Jankovich Bésán Endre

BANDI
Bózsi még jószerével elsem végezte a szakma iskoláját, amikor hentesüzletet nyitott és engedélyt kapott a fegyvertartásra. Szenvedélyesen vadászott, élete végére már bekötött szemmel is megismerte volna a Bakony hegyeit, erdőit és azok útjait.
Jankovich úr körvadászatott rendezett, osztrák, német vendégvadász barátaival, aminek Bózsi is meghívott vendége volt. A sikeres nap után a grófi kastélyban fergeteges ünneplés lett kíváló vadászvacsorával. Bózsinak már nem volt idegen Bandi, gróf úr gyönyörű lipicai mély vörös hátaslova. Valahányszor látogatást tett a kastélyban, első útja az istállóba vezetett, hogy üdvözölje simogatások közepette Bandit, aki a sokadik látogatáson már örömnyerítéssel fogadta Bózsit. Bandi egy volt a sok gyönyörű ló között, de Bózsi szívét csak ő késztette hevesebb dobogásra. "Látom Bózsi, igen nagy szerelem fűz a lovamhoz"- mondta gróf úr egy napon. Tagadhatatlan volt, mert Bózsi eltakarva könnyes szemeit, Bandi nyakára hajtotta a fejét, de gróf úr mindent látott és ő is elérzékenyűlt.
--Mit adsz érte ha felajánlom neked?
--Sok mindent nem tudok adni. Legény ember vagyok, öreg szüleimmel élek. Az üzleten kívül csak a puskám van, semmi más.
--Tudod mit Bózsi? Célbalövés lesz az ára, ami azt jelenti, hogy mivel Bandi 7 éves, a szolgáim 7 kukoricacsövet fognak felakasztani a csuhéjánál kötve az erdőszéli fákra. Ha mind a hetet lelövöd
Bandi hátán fogod elhagyni a kastélyt és élete végéig a tied marad.
Golyószóróval sem lehetett volna nagyobb "pusztítást" végezni. Ahányszor Bózsi célzott és elhúzta a ravazt, annyiszor esett le egy-egy kukoricacső. Mind a hétnek csak az oda kötött csuhéja maradt a fák ágain. A szolgák tapsoltak a sikertől, pedig nagyon szerették Bandit ők is.
Gróf úr állta a szavát. Bózsi kötötte el Bandit és hiába nyergelte fel gróf úr, hazáig vezette. Talán azért, mert így a boldogság hosszantartóbb lett. Napok múltak el, amikor végre felfogta, hogy Bandi valóban az ő tulajdona. Az első lovagló útja a kastélyba vitte. Nem üres kézzel érkezett!
Hosszú, boldog éveket élt a családban, még Jancsika is lovagolhatott a hátán. Öregen halt meg, amiről Édesanyánk már csak a mennyországban értesűlt. Jancsika belebetegedett, még álmában is sírt. Egyetlen vigasza maradt a tápszentmiklósi Gyula bátyánk, Bózsi testvérbátyjának az igérete, hogy neki adja az akkor 6 hónapos kiscsikót. Igy lett nekünk később egy gyönyörű Laci nevű lovunk az akkor már meglévő Manci mellé. Laci kizárólag Jancsikáé volt, de a család minden tagja nagyon szerette. Juliska is.
Az államosítás minket is uton ért. Bózsi üzletét elvették, férfi fodrász üzlet lett belőle. Nem tudom mit éreztek a nyírott, borotvált férfiak, amikor a tükörbe nézve látták a hátuk mögött az olajfestett falat tehén, kos és disznófejekkel dekorálva? Ugyan ezt a tükör felett és mellett végig az egész üzlet falán? A padlás lesöprés nálunk is elvégeztetett. Elvitték a lovakat, kocsit, vetőgépet, mindent ami mozdítható volt és a szégyenletes bolsevik banda TSZCS-t alapított, aminek volt bátorságuk a " József Attila Termelőszövetkezet" nevet adni. A falu legpipogyább emberei a nincstelenek vették át a község gyeplőjét, így a mi lovainkét is. Ahányszor Lacit a házunk előtt elhajtották, hallottuk a keserves nyerítését és Jancsika síkoltozását, üvöltését.
A felnőttek sem értették meg, hogy milyen rendszer az, amiben ellehet venni valakinek a jogos tulajdonát. Mit vártak tőlünk gyerekektől?
Egy nap hallottuk a hírt, hogy Laci "öngyilkos" lett. Felakasztotta magát éjszaka a saroglyára.
Jancsika búskomor lett, nem érdekelte semmi, az iskola sem. Én akkor kezdtem el a TSZCS
földjein a garázdálkodást Bózsi kaszájával, mert Laci halála nekem is nagyon fájt.
Akkora nyomot hagyott bennem, hogy soha az életemben nem tudtam egyetlen Lászlót sem
Laci-nak nevezni. Laci csak egy volt és most közel 70 évesen is az egyetlen maradt nekem.


2009. Augusztus 20. Saller Molnár Erzsébet