. De az már az én problémám volt, hogy nem értettem meg, ami írva volt rá. " ELKÖLTÖZTÜNK stb... "
Hosszú ideig laktam náluk, de a céljaim eléréséhez önállósítani kellett magam. Iskola, jobban fizető állás a fővárosban, ezért fájó szívvel, de költöznöm kellett. Hiányzott nagyon a felettem való " anyáskodás ", gyakran látogattam párt fogóimat. Így volt ez 1977. márc.23.-án este is.
Dell tele volt kérdéssel, alig győztem válasszal, Lajos viszont szokatlanul viselkedett. Túl vidám volt. Nekem ez rossz előjele volt valaminek, amit még ma sem tudnék megnevezni. Valami olyan viselkedés, hogy " na, még utoljára mindent bele." Sokáig maradtam náluk, mert éreztem, hogy nehéz elszakadni tőlük. Már este 10 óra elmúlt, amikor Lajos kikísért, sokáig öleltük egymást szavak nélkül és csak - csak kicsúszott a számon : " Ugye nem ön gyilkosságra készülsz? "- " Mi okom lenne rá? " Már a lakásomban voltam, de nagyon felkavart állapotban. Hiába feküdtem le, nem tudtam elaludni. Felvillant bennem az a jelenet, amikor kb. előtte januárban, hóesésben délelőtt megjelent az albérletem főbejáratánál. Egy emeletes háznak a földszintjét béreltem. A csengetésre ajtót nyitottam és hirtelen nem Lajost, hanem egy kopott, elnyűtt, vándor koldust láttam az ajtóm előtt. A látogatást nem tudtam mire vélni? Olyan volt, mint aki elbúcsúzni jött, mint akinek számon kérni valója van rajtam. Semmi számadással nem voltam adósa. Mégis mit akart? Talán csak látni kívánt engem? Mondani akart valamit? Ezen töprengtem a sötétben, amikor csörgött a telefonom hajnal 3- kor. Dell zokogott, alig értettem.
" Meghalt Lajos. " Úgy éreztem, hogy nem egészen ért váratlanul, mert már a hajnalt megelőző este éreztem, hogy valami történni fog. Azon az estén én már nem azt a Lajost láttam, akit évek óta ismertem. Az a Lajos nem szokott fehér inget és nyakkendőt kötni a tiszteletemre. Az a Lajos higgadt, komoly és bölcs ember volt. Aki vele helyet cserélt, nem tudom ki volt?
A temetés után még gyakrabban látogattam Dellt. Minden látogatásomkor elhangzott, hogy költözzek vissza hozzá. Lajost nagyon szerette és éreztem, hogy én is alkatrésze voltam annak a szerkezetnek, ami a számára most végleg szétesett.
Szeptemberben már újra ott laktam az emeleten és még 5 évet töltöttem együtt Dellel.
Úgy érzem most utólag is, hogy érdemes volt. Nélküle sokkal szegényebben ballagnék az emlékek útján, kevesebb élmény fűzne Amerikához, mert alapjában véve Ő egy nagyon értékes, vidám, művelt kiváló humorral megáldott hölgy volt.
Befogom dobni a hálómat az emlékeim tavába és kihalászom belőle a legjobb eseményeket.

2012. április 12. Saller Molnár Erzsébet