Botu 1943

Édesannyámmal gyakran mentünk Nagyszüleimet látogatni. Többnyire a lovashintóval, de sokszor előfordult, hogy Bandi hátán lovagolva érkeztünk meg. Olyankor én is foghattam a kantárt és büszke voltam rá, hogy én már lovagolni is tudok. Péter természetesen mindig díszkiséretnek számított. A baj csak ott kezdődött, amikor haza kellett menni, mert mindig ott akartam maradni Nagyapával. Az ovákolásomnak nem tudott Édesanyám ellent állni. Jó-jó, de csak Péterrel együtt maradhatsz itt.
A dombtető valami leírhatatlan gyönyörűség volt. Apró, csámpás lábaimmal minden nap felfedező útra indultunk Péterrel. Fehér, fekete szederfák, akácos, mogyoró, minden amin a
madarak egésznapos hímnusza szólt. Egy ilyen kóborlós napon Péter egy botot hozott oda nekem. Levágott, formázott mogyoróvessző volt. Letette elém és csak néztük egymást. Mit kezdjek vele? Felvette és a szájában jobbra- balra billegetni kezdte. "Ezt te is tudod csinálni" árulkodtak az értelmes szemei. Mit tehettem? Elvettem tőle és én is a számba vettem. Na-na kispajtás , mordult rám. Elvette tőlem és addig billegette, amig rájöttem, hogy ő a botot nekem a kezembe akarja adni. Megfogtam és a kezeimmel billegetni kezdtem. Tanítómesterem szemben ült velem és figyelte minden mozdulatom. Azt hittem, hogy elégedetlen velem, mert egy idő után elvette tőlem. Arra gondoltam, hogy itt végetért a botos művelet. Nem! Akkor a hátam mögé tette, majd a két kis csámpás lábam közé, a fejem fölé úgy, hogy nem engedte el. Rádöbbentem, ha lassan is, hogy nekem a bottal tácolnom kell, mert Péter úgy akarja. Meg volt a főpróba és Péter nagyon elégedett volt velem. Mellettem ficánkolva értünk haza a malomba. Amikor a botot nagyapám elvette tőlem és kitette az ajtó elé, Péter morgott és mível neki egy ajtókilincset lenyomni nem jelentett annyit sem, mint nekem, kiment és hozta be nekem a botot. Mindenki tudta, hogy Péter akarata ellen kár minden próbálkozás, ha a család legparányibb tagjáról van szó. Ezt a botot én csak "botu"-nak neveztem és a legkedvesebb játékom lett. A mindenem.
Vele aludtam el, vele ébredtem fel és vele táncoltam mindig úgy, ahogy Péter megtanított. Sokszor előfordult, hogy önszántamból műsort szolgáltattam a ház népének. Táncoltam a padágy tetején, miközben a "botu" hol a fejem felett, hol a hátam mögött, vagy éppen apró lábaim között fürgélkedett. Még énekeltem is hozzá a saját szerzeményem a (szeretnék szántani dallamára). "Botumat foldatom, libátat hajtolom, Pétellel tántolot fenn a domboldalon."
Nagyapám kétségbe esett, hogy cirkuszos lesz az unokája. Nem lett az, csak Péternek mindig szótfogadó, alázatos kis szolgája és egymásnak hűséges cimborái.

2008.március idusán Saller Molnár Erzsébet