Mitől nehéz a házimunka

Unoka testvérem is tanuja volt
MITŐL NEHÉZ A HÁZI MUNKA?

Mitől lenne nehéz,- nem nehéz az csak unalmas, lélekölő és fárasztó. Már, mint idegileg. A nehézséget legfeljebb a körülmények adják. Ilyen körülmény lehet: vulkán kitörés a helyszínen, az árvíz, a tűzvész, a méteres hó, mínusz húsz fok hideggel, vagy a sok gyerek, és az éppen ott nyaraló unokák. Az árvíz ugyan ismeretlen fogalom a környékünkön. Van egy Alsótag nevű dűlő a falu határában. Príma, kavicsos homok, valószínű a Litoszféra aljáig lenyúlik. Még a legöregebbek sem emlékeztek arra, hogy valaha akkora eső esett volna a környéken, hogy egy fertályóra multával, ne porzott volna a földje. Szóbeszéd volt, hogy mikor annak idején az Úr az özönvízzel próbálkozott, az Alsótag- i homokba beletört a bicskája. Állítólag maga „Szentmihál” arkangyal, személyesen tekintette meg a helyszint az eredmény után, és azt látta, hogy az ott üzemelő „Vörös Paradicsomkert” Téeszcsé elnöke meg párttitkára, térden állva esőért imádkozik. Alacsonyan röpült Szent Mihály, kivont karddal a kezében, de a látványtól úgy meghökkent, hogy majdnem lenyelte a kardot. (Még jó, hogy nem történt semmi baja.) Már megint mellé mentem a témának. Nem hiába a házi munkáról lenne szó. Nekem sincs ínyemre.
A baj ott kezdődött, hogy nagyanyám fejébe vette, megvarrja nagyapám kedvenc munka nadrágját. Aki látta azt a nadrágot, vagy csak futólag is hallott róla, annak most torkán akad a falat. Az egyik szárát,- amelyik majdnem egészen megvolt,- azt térdig felgyűrve viselte, a másikat,- az valami balesetben térdben leszakadt- azt comb középig gyűrte fel. Úgy festett, mint aki állandóan valami vízi alkalmatosságból partra akar szállni, de nem tudván a víz mélységet, nagy előre látással, az egyik lábával hetven centi, a másikkal negyven centire készült. A slicce azért nem volt begombolva soha, mert nem csak, hogy gomb nem volt rajta, de gomblyuk sem a másik oldalon. Nadrágszíj azonban majdnem volt hozzá. Azt valami zsákkötöző madzag helyettesítette, egészen tűrhető módon. Nagyanyám Istenfélő ember volt. Máig rejtély, hogyan juthatott eszébe, hogy azt a nadrágot meg kellene varrni. Miféle szabás varrászati, remeklés javított volna annak a megjelenésén. De tudják, milyenek a nők. Ha valamit a fejükbe vesznek, azt előbb- utóbb megvalósítják. Elő vette a varródobozát, abból tűt, cérnát és varrt. Volna! Mert cérna rögtön került a keze ügyébe, de tűt hiába keresett. Pedig a múlt héten még meg volt! Meg bizony, mind az összes, amit a házalótól vett. Egy pillanatra elbizonytalanodott, de csak egy pillanatra. Leült a kis sámlira és felidézte a közel múltat. Meg van! Pár napja a lányok babaruhát varrtak, természetesen valahol a domboldalban. Leterítettek egy pokrócot, és ott a jó levegőn szabtak- varrtak. Azon nem morfondírozott, hogy ezt miért nem a szobában tették,- ott bárki tudna varrni. A domboldal az más. Igaz, hogy egyik kézzel állandóan kapaszkodni kell a fűben, meg a különféle gazokban, hogy el ne guruljon az ember, de onnan jól belátni a tájat, ott a figyelmét semmi nem kerüli el az ember fiának. No de vissza a tűkhöz. Mikor nagyanyám megfejtette a talányt, nyomban felderült. Most már csak a helyszint kell megtalálni. Azt nem lesz nehéz. Úgy is tett. Még abban is bízott, hogy a pokró- cot is megtalálja,- volt már rá példa, hogy az megérte ott a más, illetve harmadnapot. Most ilyen szerencse nem érte. Hosszas keresés után sikerült csak a letaposott aljnövényzet alapján megtalálni a tetthelyet. Némi körülnézés után ismét elszállt az optimizmusa. Itt ugyan egy kötőtűt, de még egy járomszeget is nehéz lett volna megtalálni. De nem szontyolodott sokáig. Lekapta a cipőit, és addig járkált mezítláb a kis pázsiton, míg a talpába hasító szúró fájdalom jelezte, hogy meg van a tű. Egyszerre kettő is. Heuréka! Hogy ezek után a nadrág meg lett- e varrva az már teljesen mindegy. Nekem is meg a nadrágnak is.
De evezzünk tovább a házimunka mentén. A nagy tű kutatás időszaka elmúlt, nagyanyám is kigyógyult a heveny gatyavarrási lázból, az élet vissza zökkent a normális kerékvágásba.
Illetve, mit nagyzolok itt. Azért a vissza zökkenés nem volt zökkenő mentes. Jött a csütörtök, a kenyérsütés napja. Ez a művelet már rutinból ment. Nincs is abban semmi ördöngősség. Bárki megtudná csinálni manapság is. Fogadok akármiben?! Nagyanyám kora reggel – a pacsirtákkal – felkelt, a lisztet, kovászt, sót, komlót, miegyebeket már előző este előkészítette, hátra ment a dagasztóteknőért a kamrába, kitette a tornácra, belerakta a hozzávalókat, és dagasztani kezdte a finom kenyértésztát. Illetve volna! Míg én itt rutinból végzem a felsorolást, adva a jól értesültet, addig a „Marus” már az előző lépésnél megakadt. Ugyanis a kamrában nem találta a megszokott helyén a dagasztóteknőt. Tűvé tett érte pedig mindent.
A nagy rámolásra, zörgésre felébredt a kisunoka. Azonnal tudta miről van szó. Előző nap nagy volt a forgalom nálunk a tavon. A malomhoz ugyanis elég nagy tó is tartozott. Tele jóféle hallal. Szerdánként jeles társaság gyűlt össze a parton. Az állatorvos, a körzeti orvos, Ármin úr a fogorvos, és az állomás főnök. E jeles társaság rendszeresen együtt volt. Kártyáztak, ittak és amit még a kellemes időtöltés megkíván. Itt a tóparton meg pecáztak. Aztán beültek a ladikba és a nádas melletti lyukakat, gödröket is átfésülték, sőt az állomás főnök még „kuttyogtatott” is. (De csúnya szó!) A kis unokát azonban mindez nagyon érdekelte. Mikor a sok jeles ember – három igazi doktor is volt köztük – csónakba szállt és eltünt a nádasban, úgy döntött utánuk megy. Előhozta a kamrából a dagasztóteknőt, óvatosan vízreszállt és követte a társaságot. Ők most csukára vadásztak (vagy inkább horgásztak) és ez megérte a kis expedíciót. Az első sikeres fogás után azonban kezdte unni a figyelést,- meg a társaság már többet ivott, mint beszélt, és kikötött hátul a patakparton. A csónakká előléptetett teknőt kihúzta a fűre, szedett egy csokor virágot, és mint ki jól végezte dolgát, gyalogosan bejött a házba. Hát ezért volt a nagy reggeli,- mit reggeli, hajnali teknőkeresés.
Bözsikénk (jujj most elárultam, ki volt a tettes, csak meg ne ruházzon a vamzerkodásért. Ez is a „Médi” néni „dédunokahuga”!) Úgy, ahogy volt, pendelyben, mezítláb hátra szaladt a patakpartra, csónakba szállt, és beevezett az udvarba. Valahogy becipelte a tornácra a teknőt és így kiáltott.- Nagymama, megtaláltam. Mikor nagyanyám meglátta a vizes, sáros alkalma- tosságot, nem tudta, hogy sírjon- e vagy nevessen. Aztán ránevetett a tettesre,- a haját már tépte egy fél órával ezelött éppen eleget- és kezdődött a kenyérsütés előkeszülete.


2005.Február eleje KURICS TAMÁS (a negyedik)
„Hideg van, mint a rosseb!"