A gici gróf - Jankovich Bésán Endre 1943
Már sötét este volt, amikor apám vállára vette a puskát. Gyere Péter, kerülünk egyet.
A kutya boldogan szökdécselte körbe apámat, már háromszor kifutott a kert végéig, majd vissza, amikor apám is oda ért. Megbeszélték, hogy a gici erdőbe mennek, mert a rabsicoknak ez volt a ténykedésük kedvenc helye. A falunkban mindössze három embernek volt vadászengedélye és fegyvere, de bérelt vadászterülete csak apámnak. Ennek a bérelt területnek egyik oldala a gici gróf erdejét felezte, az erdő többi részét maga a gróf, Jankovich úr vadászta, mint tulajdonát.
Alig ért be apám Péterrel a liniára, amikor puska lövés dördűlt el a grófi kastély irányából.
Na nem! Ez lehetetlen, hogy Jankovich úr vadásszon, az őzekre való tilalom ellenére. Újabb lövés követte, mert az első sikertelen volt, csak sebzett. De vajon "ki" az áldozat? Nem lehetett tudni. Irány Péter! Keress! A kutya megiramodott a lövés irányába és pár perc elteltével a szájában egy sírós, néhány napos őzgidával tért vissza. Apám a hátizsákjába tette a sírós csöppséget.
Péter megint vezényszót kapott: "apportírozz"! Mint a rakéta úgy lőtte be magát az erdő sötét sűrűjébe, majd szinte pillanatok alatt hangos ugatással jelezte : megvan! Apám követte a hang irányát és megtalálta Pétert az áldozat mellett ülve - a kis őzgida halott édesanyját.
Ezen kívűl más probléma is felmerűlt, mégpedig az, hogy az első lövést gróf úr területén kapta és a másodiktól futtában az apám területén rogyott össze. Akkor még létezett vadászbecsület és apám egyenesen a grófi kastélyba indult, hátán az árván maradt kis őzgidával. A kopogtatásra maga a gróf nyitott ajtót, tehát világossá vált, hogy a rabsicok garázdálkodtak, de Péter hangos ugatására elmenekültek. Gróf úr nagyon megdöbbent apám kései látogatásától.
- Mi történt Bózsi, csak nincs valami baj?
- Nézzél bele gróf uram a hátizsákomba és szavak nélkűl is megtudod.
- Ki tette ezt Bózsi? Kérdezte elcsukló hangon.
- Nem tudom grófom, de a te területeden lőtték meg, mert a vérnyomok arra utalnak és átjött
az én területemre meghalni. Ezért vagyok itt. A gidát haza viszem és felneveljük.
- Várjál Bózsi, szólok a szolgáknak, hogy fogják be a lovakat és együtt megyünk a helyszínre.
A tetemet feltették a szolgák a kocsira, a két vadász kalapot emelt egymásnak és szónélkűl,
nagyon bánatos szívvel elindultak ellenkező irányba.
A kis őzgidát kezdetben Édesanyánk gondozta, cumis üvegből szopott és nagyon szelíd lett a
mi kis Micink. Még a szobába is kisért bennünket, de Péter nélkűl egy lépést sem tehetett.
Hiába sajátította ki magának Jancsika, akkor is Péteré volt, és elvégre jogosan, hiszen ő volt
aki megmentette Mici parányi kis életét.
Emlékekből 2009 március 18. Saller Molnár Erzsébet
Már sötét este volt, amikor apám vállára vette a puskát. Gyere Péter, kerülünk egyet.
A kutya boldogan szökdécselte körbe apámat, már háromszor kifutott a kert végéig, majd vissza, amikor apám is oda ért. Megbeszélték, hogy a gici erdőbe mennek, mert a rabsicoknak ez volt a ténykedésük kedvenc helye. A falunkban mindössze három embernek volt vadászengedélye és fegyvere, de bérelt vadászterülete csak apámnak. Ennek a bérelt területnek egyik oldala a gici gróf erdejét felezte, az erdő többi részét maga a gróf, Jankovich úr vadászta, mint tulajdonát.
Alig ért be apám Péterrel a liniára, amikor puska lövés dördűlt el a grófi kastély irányából.
Na nem! Ez lehetetlen, hogy Jankovich úr vadásszon, az őzekre való tilalom ellenére. Újabb lövés követte, mert az első sikertelen volt, csak sebzett. De vajon "ki" az áldozat? Nem lehetett tudni. Irány Péter! Keress! A kutya megiramodott a lövés irányába és pár perc elteltével a szájában egy sírós, néhány napos őzgidával tért vissza. Apám a hátizsákjába tette a sírós csöppséget.
Péter megint vezényszót kapott: "apportírozz"! Mint a rakéta úgy lőtte be magát az erdő sötét sűrűjébe, majd szinte pillanatok alatt hangos ugatással jelezte : megvan! Apám követte a hang irányát és megtalálta Pétert az áldozat mellett ülve - a kis őzgida halott édesanyját.
Ezen kívűl más probléma is felmerűlt, mégpedig az, hogy az első lövést gróf úr területén kapta és a másodiktól futtában az apám területén rogyott össze. Akkor még létezett vadászbecsület és apám egyenesen a grófi kastélyba indult, hátán az árván maradt kis őzgidával. A kopogtatásra maga a gróf nyitott ajtót, tehát világossá vált, hogy a rabsicok garázdálkodtak, de Péter hangos ugatására elmenekültek. Gróf úr nagyon megdöbbent apám kései látogatásától.
- Mi történt Bózsi, csak nincs valami baj?
- Nézzél bele gróf uram a hátizsákomba és szavak nélkűl is megtudod.
- Ki tette ezt Bózsi? Kérdezte elcsukló hangon.
- Nem tudom grófom, de a te területeden lőtték meg, mert a vérnyomok arra utalnak és átjött
az én területemre meghalni. Ezért vagyok itt. A gidát haza viszem és felneveljük.
- Várjál Bózsi, szólok a szolgáknak, hogy fogják be a lovakat és együtt megyünk a helyszínre.
A tetemet feltették a szolgák a kocsira, a két vadász kalapot emelt egymásnak és szónélkűl,
nagyon bánatos szívvel elindultak ellenkező irányba.
A kis őzgidát kezdetben Édesanyánk gondozta, cumis üvegből szopott és nagyon szelíd lett a
mi kis Micink. Még a szobába is kisért bennünket, de Péter nélkűl egy lépést sem tehetett.
Hiába sajátította ki magának Jancsika, akkor is Péteré volt, és elvégre jogosan, hiszen ő volt
aki megmentette Mici parányi kis életét.
Emlékekből 2009 március 18. Saller Molnár Erzsébet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése