Az ideköltözött szülőföld
Már hetekkel előtte izgalomban tartott – milyen lesz a találkozás? A Niagara vízesés és
én! A kanadai oldalon álltam, néztem a hatalmas víztömeget, aminek lezúduló hangja nagyon
félelmetes, mégis az egész együtt- csodálatos látvány.
Zúgott a víz és elmosódott a kép. A Niagara helyén ott láttam a nagyapám vízimalmát, amint ott állt némán a magyarországi vasárnapi csendben. A vasárnap szent volt, egy henger sem őrölt, még akkor sem, amikor a ház hosszú folyosóján is a friss gabona várt halomra rakva. A hét minden napján éjjel- nappal fáradhatatlanul dolgozott a malom, csattogtak a kerekek- sokszor felébredtem erre a hangra gyermekkoromban. Olyankor, ha éppen "veszélytelennek"látszott" felkeltem, és a „malomszobába” szöktem, mert a drága nagyapám
ott ült, mint a mesék hófehér hajú királya és mindig úgy, mintha engem várt volna és a
legtöbbször ébren. Az is előfordult, hogy a fáradság és a behallatszó malom ütemes zaja
álomba ringatta. Olyankor az ujjai között ott szorította a régen kialudt cigarettavéget. De
mindig talpon volt egy pillanat alatt, ha a malomból megszólalt a csengő, ami jelezte: „lejárt”-
akkor újra kellett tölteni a garatot egy másik faluban lakó gazda zsákjából. ( Ha, most erre
visszagondolok,úgy hiszem, hogy többet aludt ülve az életében, mint fekve.)
Vasárnap néma volt az erdő melletti szorgalmas kis vízimalom. Állt fenségesen az örökké
fecsegő vizes kerék. A család minden tagja a templomban volt. A tóban gyakran előfordult,
hogy felgyülemlett a víz, mert le volt zárva a rekesz. Ha sok volt az eső, vagy olvadt a hó, roha-
mosan nőtt a víz és a tó vádoló szemekkel nézett valamennyiünkre. Olyankor nagyapám kézen
fogott és huncutúl a tó felé kacsintva, mint egy hadititkot súgta a fülembe: „ -gyere,felhúzzuk
a rekeszt!” Mindig nagy élmény volt a számomra, mert sokszor hónapokig sem fordult elő,hogy az energiát adó drága vizet elfolyni hagyjuk.
A rekesz és a kerék között volt a vályú, aminek az alján egy kivehető „deszkaablak” volt.
Ezt kellett kivennünk, ha azt akartuk, hogy a víz ne menjen el a kerékig, hogy lendületbe hozza, hanem a nyitott ablakon át menjen a folyóba felhasználatlanul.
Azt többnyire megengedte drága nagyapa, hogy ezt a nagy fontosságú deszkát én vegyem
ki. (nagy kitüntetés volt nekem). Utána ő felhúzta a rekeszt, aminek a víz nagy erővel nyomult
neki-, majd utat érezve maga előtt, rohant a vályúnak, hogy elérje a kereket. De kijátszottuk-
nem mehetett el a kerékig, hogy lendületbe hozza. Mielőtt nagyapám ezt a műveletet elvégezte ( a rekesz felhúzást), mindig adott nekem annyi időt, hogy leszaladjak a kerékhez és várjam a
csodálatos hatást. Megindult a víz a nyitott vályún át zuhogva, megalázva, dühödten verte a
köveket. A halak is elmenekültek a magasból lezúduló víz félelmetes robajától.
Ez volt az én vízesésem, a gyermekkorom vízesése, amikor mindent óriásnak láttam.
A Niagara mellett állva a hatalmas lezúduló víz robajában ez a kép jelent meg előttem, és az
emlékeimben azt az első, régi vízesést néztem és hallgattam. Azt, és annak a víznek a hangját,
ami a Bakonyból jött a folyókon át, és napról- napra fáradhatatlanul a vendégünk volt.
Láttam a Niagara lezúduló vizének párájában, hogy ott áll a hófehér hajú vízimolnár és nagy küzdelmet folytat a rekesszel. A kezei már nagyon megtörtek voltak,de az arca békésnek és
nyugodtnak látszott a szivárványban.
1977. Jul.9.U.S.A. Saller Molnár Erzsébet
Már hetekkel előtte izgalomban tartott – milyen lesz a találkozás? A Niagara vízesés és
én! A kanadai oldalon álltam, néztem a hatalmas víztömeget, aminek lezúduló hangja nagyon
félelmetes, mégis az egész együtt- csodálatos látvány.
Zúgott a víz és elmosódott a kép. A Niagara helyén ott láttam a nagyapám vízimalmát, amint ott állt némán a magyarországi vasárnapi csendben. A vasárnap szent volt, egy henger sem őrölt, még akkor sem, amikor a ház hosszú folyosóján is a friss gabona várt halomra rakva. A hét minden napján éjjel- nappal fáradhatatlanul dolgozott a malom, csattogtak a kerekek- sokszor felébredtem erre a hangra gyermekkoromban. Olyankor, ha éppen "veszélytelennek"látszott" felkeltem, és a „malomszobába” szöktem, mert a drága nagyapám
ott ült, mint a mesék hófehér hajú királya és mindig úgy, mintha engem várt volna és a
legtöbbször ébren. Az is előfordult, hogy a fáradság és a behallatszó malom ütemes zaja
álomba ringatta. Olyankor az ujjai között ott szorította a régen kialudt cigarettavéget. De
mindig talpon volt egy pillanat alatt, ha a malomból megszólalt a csengő, ami jelezte: „lejárt”-
akkor újra kellett tölteni a garatot egy másik faluban lakó gazda zsákjából. ( Ha, most erre
visszagondolok,úgy hiszem, hogy többet aludt ülve az életében, mint fekve.)
Vasárnap néma volt az erdő melletti szorgalmas kis vízimalom. Állt fenségesen az örökké
fecsegő vizes kerék. A család minden tagja a templomban volt. A tóban gyakran előfordult,
hogy felgyülemlett a víz, mert le volt zárva a rekesz. Ha sok volt az eső, vagy olvadt a hó, roha-
mosan nőtt a víz és a tó vádoló szemekkel nézett valamennyiünkre. Olyankor nagyapám kézen
fogott és huncutúl a tó felé kacsintva, mint egy hadititkot súgta a fülembe: „ -gyere,felhúzzuk
a rekeszt!” Mindig nagy élmény volt a számomra, mert sokszor hónapokig sem fordult elő,hogy az energiát adó drága vizet elfolyni hagyjuk.
A rekesz és a kerék között volt a vályú, aminek az alján egy kivehető „deszkaablak” volt.
Ezt kellett kivennünk, ha azt akartuk, hogy a víz ne menjen el a kerékig, hogy lendületbe hozza, hanem a nyitott ablakon át menjen a folyóba felhasználatlanul.
Azt többnyire megengedte drága nagyapa, hogy ezt a nagy fontosságú deszkát én vegyem
ki. (nagy kitüntetés volt nekem). Utána ő felhúzta a rekeszt, aminek a víz nagy erővel nyomult
neki-, majd utat érezve maga előtt, rohant a vályúnak, hogy elérje a kereket. De kijátszottuk-
nem mehetett el a kerékig, hogy lendületbe hozza. Mielőtt nagyapám ezt a műveletet elvégezte ( a rekesz felhúzást), mindig adott nekem annyi időt, hogy leszaladjak a kerékhez és várjam a
csodálatos hatást. Megindult a víz a nyitott vályún át zuhogva, megalázva, dühödten verte a
köveket. A halak is elmenekültek a magasból lezúduló víz félelmetes robajától.
Ez volt az én vízesésem, a gyermekkorom vízesése, amikor mindent óriásnak láttam.
A Niagara mellett állva a hatalmas lezúduló víz robajában ez a kép jelent meg előttem, és az
emlékeimben azt az első, régi vízesést néztem és hallgattam. Azt, és annak a víznek a hangját,
ami a Bakonyból jött a folyókon át, és napról- napra fáradhatatlanul a vendégünk volt.
Láttam a Niagara lezúduló vizének párájában, hogy ott áll a hófehér hajú vízimolnár és nagy küzdelmet folytat a rekesszel. A kezei már nagyon megtörtek voltak,de az arca békésnek és
nyugodtnak látszott a szivárványban.
1977. Jul.9.U.S.A. Saller Molnár Erzsébet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése