A mi Kutyánk

PÉTER

Apám szenvedélyes vadász volt. Német barátokra tett szert, akikkel rendszeresen, minden évben a vadász szezonban, végig portyázták a Bakonyt. Ezek az úrak, szinte már családunk tagjaivá váltak. Édesanyám fejedelmi vadászvacsorákat készített a tiszteletükre. Mindig négyen voltak és ősszel érkeztek. Az erdő, még pompás színeiben ragyogott, a fák levelei is dacosan kapaszkodtak az ágakban, legfeljebb csak a tavalyi avar zörgött a lábuk alatt az éjszakában, vagy egy- egy róka ugatta meg a csendet és a szarvasok távoli bőgése.
Begördült az autójuk az udvarunkba. Máskor, pillanatok alatt kipakolták a fegyvereiket, hátizsákjaikat, most csak álltak a nyitott csomagtartó előtt és mosolyogtak egymásra. Rövid szavak mentek, szájról- szájra. Valószínű azt mondták: Te! Nem! Te!- Aztán a sor végén levő úr a csomagtartóból, egy nagy méretű, fedeles kosarat emelt ki, amit az édesapám elé letett a földre. Édesanyám, aki kiválóan beszélt németül, ott állt a kíváncsiság és a várakozás hevében, vajon mit rejt a kosár? Ő volt a bátrabb. Óvatosan kibontotta a biztosító zárat, fel emelte a kosár fedelét, és ezt már csak egy öröm sikoly követte. Egy csodálatos, sima szőrű, csokoládé színű német vizsla lapult a kosárban, aki méreteit nézve 8- 10 hónapos lehetett. Nagy, laska fülei voltak, okos, gyönyörű, csillogó barna szemeivel, kíváncsian végig mérte az őt körülvevő társaságot. Leginkább az ismeretlen arcokat fürkészte, és nézte gyanúsan.
Gyorsan kiderült, hogy „Pétert” az édesapámnak hozták ajándékba úgy, hogy már túlesett az ifjúságához mért tréningeken, mert ő vadászkutyának született. A volt gazditól parancs szót kapott és hopp, kiugrott a kosárból és leült az új gazdi- édesapám elé, aki nem tudta türtőztet- ni a kutya látványától az egész testét átjáró gyönyört. Ölébe vette, simogatta, beszélt hozzá.
A kutya, ahogy mondják: „pofán” nyalta annak jeléül, hogy köztük örök barátság köttetett.
Feltételezem, hogy az apám azonnal a vadászpuskára gondolt, de most nem olyan okból, nem olyan indíttatásból, mint amikor később, kislánya megszületett. Az csalódás volt, egy eget verő csalódás, ez meg egy semmi máshoz nem hasonlítható, egy felmérhetetlen, egy csodálatos és végtelen öröm.

2005.Február Saller Molnár Erzsébet