A z első Karácsony árván

1945- Karácsony.
Én még csak 5 éves vagyok a testvérem Jancsika 7. Ez az első közelgő Karácsony, amit árván várunk.Édesapánk hadifogságban Édesanyánk a temetőben 25 évesen, aki bomba
támadás áldozata lett a szülőfalunkban Bakonyszentlászlón.
Nagyapánk vízi malmában Pápateszéren kaptunk menedéket az erdő közepén és olyan
szeretetet, amilyent igazi szülő sem tud adni. Közeledett a Karácsony és a mi drága, kedves
Nagyapánk a malom zúgása mellett megkérdezte: „ mit szeretnétek, ha a Jézuska hozna
nektek kicsinyeim?” A bátyám Jancsika egy percet sem tétovázott: „ nekem semmit ne hozzon csak az Édesapámat hozza haza!” Nagyapám szeme könnybe lábadt, mert tudta,
hogy ezt még a Jézuska sem tudja teljesíteni, Elcsukló hangon megígérte:” majd írok neki
és megkérem rá!” És te piciny Bözsikém- szólt hozzám- te mit szeretnél? Papa! Én csak egy
zseblámpát kérek. – hát nem hajas babát, akit öltöztetni is lehet? Nem Papa! Nekem csak
zseblámpa kell! Nagyapám megdöbbent a kérésemen, de a döbbenetből felocsúdva rám
kérdezett:” Bözsikém! Minek neked a zseblámpa?”- Azért Papa, hogy a sötétben is a 8km-es
erdőn át tudjak menni az Édesanyám sírjához Bakonyszentlászlóra. A kérésedet biztos, hogy
teljesíti a Jézuska, de egy 5éves kislánynak megtiltja, hogy neki induljon a sötét erdőnek
még akkor is ha az Édesanyja sírját keresi.
Elérkezett a Szenteste- csillogott a Karácsonyfa, de az Édesapánk nélkül. Jancsika nagyon
csalódott lett, de a zseblámpa, amit én kértem- ott volt a fa alatt. „ Kimegyünk – mondtam-
kipróbáljuk, hogy működik-e?” Hát persze, hogy működött!
Amikor Nagyapám felmérte az idő múlását – az árvák sehol- neki indult gyalog az erdőnek
ami Bakonyszentlászlóig vezetett 8 km.-en át. Amikor kiabált: „ Jancsika! Bözsike!- mi már
a boróka fenyők ágait téptük a legelőn és csendben meglapultunk a bokrok alatt.
Lehetetlen- mondta. Vissza fordult és a szomszéd malomba kopogtatott be, ahol az én kis
barátnőm: Zacsovics Editke lakott. Szentséges Úr Isten, rikoltozott Terus néni ( Editke anyja)
Ezt nem hagyhatjuk ennyiben Tamás! A hó kb. 15cm. volt és egy egész csapat megindult
viharlámpákkal a két árva nyomában.
Ekkor mi ketten már a falunk végén levő feszületnél térdeltünk a hóban és sírva kértük a
Jézuskát, hogy mutassa meg nekünk, merre van a temető? Csak a szülői házig találtunk el, ahol minden zárva volt és sötétség honolt. Egymást átölelve leültünk a házunk előtt levő
lomb hullatta japán akácfa tövébe és sírtunk. A hó hideg volt, de a szüleink emléke adott erőt.
Egyetlen mentsvárunk maradt: Mente Sándor bácsi, aki a faluvégén lakott és ő hozta
az Édesanyánk halálhírét Pápateszérre, amikor a falura dobott bomba áldozata lett.
Bezörgettünk hozzá- a kétségbe esése nagyobb volt, mint a szolgálat készsége, mert egy
havas, téli estén mit keres ez a két kis árva? Mi tudtuk, hogy ő is segítkezett eltemetni az
Édesanyánkat egy gyalulatlan deszkaládába a háború idején és csak ő tudja, hogy hova?
Sándor bácsi felöltözött és kézen fogva mentünk a temetőbe Szenteste éjjelén, kezünkben
szorítva a letört boróka ágait. A zseblámpa fénye már nem kellett, mert világossá vált az
éjszakában is, hogy a mi Édesanyánk hol van. Hó fedte be a sírját, de mi nem törődtünk vele.
Ráfeküdtünk a sírjára és üvöltöttük: „ Itt maradunk Veled, hiába hagytál el minket, a boróka
ágak közül nem tudsz szabadulni tőlünk!”
A drága Sándor bácsi nem tudta mi tévő legyen velünk, de megmentette a viharlámpás
menet és a messze hangzó üvöltés a csendes Bakony-i éjszakában. Nagyapám volt az első aki
tetten érte a „zseblámpás” árvákat a lánya sírjánál és nem tett semmit, csak magához szorított
bennünket és mosták egymást a könnyeink.
61 év telt el azóta, de a könnyek nem apadnak el soha!

Saller Molnár Erzsébet
2006,május 28.