A teszéri kanász és a legelő

Iskolakerülők 1947
Már második éve éltük árvaságunk napjait. Iskolások lettünk. Bózsi akkor harmadik éve volt hadifogságban. Egy-egy fehér nyírfakéregre írott üzenet jött : "élek, várjatok rám, te is fiú!"
Iskolába, templomba jártunk. Nagyapánk vizimalmától az út a falu végéig a réten át vezetett.
Talán csak 1 km., de az iskola még messzebb volt. Az egész falu eltörpült a templom "égigérő" tornya mellett. Fenségesen hirdette: "Én vagyok az Isten háza, hozzátok ide a fájdalmat és minden szenvedést, amit átéltetek." Akkor még nyitva voltak a templom ajtajai egész nap, ami Pápateszéren az iskola mellett áll. Jancsikával nagyon sokszor bementünk imádkozni. Sírva az oltár előtt térdelve imádkoztunk és könyörögve kértük a jó Istent, hogy az Édesapánkat adja vissza nekünk. Édesanyánk meghalt, Péter is. Ne legyünk egészen árvák.
Pápateszér főutcája betolakodott az erdőbe, egészen a legelőig, ami a falutól legalább 3 Km. Ez az út Nagyapa vizimalmánál a dombtetőn haladt el. Iskolába készűlve minden reggel hallottuk, hogy a kanász fújja a tehénszarvából készült kürtöt, ami a faluból már összegyűjtött disznóknak szólt és mentek a legelőre. Nem volt az dallamos kürt, de az állatok tudták, hogy az nekik szól és együtt kell maradni és haladni a legelő felé. Tetézte mindezt a varázst a kutyák ugatása, amikor elhaladt a "menet" a malmot takaró domb felett. Ezekre a hangokra, mi csak néztük egymást Jancsikával. Csábított bennünket a legelő, de sokkal jobban a kutya ugatás - inkább, mint bármi.
Amikor iskolába mentünk a réten át, Nagyapa vagy Tamás kiállt a hidra, hogy a faluvégig szemmel tartsanak bennünket. Ebből nem volt kiút. Ott már úgy érezték, hogy biztonságban vagyunk. Mi is! Éppen akkor ért a kanász a falu végéhez egy csorda disznóval és a csaholó fekete pumikutyákkal. Mi iskolatáskával a hátunkon "megfordítom kocsim rúdját " magyarnóta módján csatlakoztunk a csordához. Elhaladtunk a Nagyapa vizimalma felett levő dombon. Felhallatszott a malom ütemes zúgása, az örökké fecsegő vizeskerék, aminek a hangjából nagyapám azt is értette, hogy melyik henger, vagy hengerek őrölnek. Tudta, hogy a keréknek mikor kevés a víz anélkűl, hogy egy pillantást is vetett volna a tóra. "Tamás! Menj, állítsd le a második, vagy netán a harmadik hengert" - mondta nagybátyámnak. Ez a malom őrölte meg a gyermekkori gyönyörű de árvaságom keserű magvait is. Nagyszüleim mellett élve enyhébbé vált az árvaság érzése, az egetverő fájdalom inkább nekik maradt halálukig.
Haladt a disznócsorda a legelő felé. Együtt érkeztünk meg oda, ami már nem volt ismeretlen nekünk. Nagyapa már régen gondoskodott arról, hogy ismerjük meg az erdőt, legelőt és a csodás gémeskutat, de disznócsorda nélkül. Nagyon otthon éreztük magunkat. Az iskolatáskák elbújtak a bokor alá, a tizórait, amit Nagyanyánk tett a táskánkba a kutyák kapták meg, mi meg vágtatva tereltünk a kutyákkal együtt és minden perc gyönyörű volt.
Három napot töltöttünk a legelőn iskola helyett, amikor Kató tanító néni megsokallta a hiányzásunkat. "Ilyen nincs! Kurics úr mindig jelezte, ha betegek a gyerekek."
A kanásszal való élménnyel tele a kisszívünkben ültünk a füzeteink mellett, mint akik éppen a házifeladatot írják, amikor megérkezett Kató tanító néni. Nagyszüleink nem tudták mire vélni a látogatást? Megállt az ajtó küszöbén, látta hogy nem vagyunk betegek. Egy szót nem szólt, csak rámszegezte a tekintetét. Az a nézés keményebb volt, mint bármennyi mogyoróvessző.
--Ugye te voltál Bözsike? - Igen! Most meséld el szépen, hogy mibe keverted bele a bátyádat?
...Hát a kanász...meg a legelő...meg a kutyák...gémeskut... madárfütty és minden ami jó volt ott.
Még aznap este Tamás nagybácsink művészi képeket rajzolt. Egy csorda disznó, kanász, kutyák ,gémeskuttal és másnap reggel a nyakunkba akasztotta, úgy mentünk iskolába az ő kíséretével egészen be a tanteremig. Nagy betűkkel rá volt írva: "Iskola helyett kanász!"
Holler Pisti akkor üvöltött fel a megdöbbent osztályban ülő padsorból: "Bözsike! Én is sokkal szívesebben lennék kanász a legelőn, mint iskolába járni. "
Az álma soha nem teljesült! Nem lett belőle kanász, "csak " egy villamosmérnök, akinek a legelőn a gémeskutnál már semmi keresnivalója nem lett. Még disznókat sem terelhetett soha. Voltokban és amperokban méri az ídő múlását, a kutyák ugatását is csak a távoli legelőről hallja és bizonyára ő is úgy érzi az élete végéig, ahogy én. "Szép volt!"

2006.December 1. Saller Molnár Erzsébet