német vizsla

német vizsla

2009. november 20., péntek

Unokaöcsém tollából

SZERETNÉK SZÁNTANI

Valamikor úgy ezernyolcszáznyolcvan körül egy nagyon várt kisgyermek született szülőfalum szomszédjában. Úgy ahogy mondom. Szomszédja volt az mind a kettőnek; a valódinak is meg az igazinak is.
Címeres pólyával várták, s mikor kiderült, hogy ráadásul fiú is lett az „Isten adta”, az apja ökörsütést rendezett a birtok dolgozóinak, és a falubelieknek is; emlékezetessé téve az eseményt. Endrének keresztelte a püspök úr. A szülők kiválasztottak egy szép fiatal parasztasszonyt, aki az anyai teendőket látta el mellette. Ő lett a dajkája. Az egyik. Vidám teremtés volt, állandóan énekelt, ellentétben a francia és angol nevelőnővel, mindkettő eléggé mogorvára sikeredett annak idején. A kis Endre meg is tanult vagy négy nyelven, de énekelni leginkább magyarul szeretett. Fütyülni is megtanult, hogy milyen nyelven, arra már nagypapám nem emlékezett, de arra igen, hogy mikor együtt kocsikáztak, Endre úr sokszor fütyült egy egyszerű népdalt, amit még a dajkájától tanult. Nagypapám a szomszéd grófi birtok erdésze volt,- Miklós úrnál,- s mivel Endre úr többször járt a szomszédban, onnan az ismeretség. Járta egy közmondás a falumban, imigyen hangzott: Kutyaugatás- szamárordítás nem hallatszik fel a Menyországba. A fütyülés viszont úgy tűnik, hogy felhallatszott.
Kint üldögélt Szent Péter a Menyország kapujában, kedvtelve nézett le a földre, és egyszer csak megütötte fülét egy régi dalocska, amit még ő is ismert gyerekkorából. A szövege így kezdődött:- Szeretnék szántani, hat ökröt hajtani….. Kíváncsi volt Péter Uram, ugyan melyik béreslegény fütyül ilyen szép szívhez szólóan, s talán még arra is gondolt, hogy beszél az
Úr Istennel, teljesítsék valahogyan a kívánságát. Előbbre lépett a kapuból, egy felhő szélén megállt, kivette a pipát a szájából, és lenézett a földre. Egy kissé meglepődött. Ugyanis, aki vágyainak zenével adott hangot, nem egy szegény legény, hanem maga a nem kis birtok ura, Endre gróf volt. Szent Péter egy rövid időre elbizonytalanodott. Vissza dugta a pipát a szájába, vissza ment a kapuhoz, és elküldött egy arra tébláboló angyal gyermeket Szent Pálért.
Ő volt a legjobb cimborája az égiek közül. Még a névnapjukat is együtt ülték meg júniusban „Péter- Pálkor”. De minden hiába volt. Ültek a kapu melletti kis padon (nagyokat sercintettek a pipaszár mellől, ami a gondolkodás jele) de nem jutott eszükbe semmi. Ha csak egy szegény zsellérről lett volna szó, akkor semmi baj nem lett volna, de így,;- egy magyar grófot nem ők, de maga az Úr Isten sem küldhet csak úgy szántani. „- Mit szólna a nép?” No hát a nép! Nem tudom mit szólt hozzá, mert azt nem jegyezte meg senki, de ha legközelebb ilyet látok én azt is megfogom jegyezni,… Isten engem úgy segéljen! De vissza a földre!
Szép tavaszi idő van, már megjöttek a közeli patakhoz, és a mocsaras rétre a bíbicek, énekelnek a pacsirták, bizony már szántani kéne. Csak még a kérdés, hogy kinek? Aztán úgy március végén ez is eldőlt. Endre úr éppen a családjával reggelizett, mikor minden bejelentés nélkül három mindenre elszánt, marcóna alak jelent meg a birtokon, vezetőjük berúgta az ebédlő ajtaját, belépett, szétvetett lábbal megállt, és köszönés helyett imigyen ordította el magát: - Megalakult a Tanácsköztársaság, a nép átvette a hatalmat, vége a henyélésnek és a dorbézolásnak, mától az uraknak is dolgozni kell, és a szegény ember fog dőzsölni.
A gróf úr (már csak így szólította megszokásból) most azonnal kimegy az udvarba, befogja a parádés lovakat a kocsiba, felrakja az ekét, taligát, (a tézslát se felejtse itthon) és mars ki a határba szántani. Hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, intett a mögötte álló két fegyveresnek, akik azonnal csőre töltötték az ócska karabélyt és lőállásba helyezkedtek.
Endre úr látta, hogy ennek a fele sem tréfa, felállt az asztal mellől,- még a kávéját sem itta meg- felvette a „dolgozó” ruháját, csizmát, kalapot, befogta két kedvenc lovát a könnyű kis kocsiba, amelyen az erdőt szokta járni, és elment a béresek után. A két ló ugyan nagyot nézett, hogy minek viszik az ekét, és egyéb szántó eszközöket, de nem szóltak semmit.
Bent a kastélyban a frissen alakult Kommunista Párt hirtelen kinevezett titkára még alakított egyet. – Én pedig- recsegte- kifogom pihenni a fáradalmaimat, illetve a nép fáradalmát!- s azzal bement a grófi hálószobába, úgy ahogy volt ruhástól- csizmástól bele feküdt az ágyba, betakarózott, szemébe húzta a kalapját és „pihent”. Endre úr meg szántott.
Odafönt a két jó barát, a Péter és a Pál elkerekedett szemmel nézte, de aztán napirendre tértek a dolog fölött. Te Pali, mondta Péter,- nagyon nagyúr lehet az odalent! Végre beteljesült egy kívánság!
A tavasz közben eltelt, (a föld is fel lett szántva!) Endre úr családostól kiment Ausztriába az első adódó alkalommal, és ott várta meg, amíg elmúlik a rémálom. Aztán elmúlt. Jött az ősz, a család visszaköltözött a kastélyba és élte a megszokott életét. Aztán egyik reggel vendég jött. Halkan nyílt az ebédlő ajtaja, beóvakodott rajta a volt titkár, hasra vágta magát, hason csúszva Endre úr elé járult és hangosan kért kegyelmet. (Pihenni most nem akart.)
- Kelj fel János, (így hívták titkár urat) és ne félj, megpróbáltad a grófságot is,- nem sikerült, szólt Endre úr, és ki itta a reggeli kávét.


2005.április 10. KURICS TAMÁS ( a negyedik )

2009. november 19., csütörtök

Jankovich Bésán Endre

BANDI
Bózsi még jószerével elsem végezte a szakma iskoláját, amikor hentesüzletet nyitott és engedélyt kapott a fegyvertartásra. Szenvedélyesen vadászott, élete végére már bekötött szemmel is megismerte volna a Bakony hegyeit, erdőit és azok útjait.
Jankovich úr körvadászatott rendezett, osztrák, német vendégvadász barátaival, aminek Bózsi is meghívott vendége volt. A sikeres nap után a grófi kastélyban fergeteges ünneplés lett kíváló vadászvacsorával. Bózsinak már nem volt idegen Bandi, gróf úr gyönyörű lipicai mély vörös hátaslova. Valahányszor látogatást tett a kastélyban, első útja az istállóba vezetett, hogy üdvözölje simogatások közepette Bandit, aki a sokadik látogatáson már örömnyerítéssel fogadta Bózsit. Bandi egy volt a sok gyönyörű ló között, de Bózsi szívét csak ő késztette hevesebb dobogásra. "Látom Bózsi, igen nagy szerelem fűz a lovamhoz"- mondta gróf úr egy napon. Tagadhatatlan volt, mert Bózsi eltakarva könnyes szemeit, Bandi nyakára hajtotta a fejét, de gróf úr mindent látott és ő is elérzékenyűlt.
--Mit adsz érte ha felajánlom neked?
--Sok mindent nem tudok adni. Legény ember vagyok, öreg szüleimmel élek. Az üzleten kívül csak a puskám van, semmi más.
--Tudod mit Bózsi? Célbalövés lesz az ára, ami azt jelenti, hogy mivel Bandi 7 éves, a szolgáim 7 kukoricacsövet fognak felakasztani a csuhéjánál kötve az erdőszéli fákra. Ha mind a hetet lelövöd
Bandi hátán fogod elhagyni a kastélyt és élete végéig a tied marad.
Golyószóróval sem lehetett volna nagyobb "pusztítást" végezni. Ahányszor Bózsi célzott és elhúzta a ravazt, annyiszor esett le egy-egy kukoricacső. Mind a hétnek csak az oda kötött csuhéja maradt a fák ágain. A szolgák tapsoltak a sikertől, pedig nagyon szerették Bandit ők is.
Gróf úr állta a szavát. Bózsi kötötte el Bandit és hiába nyergelte fel gróf úr, hazáig vezette. Talán azért, mert így a boldogság hosszantartóbb lett. Napok múltak el, amikor végre felfogta, hogy Bandi valóban az ő tulajdona. Az első lovagló útja a kastélyba vitte. Nem üres kézzel érkezett!
Hosszú, boldog éveket élt a családban, még Jancsika is lovagolhatott a hátán. Öregen halt meg, amiről Édesanyánk már csak a mennyországban értesűlt. Jancsika belebetegedett, még álmában is sírt. Egyetlen vigasza maradt a tápszentmiklósi Gyula bátyánk, Bózsi testvérbátyjának az igérete, hogy neki adja az akkor 6 hónapos kiscsikót. Igy lett nekünk később egy gyönyörű Laci nevű lovunk az akkor már meglévő Manci mellé. Laci kizárólag Jancsikáé volt, de a család minden tagja nagyon szerette. Juliska is.
Az államosítás minket is uton ért. Bózsi üzletét elvették, férfi fodrász üzlet lett belőle. Nem tudom mit éreztek a nyírott, borotvált férfiak, amikor a tükörbe nézve látták a hátuk mögött az olajfestett falat tehén, kos és disznófejekkel dekorálva? Ugyan ezt a tükör felett és mellett végig az egész üzlet falán? A padlás lesöprés nálunk is elvégeztetett. Elvitték a lovakat, kocsit, vetőgépet, mindent ami mozdítható volt és a szégyenletes bolsevik banda TSZCS-t alapított, aminek volt bátorságuk a " József Attila Termelőszövetkezet" nevet adni. A falu legpipogyább emberei a nincstelenek vették át a község gyeplőjét, így a mi lovainkét is. Ahányszor Lacit a házunk előtt elhajtották, hallottuk a keserves nyerítését és Jancsika síkoltozását, üvöltését.
A felnőttek sem értették meg, hogy milyen rendszer az, amiben ellehet venni valakinek a jogos tulajdonát. Mit vártak tőlünk gyerekektől?
Egy nap hallottuk a hírt, hogy Laci "öngyilkos" lett. Felakasztotta magát éjszaka a saroglyára.
Jancsika búskomor lett, nem érdekelte semmi, az iskola sem. Én akkor kezdtem el a TSZCS
földjein a garázdálkodást Bózsi kaszájával, mert Laci halála nekem is nagyon fájt.
Akkora nyomot hagyott bennem, hogy soha az életemben nem tudtam egyetlen Lászlót sem
Laci-nak nevezni. Laci csak egy volt és most közel 70 évesen is az egyetlen maradt nekem.


2009. Augusztus 20. Saller Molnár Erzsébet