A falunk jegyzője

JEGYZŐ ÚR

Apámnak soha nem volt lehetősége arra, hogy barátot válasszon magának. A sors és a jó Isten karöltve, szinte csak úgy oda lökte neki a barátokat. Ne! Szólt az Isten, itt van egy újabb barát: a jegyző. Pistel Jenő! Jóra való ember, jártas a papírokban, de a vadászat, - juj Bózsi, azt soha ne is említsd neki. Azt sem tudja, hogy a puskának miért van csöve, és azt meg pláne nem, hogy némelyiknek miért jutott belőle dupla? Akkor meg mit akar velem? – Reklamált apám az Úrnál. – Mit akar? Hát a többi mit akar? Ez sem akar többet Bózsi, csak a barátod lenni. A bort ő is szereti, aki pedig a bort szereti, az rossz ember nem lehet – ezt te is tudod. Hát ez így igaz – nyugtázta apám. Hamar elérkezett a bizonyságtétel órája.
Terített asztal mellett borozgattak, de hogy melyik bírta jobban emelgetni a poharakat, nem lett volna könnyű elbírálni. Apám erős, izmos ember volt, neki egy félbe vágott disznót felkapni a vállára annyit jelentett, mint Édesanyámnak a tollpárnát kitenni a napra, szellőzni.
Jegyző úr vékony dongájú kis ember lévén, de nagyon jártas szinte az élet minden problémát adó területén. Csak egy dologhoz nem értett – az az átkozott puska! Ebből eredően az lett volna ínyére, ha mások is csak ámulattal nézegetik azt a csodálatos szerkezetet és nem vették volna soha kézbe, akár csak ő. De ez az óhaja, bizony nem teljesült.
Te Bózsikám – kérlek! Annyiféle szóbeszéd járja a faluban arról, ami a vadászatot illeti, hogy már teljesen összegubancolódott bennem ez a sok mende – monda.
Mit akarsz tudni Jenőkém? Csak nem azt, hogy hányan rendelkezünk vadász engedéllyel itt Bakonyszentlászlón? Á! Dehogy Bózsikám! Azt én hivatalból nagyon jól tudom, sőt azt is tudom kik a rabsicok, de úgy hallottam, hogy ők legfeljebb egymásban tesznek kárt a vad - állományban nem annyira. Az meg az ő dolguk igaz? „Na ja, ammá engem se érdekű!” mondta apám. – Engem kérlek Bózsikám inkább az érdekel, hogy jogosan illetnek-e téged azzal a jelzővel, hogy a falu Tell Vilmosa vagy? – Hát már te sem vagy normális Jenő? – nevetett apám –Csak nem gondolod komolyan, hogy kimegyek a gyümölcsösbe, aztán az almákat lövöldözöm le a fákról? Van nekem annál jobb dolgom is. Várj Bózsikám. Egy pillanat kérlek szépen! Tell Vilmos nem a fákról lövöldözte le az almákat. Ennél sokkal többre vállalkozott. – Csak nem azt akarod vállalni te is Jenő? „Aztán ha csupa kibaszásból fejbe lűnílek, mit szólnál hozzá?”- Akkor már egy szót sem Bózsikám, de én úgy gondoltam, hogy azt az almát nem az én fejemre tennéd, hanem kérlek szépen mondjuk, hogy feltennéd a szeglábra és durr – kész a Tell Vilmos mutatvány. – Jenőkém! Ehhez nem kellek én, ezt az én hat éves kisfiam, Jancsika is betudja mutatni neked állítom, persze nem itt bent az udvarban.
Apám fogta a sörétes puskát, vállára akasztotta, minket kézen fogott és követtük Pétert ki a kert végébe. Apám nem tett almát a megyekő tetejére, csak annyit mondott: itt a puska, jó szorosan fogd ne hogy megrúgjon kisfiam, és a jobb felső sarkát vedd célba. – Még most, több mint hatvan év után is ott áll a kertünk végében a vörös megyekő, aminek hiányzik a jobb felső sarka. Jegyző úr földhöz vágta a kalapját, toporzékolt, járt fel és alá, biztos hogy káromkodott is, mert valamire még emlékszem, amit kiabált: „Hergott!” A halántékán az erek lüktettek, felkapta a földről a kalapját, de mielőtt a fejére tette volna, a kalapot tartó kéz megállt a levegőben. Megvan! Megvan Bózsikám! Most következel te, majd elválik, hogy jogos-e a neved mellett az a cicomázás? Toporzékolt a győzelemben vetett reményben, mert felfedezte, hogy ott állt a kert végében a hatalmas szalmakazal, neki támasztva a létra.
Én erre most felmegyek kérlek- mutatott a szalmakazalra – érted Bózsikám? A tetejére érve feldobom a kalapom, persze jól megpörgetem és meglátjuk, hogy eltalálod-e te híres mester lövész? – Kár lenne ezért a finom anyagból készült kalapért Jencikém, de ha van otthon másik, hát teljesíthetem a kérésed – de ismétlem, csak úgy ha van helyette másik, mert ezen befog esni a fejedre az eső! – Ne törődj te azzal Bózsi – ezt már a kazal tetejéről kiabálta le jegyző úr – nem lesz szükségem másikra, ezt fogom viselni továbbra is – és már lendült is a kéz a levegőbe, jól megpörgetve a szürke kalapot. Péter idegesen toporgott az apám mellett, mert ilyen vadászatban még nem volt része. Egy ember „óbégat” a szalmakazal tetején a gazdi emeli a puskát az ég felé. Sehol egy fácán, vadliba nem repül a magasban,- te kutyák Istene- segíts! Mi lesz ebből? Semmi! Mint ahogy a kalapból is az lett. Péter azért tette a dolgát, fel- kapta a szürke rongycafatot és méla undorral apám elé tette a földre. Ha a kutyák tudnának köpni, Péter biztos megtette volna, mert a puskapor illata sem ihlette arra, hogy valami vad madárnak higgye a valamikor kalapnak nevezett rongycafrangot.
Jegyző úr életében előszőr és utoljára vágtázott végig a falun kalap nélkül és lehetséges, hogy aki látta a háta mögött még keresztet is vetett magára.
Az én emlékeimben is elhalványult ez a jelenet, de amikor 2004-ben az Athén-i Olimpiáról a sportlövészet közvetítését néztem, csodáltam a repülő korongokat és valahogy egy korong hirtelen átváltozott egy szürke kalappá – és mit ad Isten – Igaly Diana kivégezte azt is, pedig neki nem is a szalmakazal tetejéről indították útjára.
-Kinek lehetett nehezebb dolga? Apámnak, vagy Dianának? Ezt nem tudnám eldönteni, de hogy Péternek nem volt könnyű döntés egy fácán helyett a szürke rongycafatot vinni a gazdi lábai elé- azt biztosan tudom!

2005.március 4. Saller Molnár Erzsébet