Kákatutaj

Csónakáztunk

Nagyapám nagyon szeretett a saját tavában halászni, de nem sok ideje volt rá. Többnyire akkor szállt be a csónakba, ha a barátai lejöttek a faluból. Marjay jegyző úr nagyon szeretett halászni, de Vadász doktor és az állomásfőnök sem vetette meg ezt a tevékenységet.
A csónak mindig ki volt kötve a tó udvarfelöli részére a nádas mellé. Ott már olyan sekély volt a víz, hogy a csónak kikötés nélkűl is megállt volna, de nem lehetett tudni, mikor duzzad meg a tó víze az éjszaka leple alatt. Péterrel sokszor bemásztunk a kikötött csónakba és elképzeltük, hogy evezünk be a tófarokba úgy, ahogy nagyapával indultunk neki a tó teljes hosszának ha éppen ideje engedte. Gyönyörű utak voltak. A tó körűl virágzott a gólyahír, a nádirigók szünet nélkűl fújták: " kere- kere, kí- kí -kí-kí." Vizicsibék, vadkacsák békésen úszkáltak a vízen. Halak dobálták fel magukat a gyönyörű napsütésben, nagyokat csobbantak, amikor vissza estek a vízbe. Szitakötők, lepkék sokasága tarkította a víz felületét. Nekem ez volt a meseország, csak Hófehérke hiányzott, de én kineveztem magam Hófehérkének. Nagyanyám ezért varratott nekem fehér ruhát, de a varrónő, Takács Gizi néni rövidet javasolt, mert a hosszú a vízbe érhet.
Nagyon szerettem volna önállóan csónakázni de hogyan? Nagybátyám Tamás (a harmadik) csinált nekem kákából tutajt. Valóban nincs a kákán csomó, csak a belsejében van valami üreges, szivacshoz hasonló zöld "bélés". Ezáltal a víz tetején maradt, m,int egy gumimatrac. Nagyon boldog voltam, ráhasaltam és apró kezeimmel eveztem. Csak egy nagy baj volt, hogy Péter nem fért oda mellém. Megsem próbálta, hogy felugorjon, mert tudta, hogy annak mi lehet a veszélye. Lassan, ahogy én haladtam, okosan mellettem úszott. Nekem ez nagyon nem tetszett, mert szerettem volna együtt utazni Péterrel. Kikötöttünk a nádas szélén, ahol már a sáscsomókon lépkedve tudtunk a lábainkon menni. Gyere! Mondtam Péternek, majd én megoldom, hogy együtt csónakázzunk. Megint nagyanyám kamráját látogattuk meg, de most nem befőttes üvegekért, hanem egyenesen a kenyér dagasztóteknőt szemeltük ki csak azért, mert az a fránya mosóteknő túl nagy volt és nehéz. Megfogtam a teknő végének egyik sarkát és vonszolni-húzni kezdtem. Péter látva a küzdelmemet, ő is beszállt segíteni. A teknő másik sarkát megfogta a szájával és így már eléggé jól haladtunk annak ellenére, hogy ez a művelet hátra menetben volt, mert a teknőt csak húzni tudtuk. A tavat hátul az udvarból is meglehetett közelíteni, így sem a házból, sem a malom ablakaiból nem láthatott bennünket senki. Végre vízre szálltunk és csak ringatózni tudtunk a teknőben, de legalább együtt. Amikor úgy éreztük, hogy elég, partra szálltunk, kihúztuk a teknőt a szárazra és a kákatutajjal érkeztünk meg úgy, ahogy elkezdtük és oda, ahonnan indultunk. A baj ott kezdődött, amikor másnap nagyanyám kenyérsütéshez készült
és mindig már korán bekeverte a kovászt. Mi még békésen aludtunk Péterrel, amikor arra ébredtünk fel, hogy az egész ház népe a kenyérsütő teknőt keresi. Mit tehettem? Felkeltünk és Péterrel együtt mi is beálltunk a teknőt keresők táborába.
Nagyanyám csak a hangomat hallotta a tófarok felől. " Mama! Megvan! Péter megtalálta."
Az iszapos teknő láttán semmi kérdés nem merült fel. A választ mindenki tudta.

Emlékekből 2009. március 25. Saller Molnár Erzsébet