Kelj fel Jancsi! 1939.
Nekünk is volt olyan Jancsi babánk kaucsukból,ami csak három egymásra helyezett gömbből állt.Alul a legnagyobb gömb kék volt.Akkor még nem,de most már tudom,hogy annak az aljába valami nehezéket tettek.
Felette a piros az már jóval kisebb és üres.Aztán a tetején a legkisebb,rózsaszín rózsaszin,vigyorgó fej,kis fekete kalappal.
Bármerre forgattuk,lefektettük,fejre állítottuk,mindig felállt,mert ő volt nekünk az akkor csodálatos "keljfel Jancsink".
Most nem csak erről a Jancsiról írok,hanem az én egyetlen testvérbátyámról,Jancsikáról is.
Rólam a gólya elég sokáig vagy megfeledkezett,vagy hiába vadászott a környékbeli tavakban,folyókban nagyon nehezen talált rám.
Péter-Édesapám németvizsla vadászkutyája volt az első "gyerek" a háznál.
Ha Péter nem éppen vadászni volt,féltő gondviseléssel őrködött Jancsika felett.Az éjszakai cserkelés fáradalmait is a kiságy mellett pihente ki.
Ha felsírt a Jancsika,Péter azonnal kétlábra állt,kivette a kiságyból,amitől azonnal vége lett az ovákolásnak,és máris vitte a szájában édesanyám karjaiba.
Édesapám nem egyszer megjegyezte:"Zsivány kisember vagy fiam.Csak azért nyívákolsz,hogy Péter szájában utazz!" Talán volt valami igazság benne.Péternek nem okozott gondot minket hurcolni,- később engem is.
Cipelt ő nálunk súlyosabb de édes kis terheket is.Élve hozta ki a csalitból az őzgidát, a kis
vadmalacokat,amiket Édesapám mindig haza hozott nekünk.Megszelídültek és élték az életüket
békében a családdal együtt.Senki nem bánthatta őket,mert Péter sajátjának érezte valamannyit.
Az első udvarban volt a homokozó, Jancsika ott tette meg a kezdő erőfeszítéseket ahhoz, hogy állni tudjon.
Nem sikerült,még sokszori próbálkozás árán sem.Mint mindig,Péter most is testközelben volt és
szánalommal figyelte a "kisember" küzdelmeit,aki minden visszatottyanásnál dühösen sírva fakadt.
Édesanyám felfigyelt a rövidke de mérges kis kitörésekre és a további eseményeket már az ablakból nézve,szemtanúként élte meg.
"Ez így nem mehet tovább"- és Péter okos fejében megszületett az ötlet.Hason kúszva közelítette meg a homokozót.
Először csak nyalogatta az apró kis kezeket mondván:"ezekre lesz szükséged most".
Aztán még mindig hason fekve lassan megfordult úgy,hogy a rövid farka közel legyen a "kisember" kezeihez,és csóválni kezdett. "Látod? Szépen fogd meg,kapaszkodj bele- a többit bízd rám".
A "kisember" megfogta,elengedte,újra belekapaszkodott de most erősebben. Péter tudta,hogy itt van a pillanat.
Óvatosan felállt,maga mögé nézve csak egyetlen lépést tett,hogy a "kisember" ne hason csúszva
kövesse.Vakkantott egyet,ami azt jelentette:"Kelj fel Jancsi!" Egy húzó mozdulatot tett,ami elég volt arra, hogy az erősen kapaszkodó kisember felállt.
Még soha nem látta a világot ilyen magasságból a saját lábain állva,és valami rémületet is érzett,mert sírva fakadt.
"Ne félj-dünnyögött Péter,csak erősen kapaszkodj belém-így ni-,és most szép lassan elsétálunk Meseországba,túl az Üveghegyen,megnézzük a manók birodalmát,a tündérlányokat,Csipkerózsi-kát és Hófehérkét is.
Egy óvatos lépés-kettő-három,és a kisember is ezt tette.
Péter farkába kapaszkodva háromszor körbesétálták az udvart ,a homokozót gondosan kikerül-ve és közben kissé növelve a sebességet is.
Péter tudta,hogy itt már nincs mitől félni. Megközelítette a homokozót ahol ott hevert a "kisember" lapátja és aki elengedve Péter farkát,a biztonságot,lehajolt érte.
A "tanítómester" ezt a pillanatot kihasználva-- kis,de elérhetetlen távolságra lépett,mert biztonságban érezte apró tanítványát.
Nézték egymást. Péter a megtestesült nyugalom,nem úgy a kisember..Eldobta a kislapátot és az apró kezek maricskoló mozdulatot tettek a levegőben.
"Nem-nem,morgott Péter",aztán megfordult és háttal állva csóválni kezdett.Mi sem volt ennél
csábítóbb a "kisembernek",mint az a kapaszkodó. Egy-kettő-három-négy-öt lépés,amit már egyedül tett meg,miközben Péter lassan,észrevétlenül távolodott tőle.
Megtették az első és egyben az utolsó kört,mert ettől kezdve a "kisember" megtanult menni. Gyakran előfordult még,hogy Jancsika a földre tottyant,de Péter mindig vakkantott neki egyet:"Kelj fel,Jancsi!"
2007.Junius 20. Saller Molnár Erzsébet
Nekünk is volt olyan Jancsi babánk kaucsukból,ami csak három egymásra helyezett gömbből állt.Alul a legnagyobb gömb kék volt.Akkor még nem,de most már tudom,hogy annak az aljába valami nehezéket tettek.
Felette a piros az már jóval kisebb és üres.Aztán a tetején a legkisebb,rózsaszín rózsaszin,vigyorgó fej,kis fekete kalappal.
Bármerre forgattuk,lefektettük,fejre állítottuk,mindig felállt,mert ő volt nekünk az akkor csodálatos "keljfel Jancsink".
Most nem csak erről a Jancsiról írok,hanem az én egyetlen testvérbátyámról,Jancsikáról is.
Rólam a gólya elég sokáig vagy megfeledkezett,vagy hiába vadászott a környékbeli tavakban,folyókban nagyon nehezen talált rám.
Péter-Édesapám németvizsla vadászkutyája volt az első "gyerek" a háznál.
Ha Péter nem éppen vadászni volt,féltő gondviseléssel őrködött Jancsika felett.Az éjszakai cserkelés fáradalmait is a kiságy mellett pihente ki.
Ha felsírt a Jancsika,Péter azonnal kétlábra állt,kivette a kiságyból,amitől azonnal vége lett az ovákolásnak,és máris vitte a szájában édesanyám karjaiba.
Édesapám nem egyszer megjegyezte:"Zsivány kisember vagy fiam.Csak azért nyívákolsz,hogy Péter szájában utazz!" Talán volt valami igazság benne.Péternek nem okozott gondot minket hurcolni,- később engem is.
Cipelt ő nálunk súlyosabb de édes kis terheket is.Élve hozta ki a csalitból az őzgidát, a kis
vadmalacokat,amiket Édesapám mindig haza hozott nekünk.Megszelídültek és élték az életüket
békében a családdal együtt.Senki nem bánthatta őket,mert Péter sajátjának érezte valamannyit.
Az első udvarban volt a homokozó, Jancsika ott tette meg a kezdő erőfeszítéseket ahhoz, hogy állni tudjon.
Nem sikerült,még sokszori próbálkozás árán sem.Mint mindig,Péter most is testközelben volt és
szánalommal figyelte a "kisember" küzdelmeit,aki minden visszatottyanásnál dühösen sírva fakadt.
Édesanyám felfigyelt a rövidke de mérges kis kitörésekre és a további eseményeket már az ablakból nézve,szemtanúként élte meg.
"Ez így nem mehet tovább"- és Péter okos fejében megszületett az ötlet.Hason kúszva közelítette meg a homokozót.
Először csak nyalogatta az apró kis kezeket mondván:"ezekre lesz szükséged most".
Aztán még mindig hason fekve lassan megfordult úgy,hogy a rövid farka közel legyen a "kisember" kezeihez,és csóválni kezdett. "Látod? Szépen fogd meg,kapaszkodj bele- a többit bízd rám".
A "kisember" megfogta,elengedte,újra belekapaszkodott de most erősebben. Péter tudta,hogy itt van a pillanat.
Óvatosan felállt,maga mögé nézve csak egyetlen lépést tett,hogy a "kisember" ne hason csúszva
kövesse.Vakkantott egyet,ami azt jelentette:"Kelj fel Jancsi!" Egy húzó mozdulatot tett,ami elég volt arra, hogy az erősen kapaszkodó kisember felállt.
Még soha nem látta a világot ilyen magasságból a saját lábain állva,és valami rémületet is érzett,mert sírva fakadt.
"Ne félj-dünnyögött Péter,csak erősen kapaszkodj belém-így ni-,és most szép lassan elsétálunk Meseországba,túl az Üveghegyen,megnézzük a manók birodalmát,a tündérlányokat,Csipkerózsi-kát és Hófehérkét is.
Egy óvatos lépés-kettő-három,és a kisember is ezt tette.
Péter farkába kapaszkodva háromszor körbesétálták az udvart ,a homokozót gondosan kikerül-ve és közben kissé növelve a sebességet is.
Péter tudta,hogy itt már nincs mitől félni. Megközelítette a homokozót ahol ott hevert a "kisember" lapátja és aki elengedve Péter farkát,a biztonságot,lehajolt érte.
A "tanítómester" ezt a pillanatot kihasználva-- kis,de elérhetetlen távolságra lépett,mert biztonságban érezte apró tanítványát.
Nézték egymást. Péter a megtestesült nyugalom,nem úgy a kisember..Eldobta a kislapátot és az apró kezek maricskoló mozdulatot tettek a levegőben.
"Nem-nem,morgott Péter",aztán megfordult és háttal állva csóválni kezdett.Mi sem volt ennél
csábítóbb a "kisembernek",mint az a kapaszkodó. Egy-kettő-három-négy-öt lépés,amit már egyedül tett meg,miközben Péter lassan,észrevétlenül távolodott tőle.
Megtették az első és egyben az utolsó kört,mert ettől kezdve a "kisember" megtanult menni. Gyakran előfordult még,hogy Jancsika a földre tottyant,de Péter mindig vakkantott neki egyet:"Kelj fel,Jancsi!"
2007.Junius 20. Saller Molnár Erzsébet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése