1947 Augusztus

Hogyan tovább?
Ilus nénénk gondoskodása túlszárnyalta az ép ész határait. Úgy bánt Bózsival, mint egy újszülött gyerekkel.. Lassan erőre kapott és végre megakarta nézni a házat. Amikor meglátta a felszabadító hadsereg által szitává lőtt zongorát, sírógörcsöt kapott. "Nem volt elég, hogy őt megöltétek? Még ezt is?" Kézen fogva mentünk ki a temetőbe. Ott már sírni sem tudott, mert elfogytak a könnyei. Szótlanúl, mentünk haza.
Az üzletet megnyitotta, de vadászni nem tudott, mert a fegyvereit úgy elásta nagyapám, hogy még most 64 év után is valahol a földben nyugszanak. Soha nem találta meg sok más értékkel együtt, mert pánik szerűen lett elásva minden, amikor elhagzott:"Közelít a muszka!" Bózsi új fegyvereket vásárolt, golyósat, söréteset és próbálta elfogadni a megváltoztathatatlant. Közel volt a szeptember az iskola kezdés. Ragaszkodott ahhoz, hogy a gyerekei otthon legyenek vele, ott járjanak iskolába. Rendben van Bózsi - mondta nagyapám, de "azt te is tudod, hogy nem fog menni." Jancsika negyedikben én másodikban kezdtem az iskolát Bakonyszentlászlón. Alig telt el két hét, amikor úgy éreztem, hogy nekem ebből elég. Iskola után neki vágtam az erdőnek és máris "Idesapám" malmában voltam. Bandi nyergében jött utánam Bózsi és haza vitt. Attól kezdve az iskola előtt várt minden nap. Nem baj! Jó, hogy csináltak ablakokat a házakra, mert amikor már aludt az ablakon át léptem meg. Nem volt olyan sötét erdő, amitől én féltem volna ha Teszérre akartam menni. Kocsi út vezetett az erdőn át, amit már nagyon sokszor megjártam és bekötött szemmel is oda találtam volna a malomba. Időnként megrezzent egy- egy bokor, vagy ropogott az avar, de én tudtam, hogy csak a vadakat riasztotta meg az "éjszakai sétám."
A legelőre kiérve már látszott a csillagos ég amitől vidámabban szedtem apró csámpás lábaimat, mert tudtam, hogy már nincs messze a malom. Nagyanyám még ébren volt és szokás szerint énekelt, amikor bevágódtam a konyhába. "Jesszus Mária kisleányom, ilyent nem szabad tenni. Mit fog szólni a Bózsi?" Nem tudom mama, de én itt akarok lenni veletek. Másnap lovashintóval jött értem Bózsi, de amikor meghallottam Bandi örömnyerítését bemenekültem az istállóba a tehenek jászolya alá. Órákat lapítottam ott, mert a hintó nem mozdult az udvarból. Amikor a pillanatot veszélytelennek éreztem kiosontam az istállóból. Nem tudtam, hogy Bózsi ott áll az ajtó mellett egy zsákkal, amit azonnal a fejemre húzott. Zsákban kötve vitt haza ,végig üvöltve az útat, mint a vett malac. Rácsot szereltetett az ablakokra. Ugyan Bózsi-gondoltam. Elég lesz nekem egy 10 perces szünet is az iskolában és nem érdekelnek a rácsaid. Úgy leléptem, hogy a tanítók észre sem vették. A legelőre érve vihar közeledett. Dörgött az ég és villámok cikáztak a fejem fölött. Azt mondta nagyapám, hogy az égzörgéstől nem kell félni, mert csak Szent Péter a hordókat gurogatja a menyországban, de ha villámlik és esik az eső nem szabad a fa alá állni. Ennek tudatában futásnak eredtem és kacsa módjára elázva láttam újra a malmot. Belátta végre Bózsi, hogy "ez valóban nem fog menni!" Megigérte, hogy ha jó leszek vissza mehetek megint a teszéri iskolába. Jancsika üvöltött, hogy "akkor én is!" Szegény Bózsi! Mit tett veled a háború?

Emlékekből 2009 Július 10. Saller Molnár Erzsébet