PÉTER HALÁLA

PPÉTER HALÁLA--- 1945. Július
„Papsipka” bokor, pár tégla és egy régi csikóstűzhely öntöttvas fedele- ez volt a mi tábori konyhánk a domboldalon. Nagyapám vízimalma „dorombolt” a völgyben, drága Nagyanyám főzte az ebédet, mi is a magunkét a domboldalon a bokorból épült kis nyári házban. A muszka akkor már ellepte az egész udvart. Vagy lelőtték, vagy megfogták futtában a tyúkot, csak a tollát tépték ki, és belestől sütötték meg a nyílt tűzön, majd megzabálták. Egészségükre! Rohadjanak meg a rohadt bolsevikok. Megitták a spirituszt, amit nagyanyám a fájó kezeire kent.
A nagyobb lányok akkor már hónapok óta a malom garatjában voltak elrejtve. Az aratás lezajlott őrölni kellett a gabonát. Az egy garat, a lányok ideiglenes otthona ki volt iktatva. A bunkerban csak a légitámadások idején voltunk, de miután a muszka ellepett bennünket, a lányokat már lehetetlen lett volna az udvaron át a bunkerba vinni. Egyetlen menedékhely maradt a malom garatja. Ezen a napon én éppen a krumplileves főzésének tudományát fitogtattam . Péter várakozó tekintetével ott ült a kis tábori konyha előtt. Nagyon ízlett neki! Ő soha nem maradt ki a körülöttünk zajló eseményekből. Visszatérve az udvarba, Jancsika bement a malomba. Nagyon szeretett „segíteni” a két Tamásnak. Fontosnak érezte ott magát. Péter és én, megpihentünk a Gangon levő farakáson, néztük a muszkák brutalitásait és az analfabétusmist. Kétségbeejtő volt!
Én- az alig múlt 5 éves gyerek, kapaszkodtam Péter nyakában, mert a muszka legénység félelmetes volt. Nagyobb és undorítóbb szörnyetegeket még álmomban sem láttam. Grúziából szabadult, vastag fekete szemöldökű farkasok, akik a törpéknél alig 30cm-el voltak magasabbak, de üvöltözték, hogy „gyévocska nyet?” Talán bennem az 5 éves gyerekben is azt láttak. Szinte biztos vagyok benne. Odajött a szörnyeteg a farakáshoz, fát akart „zabrálni” de Péter nem engedte neki. Én sem. Hajamnál fogva rántott le a földre. Sikítottam, amit Péter nem viselt el. A torkának ugrott és harapás nélkül fojtogatta. Még mindig a nyakában kapaszkodva sírva kértem, hogy ne bántsd! Akkor egy pillanatra elengedte, rám nézett és a tekintetében benne volt, „mi az, hogy ne bántsam azt, aki téged a hajadnál fogva cibál? Én ígéretet tettem a gazdinak, ha kell, az életem árán is megvédlek benneteket.” Újra torkon fogta és akkor eldördült a fegyver egy másik muszka kezéből. Hármunk közül Péter halt meg. Nagyapám a malom zakatolása mellett is hallotta a lövést és őrültként rohant ki a malomból. Látta az udvaron az 5 éves unokáját, akit a halott Péter vére borított, aki a mozdulatlan kutyára borulva zokogott és üvöltötte: „Papa! A muszkának mindent szabad? Megölték az Édesanyánkat, megölték Pétert. Meghalok nélkülük. Velük akarok lenni Papa!” Nagyapám kézen fogott, de sikeresen kiszabadultam és egyenesen a még géppisztolyt tartó gyilkos szörnyetegnek támadtam. Ütöttem, rugdostam, leköptem. Meg sem mozdult-kővé meredve állt. Szabadtéri színpaddá változott a máskor békés, madárfüttyel tele tópart, ahol Péter senkit nem bántott, mert minket sem bántott senki. A gazdi távollétében is boldog volt, hogy óvhatta a rábízott kis vadócokat.--- A mocskos, koszos mosdatlan pofák fülig érő szájjal vigyorogtak, tapsoltak, üvöltöztek. Nem tudom mit ünnepeltek?
A függöny legördült, a kicsi szívem megszakadni éreztem. Nekem tragédia marad az életem végéig az, ami a „felszabadító hadseregnek” nagyon komikus látványnak tűnt.
Nyugodj békében Péter és várjál rám a kutya mennyország kapujában, mert meg fogok érkezni hozzád. Megint együtt leszünk, kergetjük a pillangókat a réten, kötök neked újra kis pipacskoszorút és ígérem, hogy nem fog a szemedre lógni. Ugye ott is vannak tavak és folyók? Nem teszek egy lépést sem nélküled! Nem kell engem soha többet kimentened a háborgó víz fodrok közül és titkot tartanod a Nagyapám előtt a Bözsike miatt. Onnan már csak gondolatban fogunk vissza térni az örökké duruzsoló vízi malomba, és ha könnyezni látsz, ne szűkölj miattam, mert mindörökre együtt leszünk, és kapaszkodni fogok beléd úgy, ahogy azt a halálod szörnyű pillanatában tettem.