A GÓLYA HOZOTT
A mi időnkben, még a gólya hozta a gyerekeket. Pontosabban a gólya néni, akit a mi falunkban Margit néninek hívtak. Nagy lelkű volt, annyi gyereket hozott, amennyire a család igényt tartott. Mindig volt a házánál tartalék, így nem lepte meg, ha egy- egy család , kérelmet nyújtott be hozzá. A szülőknek, már volt egy kétéves Jancsikájuk,- az apa kívánsága volt, hogy egy kislány is legyen,- Erzsébet, ők ketten tovább vihetik a nagyszülők utóneveit.
Gólya néni letette a gólya által nála hagyott batyut, kibontotta, és egy bakonyszentlászlói, jómódúnak látszó, hosszú parasztházban, felsírt egy újszülött kislány. Az anya, magához ölelte: „Bözsikém! Gyönyörűségem! Hát megérkeztél?”
Bózsi! Gyere be, hívta az apámat a gólya néni. Gyere, megérkezett a kislányod! Az apa, sietősre vette lépteit, de meglátva a kis jövevényt, megtorpant. Döbbenet látszott az arcán, és hosszasan gondolkodott. Talán még arra is gondolt, hogy le kéne akasztani a szegről a vadászpuskát, mert ez nem igaz! Neki nem lehet egy ilyen „szurtos” gyereke, aki azért mégis csak lánynak született. – Elvetette a rossz gondolatot a Bózsi, csak a látszólagos belenyugvás maradt. Nem olyan nagy tragédia, nyugtatta magát.
A kislány kreol bőrű, sötét hajú, nagy barna szemű, piciny lélek volt.
Az anyai nagyszülők háza, az örökké fecsegő vízimalommal, talán nyolc kilométerre volt az erdőn át: Pápateszéren. Az út mentén a cigányok, (pardon, mai nyelven a kisebbség) takaros kis fehérre meszelt, vályog házai sorakoztak, jó szándékú, dolgos emberekkel. Nyáron vályogot vetettek, télen teknőt vájtak, és hát a bálokon muzsikáltak. Egyiknek sem jutott eszébe, hogy az éjszaka leple alatt rémületet keltsenek a faluban élő, jobb módú gazdák baromfi udvarában, vagy elkössék a lovakat. Mariska, a másodszor lett anya, gyakran megtette ezt a szüleihez vezető erdei utat, legtöbbször lovas kocsival, de ha úgy adódott, gyalogszerrel is. Mindig megállt beszélgetni a vályogházak lakóival, akik szívesen vállaltak nála kerti munkákat, amit Bózsi – a férj, bőven honorált a hentes üzletében lévő áruból.
Amint az apa szemügyre vette az újonnan érkezett „szurtos” jövevényt, a gondolataiban még a vályogházak is megjelentek, leginkább annak férfi lakói. – Nem, ez lehetetlen! Nem! Soha!- és különben is a Bogdán Pista már a hegedűt is remegő kézzel tartja egy- egy bálon a kocsmában. A Viktor? Már úgy belegörbült a teknővájásba, hogy menet közben is a földet veri az orra. Gazsi? Nem volt a világon olyan fehérnép, akivel felcserélte volna az egész napos cimbalmozást. Bogdán Marci? Őt sokkal jobban érdekelték a körülöttük lévő erdő madárfészkei, mint bármilyen libegő, női szoknya. Jankó? Ő még akkor azt sem tudta, hogy az anyja miért visel földig érő fodros szoknyát, és az apján miért van nadrág? Eszébe sem jutott azt kutatni, hogy alattuk „némi” különbség akadhat. – Így, aztán Bózsi listáján, minden gyanúsított felmentést kapott. Még a feleség is!
A kis „szurtos”, alig egy hónapig örvendeztette a boldog édesanyát, amikor megbetegedett. A magas láztól, szinte égett a parányi test. Bózsi még annyi időt sem vesztegetett, hogy a csézába fogja a lovakat. Felpattant Bandi hátára, és szőrén lovagolva, sörényébe megkapaszkodva, megérkezett a legjobb baráttal, Dr. Sárközi Gézával. Ő volt a falu csodadoktora. Most nem a szenvedélyes vadászatról beszéltek, nem egy erdei lesre volt hivatalos, hanem a láztól égő újszülötthöz. --- Tüdőgyulladás! --- Az anya zokogott, az apa arra az első napra, meg a vadászpuskára gondolt, és nagyon szégyelte magát. Leszegett fejjel gurultak végig az arcán a könnyek.--- Megteszek mindent, de garanciát nem adhatok!---
Az orvos naponta többször megjelent az újszülött bölcsőjénél. Egy ilyen be nem jelentett délután az anya a bölcső mellett ült. A lábával ringatta és varrt. Az orvos döbbenettel látta, hogy egy kis hófehér ruhát varr, olyant, amilyent a menyasszonyok viselnek az esküvőjükön. Kinek varrod Mariska? – A kislányomnak – a Bözsikémnek – ebben fogjuk eltemetni. Egész testében rázta a zokogás. Sárközi doktor elvette tőle a már félig elkészült kis inget, és egy fiók fenekére tette. „Még nem temetünk!” – Három hosszú nap után lement a láz. A kis „szurtos” már nyitott szemmel, fulladás nélkül gőgicsélt.
Nekem csak úgy mesélték el, hogy a három ember a bölcsőm fölé hajolva, örömkönnyeket ejtett, mert a kis „szurtos” csöppség én voltam. A testvéremet, Jancsikát csak akkor engedték közel hozzám, amikor teljesen meggyógyultam. Kis sámlira állva hajolt le hozzám, megfogta a kezem, az arcomra nyálas kis puszit adott, és azt súgta a fülembe: „teletlek- Pétel kuta it telet.” (Hogy ez mennyire igaz volt, azt bizonyította az idő.)
Gyógyulásomat Édesapám egy hízott disznóval honorálta szívbéli barátjának. Mivel hentes lévén, természetesen konyhakészen. Úgy látszik, már akkor is volt hála pénz, vagy hála disznó. ---- Na de, kinek a pap---kinek a papné!
2005. Január Saller Molnár Erzsébet
A mi időnkben, még a gólya hozta a gyerekeket. Pontosabban a gólya néni, akit a mi falunkban Margit néninek hívtak. Nagy lelkű volt, annyi gyereket hozott, amennyire a család igényt tartott. Mindig volt a házánál tartalék, így nem lepte meg, ha egy- egy család , kérelmet nyújtott be hozzá. A szülőknek, már volt egy kétéves Jancsikájuk,- az apa kívánsága volt, hogy egy kislány is legyen,- Erzsébet, ők ketten tovább vihetik a nagyszülők utóneveit.
Gólya néni letette a gólya által nála hagyott batyut, kibontotta, és egy bakonyszentlászlói, jómódúnak látszó, hosszú parasztházban, felsírt egy újszülött kislány. Az anya, magához ölelte: „Bözsikém! Gyönyörűségem! Hát megérkeztél?”
Bózsi! Gyere be, hívta az apámat a gólya néni. Gyere, megérkezett a kislányod! Az apa, sietősre vette lépteit, de meglátva a kis jövevényt, megtorpant. Döbbenet látszott az arcán, és hosszasan gondolkodott. Talán még arra is gondolt, hogy le kéne akasztani a szegről a vadászpuskát, mert ez nem igaz! Neki nem lehet egy ilyen „szurtos” gyereke, aki azért mégis csak lánynak született. – Elvetette a rossz gondolatot a Bózsi, csak a látszólagos belenyugvás maradt. Nem olyan nagy tragédia, nyugtatta magát.
A kislány kreol bőrű, sötét hajú, nagy barna szemű, piciny lélek volt.
Az anyai nagyszülők háza, az örökké fecsegő vízimalommal, talán nyolc kilométerre volt az erdőn át: Pápateszéren. Az út mentén a cigányok, (pardon, mai nyelven a kisebbség) takaros kis fehérre meszelt, vályog házai sorakoztak, jó szándékú, dolgos emberekkel. Nyáron vályogot vetettek, télen teknőt vájtak, és hát a bálokon muzsikáltak. Egyiknek sem jutott eszébe, hogy az éjszaka leple alatt rémületet keltsenek a faluban élő, jobb módú gazdák baromfi udvarában, vagy elkössék a lovakat. Mariska, a másodszor lett anya, gyakran megtette ezt a szüleihez vezető erdei utat, legtöbbször lovas kocsival, de ha úgy adódott, gyalogszerrel is. Mindig megállt beszélgetni a vályogházak lakóival, akik szívesen vállaltak nála kerti munkákat, amit Bózsi – a férj, bőven honorált a hentes üzletében lévő áruból.
Amint az apa szemügyre vette az újonnan érkezett „szurtos” jövevényt, a gondolataiban még a vályogházak is megjelentek, leginkább annak férfi lakói. – Nem, ez lehetetlen! Nem! Soha!- és különben is a Bogdán Pista már a hegedűt is remegő kézzel tartja egy- egy bálon a kocsmában. A Viktor? Már úgy belegörbült a teknővájásba, hogy menet közben is a földet veri az orra. Gazsi? Nem volt a világon olyan fehérnép, akivel felcserélte volna az egész napos cimbalmozást. Bogdán Marci? Őt sokkal jobban érdekelték a körülöttük lévő erdő madárfészkei, mint bármilyen libegő, női szoknya. Jankó? Ő még akkor azt sem tudta, hogy az anyja miért visel földig érő fodros szoknyát, és az apján miért van nadrág? Eszébe sem jutott azt kutatni, hogy alattuk „némi” különbség akadhat. – Így, aztán Bózsi listáján, minden gyanúsított felmentést kapott. Még a feleség is!
A kis „szurtos”, alig egy hónapig örvendeztette a boldog édesanyát, amikor megbetegedett. A magas láztól, szinte égett a parányi test. Bózsi még annyi időt sem vesztegetett, hogy a csézába fogja a lovakat. Felpattant Bandi hátára, és szőrén lovagolva, sörényébe megkapaszkodva, megérkezett a legjobb baráttal, Dr. Sárközi Gézával. Ő volt a falu csodadoktora. Most nem a szenvedélyes vadászatról beszéltek, nem egy erdei lesre volt hivatalos, hanem a láztól égő újszülötthöz. --- Tüdőgyulladás! --- Az anya zokogott, az apa arra az első napra, meg a vadászpuskára gondolt, és nagyon szégyelte magát. Leszegett fejjel gurultak végig az arcán a könnyek.--- Megteszek mindent, de garanciát nem adhatok!---
Az orvos naponta többször megjelent az újszülött bölcsőjénél. Egy ilyen be nem jelentett délután az anya a bölcső mellett ült. A lábával ringatta és varrt. Az orvos döbbenettel látta, hogy egy kis hófehér ruhát varr, olyant, amilyent a menyasszonyok viselnek az esküvőjükön. Kinek varrod Mariska? – A kislányomnak – a Bözsikémnek – ebben fogjuk eltemetni. Egész testében rázta a zokogás. Sárközi doktor elvette tőle a már félig elkészült kis inget, és egy fiók fenekére tette. „Még nem temetünk!” – Három hosszú nap után lement a láz. A kis „szurtos” már nyitott szemmel, fulladás nélkül gőgicsélt.
Nekem csak úgy mesélték el, hogy a három ember a bölcsőm fölé hajolva, örömkönnyeket ejtett, mert a kis „szurtos” csöppség én voltam. A testvéremet, Jancsikát csak akkor engedték közel hozzám, amikor teljesen meggyógyultam. Kis sámlira állva hajolt le hozzám, megfogta a kezem, az arcomra nyálas kis puszit adott, és azt súgta a fülembe: „teletlek- Pétel kuta it telet.” (Hogy ez mennyire igaz volt, azt bizonyította az idő.)
Gyógyulásomat Édesapám egy hízott disznóval honorálta szívbéli barátjának. Mivel hentes lévén, természetesen konyhakészen. Úgy látszik, már akkor is volt hála pénz, vagy hála disznó. ---- Na de, kinek a pap---kinek a papné!
2005. Január Saller Molnár Erzsébet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése