Pápateszér 1946. okt.27.

PÁPATESZÉR – 1946

Nagyszüleimet hat gyermekáldás érte. Édesanyánk halála után négy lány és egy
fiú maradt a háznál. Anci nénénk a legidősebb lány akkor 18 éves volt Ő vette át az
Édesanyánk szerepét. Imádkozni tanított bennünket, óvott minket még a széltől is. Cserébe
mi nagyon megszerettük és elképzelhetetlennek tartottuk a további életünket nélküle.
Azt hittük, hogy parányi életünknek ő már végérvényesen részese lesz. De! A malomban ,
ahol éltünk, elég gyakran megjelent egy nagyon szeretetre méltó fiatal úr! Nagyapám
vízi malmában nagyon sok ember fordult meg, de ez a vendég valahogy más volt. Ő nem a
lisztes zsákokra volt kíváncsi – kizárólag Anci nénénk páratlan szépsége vonzotta. Minden
hétvégén vonattal tette meg az utat Zircről- Pápateszérig és az egész család szeretettel
fogadta. Faggadtam Nagyanyámat, mert a féltékenység tombolt bennem, hogy ki ez a
„ bácsi?” Nagyanyám kereste a szavakat és gyorsan meg is találta : „ hát kicsim ö a Lajos,
cipész mester Zircen és majd nektek is fog csinálni kiscsizmát , kiscipőt csak szeressétek.”
Szerettük! Csak szeptember végén nem tudtuk, hogy miért varrta Takács Gizi néni
azt a gyönyörű hófehér földig érő ruhát és kinek? Megjelent a fátyol és a mirtusz koszorú ,
( mert abban az időben ez még az érintetlenség jele volt.) és Nagyanyám a kérdésem elől
már nem tudott kitérni.
„ Férjhez fog menni Anci nénéd, mert ez a lányok sorsa.”
- Mit jelent Nagymama az, hogy férjhez megy?
- Azt, hogy Anci nénédet a Lajos abban a hófehér ruhában vezeti be a templomba és
örök hűséget fogadnak egymásnak.
- Mi az az örök hűség?
- Az, hogy jóban- rosszban mindig együtt lesznek és szeretik egymást.
- Hol? Itt a malomban?
- Nem kicsim, Anci nénéd elmegy Lajossal Zircre és ott fognak lakni.
- És akkor ki fog engem szeretni? Ki fog velünk imádkozni minden este, ha ő nem lesz itt?
Sírtam, örjöngtem, hogy ezt én nem engedem meg, őt nem veheti el tőlem senki. Drága
Nagyanyám elfordult és rázta a zokogás, mert érezte, hogy a második anyánk elvesztése is
nehéz lesz nekünk az árváknak.
1946.október 27.
A násznép már együtt volt. Anci nénénk felvette a hófehér menyasszonyi ruhát és
elindultunk a templomba. Szebb menyasszonyt azóta sem láttam, de a piciny szívem vérzett
és sírtam, mert csak arra tudtam gondolni: „ Lajos elviszi Zircre.” Jancsika fogta a kezem és
vigasztalt: „ne sírjál, nem örökre megy el, majd úgyis eljönnek hozzánk sokszor a malomba”
Haza érve a templomból,idejét vette a vacsora- a cigány zenekar húzta a talp alá valót,
Mindenki boldog volt, táncolt, csak én voltam bánatos és nagyon. Elérkezett éjfélkor a
menyasszonytánc, én is „ táncolni” akartam Anci nénémmel, de nem az udvaron, hanem fel
a malom lépcsőin a malompadlásra, hogy elrejthessem a garatba, mint Nagyapám tette a
négy lányával a háború idején, amikor az orosz katonák megleptek bennünket. Mind a négy
lányát így óvta meg a „felszabadítóink” által ejtett gyalázattól. „Gyévocska nyet?”- kérdezte
egy szörnyeteg Nagyanyámat. „ Nyet te hóhér kézre illő szörny!” – felelte Nagyapám.
Október 28.
A két lovas kocsira már fel volt pakolva a staférung és az elsőn az ífjú pár ült. A másik
lovas kocsin a cigány zenekar, akik végig muzsikálták az egész Bakonyt. Amikor Anci
nénénk felült a lovas kocsira indulásra készen, én akkor fogtam fel igazán, hogy most
mindörökre elvették tőlem. Üvöltöttem, mint a sakál és a fájdalamtól semmi mást nem
tudtam mondani 6 évesen csak azt: „halna meg a Lajos!” ( Talán ezért élt 82 évet.)
Futottam utánuk üvöltve a Kutidomb tetejéig, de a lovak vágtattak.

Együtt sírtunk Nagyanyámmal, de Ő megvigasztalt. Ne sírjál, mi szeretni fogunk titeket!
Azt csak később tudtuk meg, hogy Borzaváron megálltak a kocsma elött egy kis energia
pótlásra. Az első kocsi kerekét bekötötték lánccal, hogy a lovak ne induljanak el. Pihentek
ők is. De a nagy méretű energia pótlás után a kocsis megfeledkezett a bekötött kerékről és
így kellett elérni Zircet a szegény lovaknak- habosan, fáradtan.
Közeledett a Karácsony, haza jött az ífjú pár az ünnepre. Lajos érezte, hogy bennem egy
világ omlott össze október 28.- án és kárpótlásul megmérte a kis „ tappancsaimat” és
magához ölelt. Akkor már nem is haragudtam rá- Anci nénénk is boldog volt.
Elérkezett a Húsvét, megint haza jöttek és Lajos egy kis csomagot adott át nekem. Ez a
tied, mondta. Amikor kibontottam- felsíkoltottam, mert egy gyönyörű barna kis szandállal
lettem gazdagabb. Olyan művészi munkát csak a Szalczer Lajos tudott produkálni. Amíg
élek nem felejtem el és mit meg nem adnék, ha most is láthatnám!
A tópart melletti folyónál már nyíltak a sárga ibolyák, de a tél nyomai még itt- ott, kisebb
nagyobb pocsolyákban látható volt. Felvettem a kis szandált és a folyó mentén azonnal
elindultam a Zacsovics malomba, hogy megmutathassam Editke barátnőmnek. Lépkedtem a
fűcsomókon, de ha pocsolya állta az utam, levetettem. A fehér zoknimat feketévé tette a sár,
de a kis szandálon egy porszem sem esett, mert a szívemhez szorítva vittem.
Azóta közel 60 év múlt el. Lajos már a kis angyaloknak készíti a kis szandálokat, de
amikor az égiekhez tért- csak reménykedtem, hogy annak az én drága kis szandálomnak a
mintáját nem vitte magával. Az csak az enyém volt, egyedül csak az enyém, senki másé-
„ cserébe” az én drága kis Ancimért.

Győrság 2006 Július Saller Molnár Erzsébet