Eszter

Tatabányai emlék

„Kötött árú”—„Zöldség Gyümölcs”—„Hentes”—„Cipész”—„Tej- Kenyér” Sorolhatnám a kisiparosok cégtábláit, amik a 60-as években Tatabányán az életünknek a lüktetését adták. Magam is megfordultam valamennyiben. Történt, hogy a napilapban a helyi Rendőrség felhívást tett közzé. „Városunkban több üzlet homlokzatáról eltűntek a cégtáblák - aki bármilyen információt tud velük kapcsolatban, kérjük, jelezze. – Senki nem jelzett semmit. Mindezek közepette Eszter „építkezett. ”Ki volt az építkező Eszter? Egy 70 évét bőven meghaladó hölgy. Ismeretségünk úgy kezdődött, hogy én körzeti ápolónő voltam Tatabányán, Eszter meg éppen azon időkben „lógott” meg a Szociális otthonból. Egy fiú testvérén kívül senkije nem volt és ez az egy testvér is távol volt tőle—Esztergomban élte idős napjait egy Szociális otthonban. Eszter az utcát választotta. Az OTP udvarának leghátsó sarkában vert tanyát magának. Nekem szabad átjárásom volt az utcákat kerítéssel, vagy kapuval elválasztott telkeken. Így találkoztam Eszterrel. Nyár volt, csak pár felhő fehér habként vándorolt az égen- és néhány füsti fecskét láttam lecsapni egy-egy áldozatra.
Az OTP udvarán át, igyekeztem megközelíteni a Kőszikla utcát, amikor az udvar végében egy karton dobozokból, itt-ott téglából összetákolt kis bungaló tárult elém és láttam a „várkirálynőt”, aki nyílt tűzön kotyvasztott valamit. Kezében tartva egy újságot, amit fejjel lefelé „olvasott”. Gyökeret eresztettek a lábaim, mozdulni sem tudtam a látványtól. Ő törte meg a csendet: „Mit bámulsz, nem láttál még lekvár főzést?” "He, neked beszélek, vagy süket is meg néma is vagy egyszerre, te szerencsétlen!"
De… de láttam… dadogtam. De az nem fehér volt .--Most találtam az újságban ezt a receptet és ez lekvár lesz, ha fehér, ha fekete, ha tetszik neked ha nem.--

A kopott kis zománcát vesztett edényben tej volt és a kukából összegyűjtött kenyér.

Csak később tudtam meg, hogy Eszternek volt 8 macskája, akiket télen beletett egy zsákba És radiátorként szolgáltak egymásnak. De gondoskodott róluk, hogy ne éhezzenek. Ezt a különleges lekvárt is nekik főzte. Megsokallta a jelenlétem, hiszen megzavartam a lekvár főzésben, talán még a recept sorait is összekeverte miattam. „Menj a francba”- mondta. Elkepesztettem a színhelyről, de az ép elmém cserbenhagyott. Végig jártam az utam, meglátogattam a fekvő betegeimet, de Eszter velem maradt még álmomban is.
Főztük a lekvárt, raktuk a tüzet és bámultunk egymásra szótlanul.

Főnököm, Dr. Kende József végig hallgatta a másnapi beszámolómat és csak annyit mondott:”gyerekem, nem tudunk Eszterrel semmit tenni!”
Közel volt a tél és én egyre többször elmentem Eszterhez, hogy fordítsak a sorsán.
Nem tudtam beletörődni, hogy egy ember a kis tákolmányában töltse a telet.
Hiába küldött el a „francba”- mindig visszatértem. Már havazott, amikor újra látogatni mentem, és jaj micsoda meglepetés fogadott! A karton dobozokat befedték a fémből készült táblák.
„Kötött árú”—„Zöldség- Gyümölcs”—„Hentes”—„Cipész”—„Tej- Kenyér”, mert Eszter alaposan felkészült a télre. Nem hagyhattam ott akkor sem, ha nyolc macska melegíti a fagyos téli éjszakákban. Azt hittem, hogy a lábam lejárva jót teszek vele, ha Esztergomba mehet a testvére közelébe. Most már tudom, hogy tévedtem. Ngyon nagyot tévedtem.
Látszólag örült és szívesen ment Esztergomba. A mentőautóban elbúcsúztunk, de megígértette velem, hogy a „házára” és a macskáira vigyázni fogok. „Aztán lekvárt is főzz ám nekik!”

A cicák még sokáig ott tanyáztak a bank udvarában- a jó emberek, etették őket. Én is.
Eszter egy hét után a szociális otthonban meghalt. Tüdőgyulladás.

Nagyon szaggatta a szívemet a szomorú hír, de a tanulság egy életre elég lett.

Nem szabad senkinek az életébe beleszólni, még jó indulattal sem.

2006. November 30. Saller Molnár Erzsébet