1947. július

Bózsi hazatért!
Lassan teltek a kilométerek. A mozdony pöfékelte a füstöt, a kalaúz kiabált: Szabadhegy,.,
Nyúl- Écs- Pannonhalma. Egyre közelebb ahhoz az otthonhoz,ami 3 évvel azelőtt egészen más volt. Űlt az ablaknál és megmeredve nézte a tájat. A könnyei a térdét mosták,mert Győrben már megtudta a fájdalmas híreket. Két napot unokanővérem otthonában volt kénytelen eltölteni.
A foglyokat szállító "marha vagonok" éjjel érkeztek meg Győrbe. Onnan mehetett mindenki amerre az útja vitte. Csont és bőrré fogyott szürke ruhás férfiak ültek a váróteremben. Bózsi az utolsó erejét próbára téve elindult a belvárosba megkeresni a Bajcsi Zsilinszky utcát. Állt a jól ismert ajtó elött ,majd becsengetett. Dezső bátyám kétségbe esve ment ajtót nyítni,bár fogorvos lévén, előfordult egy-egy váratlan látogatás. Most valami furcsa érzés segített neki ajtót nyítni.
Könnyek között ölelték egymást. Táviratot kaptunk tőlük, hogy mikor érkezik Édesapánk a veszprémvarsányi állomásra.------Ravazd- Györasszonyfa. Látta az erdőt,ahol vadászott. Igen, ott lőtte le a 12-es szarvasbikát még legénykorában. Ő a vonaton, mi a lovashintóval közeledeve Veszprémvarsányhoz vártuk a találkozást. Pista bátyánk még Bandinak is a fülébe súgta,hogy
megyünk a gazdádért. Bizonyára értette, mert prüsszentett egy nagyot és idegesen tipródott, miközben testére kerűlt a hám. Már a falu végén vágtatni akart, de Pista bátyám nem engedte meg neki, hogy a júliusi melegben fusson és izzadjon. Eközben Ilus néném- Bózsi nővére az ünnepi vacsorát készítette. Egy utcával laktak távolabb a mi szülői házunktól, alig pár száz méterre, így ők gondozták a házunkat a háború után. Gyerekük nem volt,minket nagyon-nagyon szerettek, de mi nem akartunk soha náluk lenni. Állandó családi konfliktusoknak voltunk kitéve, mert Bózsi családja evangélikus volt és ennek dacára egy katolikus lányt vett feleségűl,aki az Édesanyám volt. Bózsit ez nem zavarta és az sem, hogy mindketten a katolikus templomban lettünk a keresztvíz alá tartva. Nem úgy Ilus nénénk! Édesanyánk halála után mindent elkövetett, hogy betereljen bennünket az evangélikus templomba. Sikertelen próbálkozás volt!
Bózsi már bent várakozott a veszprémvarsányi állomás várótermében, 5-6 fogolytársával, amikor mi megérkeztünk.. Jancsika végig nézett a szürkeruhás sovány embereken és szinte repülve rohant Bózsihoz. Nekem ismeretlen volt mindenki és féltem tőlük. Drámai pillanatok következtek, mert az eltelt 3 év nagyon hosszú idő egy akkor volt 4 éves gyereknek. Jancsika
kézen fogott és kért,hogy ne üvöltsek, mert nem bánt senki. Bózsi sírva ölelt magához minket és ez bennünk is megíndította a könnyeket. "Meghalt a mama," mondta Jancsika - tudom! " Péter is meghalt" mondtam én.- tudom! Kézen fogva mentünk a csézához és Bózsi nem múlasztotta el,hogy megsímogassa Bandit, akinek nem volt elég a 3 év felejteni a szeretett gazdáját.
Felnyerített úgy, ahogy azt mindig tette, ha valaminek nagyon örült.
Ilus nénénk a gyönyörű szőlőlugas alatt terített meg, ahol a barátok várták Bózsi érkezését.
Mindenkit egy fejbólintással üdvözölt, majd bement a szobába és magára zárta az ajtót. Senkit nem engedett be,még minket a gyerekeit sem. Megérkezett Sárközy doktor, a régi testi- lelki jóbarát, az egyetlen akinek Bózsi ajtót nyitott és akinek azt mondta:"Géza, ha ezt előre tudom, egy napot sem szenvedtem volna azért,hogy egyszer haza térjek."


Emlékekből 2009 június idusán Saller Molnár Erzsébet