Elbúcsúzom Zirctől 1962

Én a kis kézilabdás...

Csendes, gyönyörű, sápadt fényben úszó alkonyat volt. Az aranysugárral meghintett erdő - az én imádott Bakonyom a teljes elhagyatottságot sugallta belém. Egymagam voltam a világban és egyedűl abban a gyönyörű erdőségben. Akik ott még az erdő titokzatos rejtekeit bújták, azok mind a szabad természet csodálatos gyermekei voltak. Embertől félő vadak, de nem függtek senkítől, mint én. Riadtan röppenő madarak és az örvösgalambok panaszos nászdala. Nincs a világon hasonló, zokogó szerelmi vallomás, mint az örvösgalambé. Olyan az, mint egy dalba foglalt és mégis keserű imádság, vagy mint egy fájdalmas panasz. Az ember szinte keresi, hogy ki sír ott a fák tetején. Kerestem én is, pedig egy fáradt öreg tölgyfa lombja alatt ülve - sírtam
A nap már lejebb szállt, egyre növekedett az árnyék és nekem döntenem kellett. Délelött még a Herend kézilabda csapata ellen győztünk 33 : 16-ra, de a meccs után az edzőm " beszélni " akart velem. Elfogott a rémület, hogy vajon mit vétettem, hiszen én vagyok a kapus már 2 éve és a vereségünk olyan ritka volt, mint a fehér holló. Hát pontosan ez volt a baj.
-- " Levelet kaptam a tatabányi S.E. től, hogy szemet vetettek rád és felkértek, hogy közöljem veled az ajánlatukat. Szívesen látnának a kézilabda csapatukban kapusként. Állást, lakást is biztosítanak, amennyiben ez számodra elfogadható ajánlat, nagyon várják a válaszod. "
Forgott velem a világ, mert elképzelhetetlen volt, hogy én élni tudjak a Bakony nélkül és még messzebb kerüljek az én Bózsimtól. Elszakadjak az én zirci imádott kis unoka testvéreimtől.
Pöttike az első gyarló kis unokahugom. Az a drága kis vöröshajú angyal, akinél még édesebb pöszébb gyerek nem volt a világon. " Bödikém, bidáddál monakla " - Ancsa a kis örök mozgó gép, aki mindig az anyuka konyha művészetét leste. Lócsika, a kis vaskos lábú gyönyörűség, aki ha csak tehette, mindig velem akart lenni. Tamáska? Még csak 2 éves volt, de kiakarta próbálni a cigizés titkát. Még jó, hogy a gyufához nem értett! És az Édesanyjuk, az én drága KISANCIM, aki az árvaságom idején az Édesanyám szerepét vette át. Mérlegre tettem mindent hirtelen, hogy ha felnőnek ezek az apróságok, a mérleg egyik serpenyőjében én leszek, a másikban ők - hova fog billenni a mérleg nyelve? Tudtam. Család, utódok és a gyerekkornak vége!
--" Nem tudok választ adni, mert ez több, mint derült égből a villámcsapás. Szeretem Zircet, szeretek a Kórházban ápolónő lenni, ismeri mindenki a bohókás, de lelkiismeretes Erzsi nővért, és ettől nem könnyű megválni. Nekem bőven elég az is, amikor hétfőn reggel a portás bácsi a kezében tartott Veszprém Megyei Napló sport rovatával csapkod a vállamra és azt mondja, hogy te kis ördög, megint kivédted a szemüket. Ez elég nekem,, hírnévre nem vágyom."
--" Arra nem kell vágyni, neked az megjött vágyakozás nélkül is. Mégis mit gondolsz, hogy honnan tudják azt Tatabányán, hogy te létezel? "
---" Nem tudom és nem is akarom tudni, de ha itt nem kellek, akkor megyek. "
---" Mi az, hogy nem kellesz te kis őrült? Itt nem vár rád nagy jövő, de ha te egy NB II- es csapatban lehetsz olyan kapus, mint amilyen itt vagy, amíg élek büszke leszek rád. Nem kell azonnal döntened, de mérlegeld ezt a lehetőséget. Nekem is hiányozni fogsz nagyon! "
A tölgyfa tövében ülve hallgattam a nyugovóra térő madarak egyre halkúló csivitelését, néztem a lemenő nap sugarait, amik vissza indultak a tűzistenhez és nagyon egyedűl voltam.
A Borzavárra vezető út mellé mentem ki az erdőbe a válaszért, ami a zarándok helyem volt. Minden bánatomat oda vittem el, mert ha senki más, de az erdő mindig meghallgatott. Még az is előfordúlt, hogy egy nehéz átdolgozott éjszaka után, vittem a pokrócot, a csörgő órát és ott az én tölgyfám alatt aludtam át a napot.
Akkor elbúcsúztam a tölgyfámtól, mint mindig, de még nem tudtam, hogy végleg. Haza felé bandukolva megint elmentem a temető mellett, lassítva a lépteimet. Mintha a szírének hangja szólított volna: Menj és ne tétovázz! Hazáig futottam és zokogtam.
Egy hét után útrakészen voltam. Elbúcsúztam Zirctől - a háztól, a gyerekektől. Drága kicsi Tamás, még az utcáról a kerítésen át megcsókoltam, ő meg zokogott és azt mondta nekem, hogy
" Böste nemenn el! " Elmentem.
Az átigazolásom gyorsan megtörtént. Hentereghettem a salakos pályán, ami nem volt szokatlan, de újdonságnak számított, hogy a "Fekete Párduc " is beszállt az edzéseimbe. Ki Ő?A Gyuszi, az Aranycsapat kapusa : Grosics Gyula. Ő akkor a tatabányai Bányász focikapusa volt, de egyben a magyar válogatotté is. Kemény munka volt, amit elvégzett rajtam, de minden perc megérte.
1963- ban férjhez mentem, a gyerekem meghalt 1965- ben, 1970- válóper. Attól kezdve visszasírom Zircet amíg élek. Ha nem lettek volna olyan barátaim, mint Géza az Ötvös Művész, aki egy teknősbékával élt együtt a műtermében, vagy Barát Lajos a Szot díjas író, vagy mint a Fekete Párduc - talán Tatabányát még a térképről is letörölném, de miattuk nem tehetem.
Ott áll a Vértes tetején a Turul madár, sokszor felmentem hozzá panaszra, télen sítalpakon is, de vigaszt nem találtam, mert az én Zircemnek az én Kőrishegyemnek a világon párja nincs.
Bakony - te drága szülőföldem!

2010. Október3. Bózsi születésnapja Saller Molnár Erzsébet