Bánatűző 1958

Bózsi a " duhaj".

Elrepültek a kezdeti nehéz évek, mindnyájan együtt viseltük a sors ránkmért csapásait. Nehéz időket éltünk át Juliska nélkül.
Jancsika 20 éves lett, sorkötelessé vált. Tőlünk távol, Miskolcon töltötte le a
keserű 3 év katona időt. Én akkor kezdtem el a győri Honvéd Kórházban az E.ü.- i
Szakiskolát. Szép, de nehéz pályát választottam. Már Édesanyám halálakor 5 éves
koromban kijelentettem Nagyanyámnak, hogy én ápolónő leszek. A " miért "-re az
" azért " egyszerű volt: " mert akkor soha nem hal meg az Édesanyja senkinek. "
A Szakiskolába már nem lehettem bejáró, sőt a hazautazást ha 2 hetente valaki megkapta, már szerencséről beszélt. Kímenő, eltávozás a tanulmányi eredmény függvénye volt. Sokszor kérdeztem magamtól, hogy nem apácazárdába kerültem-e véletlenűl? Szigorúan neveltek bennünket, de ha most visszagondolok azokra az időkre,- talán mégsem eléggé! Pofonok ugyan nem csattogtak, de bármilyen tiltott kihágás az eltanácsolást vonta maga után. Bizonyíték rá, hogy 52-en kezdtünk de a tablóképen már csak 30-an vagyunk. Voltak persze olyan lányok is, akik nem az erkölcsi buktatón estek el, hanem a kórházat nem tudták elviselni. Elmentek.
Bózsi nagyon magányossá vált, hiszen nélkülünk üres lett a ház. Pedig örülnie kellett volna, mert az államosítás után, amikor mindenünket elvették, nagy " kitüntetés " érte. Mint a falú első embereinek egyikét, sokadmagával bekényszerítették a T.SZ.CS.-be és mivel fegyvertartással is rendelkezett, kinevezték mezőőrnek. Még érthetőbben: " Csősz "-lett. Mekkora odafigyelés! Mekkora pozició egy iparos embernek! Hihetetlen!
Igazán boldognak kellett volna lennie, de még látszólag sem borult el az agya ettől a láthatatlan dicsfénytől, ami a babérkoszorút helyettesítette a fején. Tette a dolgát, ahogy azt elvárták tőle, de az elvárás csak annyi lett, hogy minden este tett egy jó nagy kerülőutat a határba, ahova Mömmös, mint tapasztalt "csősz ", sokszor elkisérte. Nem egyszer találkoztak a nincstelenné vált sorstársaikkal, akik éppen egy zsáknyi kukoricát törtek az egész vagyonukból megmaradt tyúkoknak. De Bózsi soha nem látott senkit a tilosban. Mömmös is " ammondó vót ": " Vakújjak meg ha láttam valakit! "
Ezek a kerülőútak többnyire a Fódi pincében, vagy a Sárdoson értek véget.
Ez az örökké emlékezetes éjszaka is így kezdődött. Egy hétvégére mentem haza, de ez mindig szombat este történt, ugyanis délig még iskolában voltunk. Bózsi már elment a körútjára, én neki álltam a szokásos tennivalóknak. Mosás, főzés, takarítás, már éjfél elmúlt, amikor ágyba kerültem. Nem kellett altató, hiszen szombat délelött már egy vizsgán is túl voltam. Ólomrúdként estem be az ágyba. Álmodtam, hogy egy zajos mulatóban vagyok, borízű hangok túlkiabálják egymást és egy jól ismert hang adja az utasításokat. Bózsi hangja ébresztett fel. Tudomásúl vettem, hogy nem mulatóban vagyok, hanem az ágyamban, de a mulató mégis közel, a konyhában van és Bózsi csak most éppen " bánatűző " kedvének hódol. Derekasan bevallom, imádtam az egyébként szűkszavú Bózsit, ha egy kicsit pityókás volt. Ezen a már közelgő hajnalon volt részem benne bőven. Kihegyezett fűlekkel hallgattam a nem mindennapi " műsort ".
Négy cimborával érkezett meg Bózsi a Sárdosról, akiknek a hangját felismertem.
- Frankó Ferenc - evangélikus kántortanító (volt tanárom )
-Szentgyörgyi Ferenc - evangélikus lelkész
-Hutvágner Tamás - tanácselnök
-Aszódi János - fodrászmester és zenész is egyben.
Teljesen ébren, Bózsit ismerve éreztem, hogy most nagy műsorban lesz részem.
- Most pedig énekelni fogtok egyenként, mert aki nem énekel azt " lelüvöm ". Itt meg kell jegyeznem, hogy az én imádott Bózsim bármennyi " gyüszüvel " hajtott le a híres szentlászlói szőlők levéből, a fegyverét még vadra sem sütötte volna el. Álló vadra soha nem lőtt, azt sportszerűtlennek tartotta. Ha betért a pincesorra, a puskát azonnal lőszer mentessé tette. Ugyan ezt megejtette, amint belépett a házunk kapuján. Ezt nem a magában nem bízó vadász végezte el, hanem megelőzte, hogy ha bárki véletlenűl hozzá ér a gyilkos fegyverhez, ne legyen tragédia. Egyedűl én tudtam az ágyamban, hogy ő senkit nem fog " lelűnyi ", de feltételeztem kárörvenve, hogy ettől minden cimbora a kijózanodás mezejére lép. ( Akkor még nem láttam a butykost az asztalon félig leidva. )
- Na " hajjam Ferkó, mit tucc? " A templomban igencsak elereszted a hangod- itt is van helye neki. De valami ideillőt, ha lehet, " mer lelűlek ". ( Bózsi evangélikus volt )
Kántor Úr mély baritonján rázendített:" Minálunk a Bakony alján színesebbek a virágok, minálunk a Bakonyalján sosem csalnak meg az álmok, kékebb nálunk még az ég is, dalolóbb a nevetés is, minálunk a Bakonyalján édesebb a szenvedés is. "
- Jancsi! Te nem csak " beretvász ", hanem muzsikus is vagy. " Háakkor hajjam!"
Jánosunk a menekülést remélve azt mondta, hogy " haza kéne ugranyi a hermonikáér, mer én csak ínekűnyi uttudok, ha húzom hozzá a taktust. "
- " Innen máma senki nem megy ki íve, aki nem ínekül, rajta! "
Jánosunk taktust felejtve az élniakarást választotta, így hirtelen a sorstársára gondolva megköszörülte a torkát és szép mélabús hangon énekelte : " A Bakonyban de vörös az ég alja, Kántor Pista mi vitt oly nagy bánatba? Ha vagyok is ha nem vagyok, érted babám majd meghalok nem soká! " Óriási siker! Csak lelkész úr nem tapsolt,tudta azt, hogy ő következik, már pedig a Bózsinak csak a Bakonyos nóták elfogadhatóak, ő viszont most halálfélelmében egyre sem tud emlékezni. Lesz ami lesz gondolta.
- Na Ferikém ! Rajtad a sor.
Talán már a temetésére gondolt szegény, ezt éreztem én is az ágyamban, amikor a bánat, az elmúlás visszafordíthatatlan súlya alatt elkezdett énekelni.
" Eljött immár a végóra, indulunk a végső útra. Mennyországnak kapujában, Isten gyermekeit várja. " Miközben kántor Úr gyanúsan nézett a lelkészre, mert ezt a temetési éneket ő nem ismerte, holott minden temetést együtt végeztek, csak arra tudott gondolni, hogy a rémület szülte a sorokat, ekkor Bózsi " Ácsi"- t vezényelt és elhangzott a " mindenki térdre, mer lüvök. " Az ő viharzó jókedvében senki ne emlegesse a halált, még Tiszteletes Úr sem!
Ennek már a fele sem tréfa - gondoltam. Felkeltem, kikukucskáltam az ajtórésen
. Négy ember térdelt az általam frissen felmosott konyha kövén, amit senki nem vett észre. Felsem merűlt Bózsiban sem, hogy esetleg otthon vagyok. Megszántam a térdelő, reszkető cimborákat és mint a megváltójuk, megjelentem a szoba ajtajában és most én adtam ki a vezényszót: "Bózsi! Ebből mára elég! " Mint aki jól végezte dolgát lefeküdtem.
Frankó tanár úr bejött az ágyamhoz és bocsánatkérések közepette rebegte: "Jaj Bözsike, nem tudtam, hogy itthon vagy, szégyelem magam nagyon, hogy így láttál. " ( Drága tanár úr, most nem én vizsgáztam, hanem kegyed! )
Közben a konyhában elhangzott az újabb vezényszó : " Tünemíny! Mire hármat számulok, mindenki tünnyön el, különben lüvök! "
Mint a sebzett vadkanok, úgy menekültek ki a cimborák a " mulatóból ", hát persze, hogy szemtanú akartam lenni, miközben az üres puska ott állt Bózsi mellett a tűzhelynek támasztva. Összenéztünk - mindketten azon a véleményen pislogtunk egymásra, hogy ezeket a haverokat még a hegyaljai nedüvel sem fogja senki ide csalni. Látni akartuk a menekülő útvonalakat. Mindenki messze lakott a házunktól, kivétel a lelkész úr, akinek ha sikerült volna átugrani Piri néni árkát, máris otthon van. De nem így történt. Ott kapálódzott az eső utáni lucskos árokban. A többiek a hátsó udvarba menekültek a már többnyire üres gazdasági épületek mögé.
Bózsival együtt álltunk a kapuban az egyébként csendes bakonyi hajnalhasadtában és egyre gondoltunk. Hát persze, hogy oda futottam és kimentettem lelkész úrat az árokból, sőt pizsamában lévén, azért haza támogattam.
Vasárnap reggel lett, bizonyára nagy feladat várta lelkész úrat: a délelötti Isten tisztelet. Én, mint katolikus kislány, nem oda mentem, hanem az Eszterházy katolikus kápolnába a misére, ( Édesanyánk katolikus volt ) így arról nem tudok beszámolni, hogy mennyire tudta Tiszteletes úr meggyőzni híveit arról, hogy: " Van Isten, csak úgy kell élni, hogy minden egyes cselekedetünket jónak ítélje meg." Már az ebédet főztem a mise után, amikor Tiszteletes úr megjelent a tett színhelyén. Toporgott, krákogott, majd végűl rámkérdezett, hogy láttam - e, hogy ő merre ment haza? Hát azt még jóindulattal sem nevezném menésnek, de láttam. De ez miért olyan fontos - kérdeztem. Hááát, mert útközben elveszett a pénztárcám és a feleségem kitagad ha nem lesz meg. Megmutattam neki az útirányt, de sejtettem előre, ami bekövetkezett. Kivettem a kamrából a vasgereblyét és Piri néni sáros, lucskos árkából előhalásztam a pénztárcát a benne búsúló 100 Forintossal. Életemben másodszor csókolt homlokon egy pap, de nem utoljára. Az elsőt Buday Flórián esperes úrtól kaptam, amikor elsőáldozó lettem. Melyik volt értékesebb? Nem az én feladatom ezt eldönteni! Nekem mindkettő felemelő érzés volt. Nem baj, mesélte hetek múlva nagy diadallal lelkész úr. Igaz, hogy elázott a pénzem, sáros is lett, de a feleségem megmosta, megszárította és kivasalta.
Jó lenne tudni így öregen, hogy annak idején a vasalást hol kellett volna kezdeni? Bár lelkész úr fiatal volt és az arca még sima.

2010.Júniusi árvizek idején Saller Molnár Erzsébet

Voltak boszorkányok

Éjfélkor elejtett vadliba (unokaöcsém tollából )

Gyermekkoromban nagyszüleinkkel laktunk együtt egy kis dunántúli faluban. Ők még abban a korban születtek és élték ifjú korukat, amikor a materializmus nem irtotta ki, illetve nem is próbálta kiirtani az emberekből a mesék és a valóság közötti átmenetben élés megtörténhetősé-
gét. Nagyszüleim nagyon jól tudták mesélni az emberi élet feletti történéseket, nagyapám hitt is bennük, még a televizió megjelenése után is. Pedig akkor már jobban érdekelték a távoli és nekünk teljesen mindegy kambodzsai és tasmániai események, mint az hogy éppen kiért szól a lélekharang a faluban.
De nem volt ez mindig így! Nagyapám a dédszüleim egyetlen fia volt, aki megélte a felnőttkort, ennek megfelelően felkészítették az életre. Minden megtörtént kalandot előbb-utóbb megtudott. Dédapám nagyon szerette a vadpecsenyét, és mivel a házunk körül vadban, madárban gazdag nádas van, ebben nem szűkölködött. Arra azonban nem lehetett sem szép szóval, sem még szebbel rávenni, hogy vadlibát egyen, és eme tartózkodásának okát mélyen titokban tartotta. Aztán egyszer, mint minden egyéb titkot, elmesélte a fiának.
A dolog még a múlt századforduló elött történt és majdnem úgy, mint a mesékben. Abban az időben történt, hogy a mai falu helyén levő erdő részét kivágták, helyét szántóföldek, megművelt rétek vették át. A falu népe éjt nappallá téve dolgozott. A szó szoros értelmében. Nappal a fát vágták, szállították, éjjel meg a lovakat és egyéb állatokat legeltették. Az őrzést többnyire fiatal legények és idős emberek végezték. A fiatalságban az erő, az idősekben a bölcsesség. Történt pedig, hogy mihelyt növekedő ágba lépett a Hold, rendszeresen megjelent éjfélkor a holdvilággal szemben egy repülő sötét árnyék, és megijesztette, szétzavarta a legelő állatokat. A szétrebbenő lábas jószág úgy elbújt az erdőben, hogy csak másnap délre lehetett nagy nehezen összeszedni azokat. A juhokból, malacokból egy-egy rendszeresen el is tűnt. Dédapám is a kárvallottak közé tartozott, és erős fogadalmat tett, hogy végére jár a dolognak, kerül, amibe kerül.
Teleholdkor ő is a pásztorok közé állt. Maga mellé vett közülük néhány bátrabbat, és várták az éjfélt. A kárhozat órájában egyszer csak kis fekete folt jelent meg a Hold elött. Egyre nőtt, majd hirtelen lecsapva a levegőből a legelésző jószág közé suhant és perceken át űzte, hajtotta őket.
A pásztorok a földre hasalva várták a sátáni lélek távoztát. Dédapám azonban állva maradt és jól látta, hogy a repülő szörny nem más, mint egy vadlúd. Igaz, hogy kissé túlfejlett, sokkal nagyobb, mint azok, amelyeket eddig repülve, (vagy a tepsiben) látott, de hát a lúd az csak lúd.
Megfogom - villant át dédapámon az elhatározás. - Holnap hozom a puskát és lelövöm -mondta azután hangosan.
-Csak azt ne! - mondták a fiatalabbak.
-Ne kisértsd a sötétség erőit - intették az idősek-, mert tudd meg fiam : ez nem lehet más csak boszorkány, és ebben nem segít más, mint szentelt búzával etetni az állatokat, az majd megvéd az ártó lelkek rontása ellen.
Honnan a nyavalyából szerzünk annyi szentelt búzát, főleg amikor most júniusban még nincs szenteletlen sem -- gondolta Tamásunk -, aztán aratás - cséplésig nem várhatunk.
Maradt a puska. Hanem a mindentudóknak igazuk lett. Másnap ismét jött a vadlúd, dédapám úgy tizenöt méterről rálőtt mindkét csőből egyszerre, de az csak megrázta magát, repült tovább, és a vadászt is úgy fejbe csapta a szárnyával, hogy csak sokára tért vissza belé a lélek. Úgy tudom, egy kis pálinkával kellett a lelkét visszacsalogatni. Mihelyt újra együtt voltak, ő és a lélek, eszébe jutott a megoldás. Elment az erdő szélére, az elágazásnál letette a kalapját, hetvenet lépett délnek, hetet nyugatnak, s lám csak, egy gyertyánbokor elött állt. Levágott róla egy jó husángot, keresztet faragott bele. A vékonyabb végén jó fogást alakított ki, a boldogabbik felét gömbölyűre faragta és visszament a tett helyére. Este tüzet raktak, maguk köré gyűjtötték a lovakat és várták az éjfélt. Jött is a vadliba. Szárnyai suhogtak, szeme vöröses fényben világított. Dédapám felült az egyik ló hátára-úgy mégis csak tiszteletet parancsolóbb az ember fia-kezébe fogta a fütyköst, erősen a szeme közé nézett és röptében fejbe vágta a bestiát. Az egy hang nélkül leesett a földre. Azon mód felvették - jó nagy volt- kitépték a tollát, megtisztították és nyársra húzva sütni kezdték. Hajnalra nagy nehezen ehetővé porhanyósult. Akkor ahányan voltak, annyi felé osztották és megették. Olyan furcsa ízű libahúst még nem evett egyikük sem.
A vidékre azonnal visszatért a nyugalom. Eljött az aratás a cséplés ideje. A gazdák hozták a malomba az új gabonát és a friss híreket. Miközben a malomkövek halkan zümmögtek, mindenki elmesélte, mi érdekes történt a nyáron.
- Nálunk semmi különleges dolog nem esett, mint hogy a nagyanyám elment gombát szedni még júniusban, és azóta nem jött haza.
- Kékfestő ruha volt rajta - mondta egy középkorú bajuszos gazdaember a harmadik faluból.
Dédapám nyugalma egyből odalett. Alig várta, hogy elmenjenek a kuncsaftok. Legott az erdőszéli legelőre vágtatott, megkereste a leégett tűz nyomait. Meg is találta. A liba csontokat már széthordták mellőle a rókák, tollat nem talált egy szálat sem, de szerte - széjjel szórodva, vékony csíkokra hasított kékfestős rongydarabokból tarkállott a föld. Egy szót nem szólt senkinek, de attól fogva soha többé nem evett vadlibát.
2005 Január
Kurics Tamás ( a negyedik )

A láthatatlan kotlóstyúk

1955-ben történt.
Bózsi egy éjszakai vadászatról, hajnal tájban érkezett haza. Nagyon zaklatott volt, járt-kelt a konyhában és nem csak Juliska, mi is felébredtünk. Mindent hallottunk és Bózsi a nyugodt ember, most idegesen mesélte el a történteket.
A Pagonból tartottam hazafelé és, mint rövidebb út a temetőn át értem be a lakott területre. Síri csend volt a faluban, akárcsak a temetőben. A hold még világított, de a fákon egy levél sem rezdült. A virágok is éjszakai álomra hajtották álmos fejecskéiket a házak elött, hogy majd a kelő nappal újra vidáman ontsák illatukat és billegessék kecses kis alakjukat egy lágy szellőtől kapott fuvallatban. Ősz volt és csodálatos virágözön volt nem csak a kertekben, de a házak elött is.
A megszokott kutyaugatás is elmaradt, ahogy egymásnak felelgettek a falu különböző utcáiból.
Braschekék háza elött jöttem el éppen - folytatta Bózsi, amikor az árokból egy kotlóstyúk hangját hallottam, ahogy hívja a kiscsibéit. Hirtelen azt gondoltam, hogy a gazdájuk kint felejtette őket. Segíteni akartam, leléptem az árokba, benéztem a hid alá, de semmit nem láttam. Amint folytatni akartam útamat, megint hallottam a kotlós kottyogását, de ismét nem láttam semmit. Azt sem mondanám, hogy túl sokat ittam. Még este indulásomkor a pincesoron ittam pár gyüszü bort, de azt már régen kileheltem a Pagon levegőjébe. Képzelődésnek tehát helye nincs. Elindultam és arra gondoltam : "kottyogjál csak ha jobb dolgod nincs." A templomig kisért a kottyogás, de nem láttam semmit. Már arra gondoltam, hogy belterület ide vagy oda, leveszem a vállamról a puskát és lövök a kottyogás irányába, mert bolondot csinál belőlem egy kotlóstyúk.
Jaj Bózsi, biztos nagyon fáradt vagy és talán nem is kotlóstyúktól jött az a hang, amit hallottál - mondta Juliska. Még, hogy nem? Felelte Bózsi és folytatta. Ilyen kotlóstyúkról már Gárdonyi Géza is írt a " Kevi Pál halála " című írásában, aztán elmondta Juliskának.
- " Lehajolok egy tőkéhez, megakarom nézni, hogy hány fürt? Mert húsznak is látszott. Akkor egyszerre meghomályosodik a látásom és szédülés fog el. Leülök a földre, várom, hogy szűnjön a szédülés. De nem szünt, csak estefelé. Aztán, hogy haza vánszorogtam, egész úton kisért egy kotlóstyúk. Kevi Pál elsápadt. A kotlóstyúkot mesének tartotta. Valami láthatatlan kisértettyúk az. Éjszaka szokott megjelenni. De eddig nem látta senki. Mert, aki meghallotta, hogy a tyúk megyen a nyomában és hívja a csirkéit, az már tudta, hogy elkezdődött az utolsó napja, és nem mert visszafordulni, csak sietett. Kevi Pál még aznap éjjel meghalt. " Fejezte be Bózsi.
Én már nem tudtam elaludni, nem is lett volna rá időm, mert hajnali 4 órakor keltem, hogy gyalog elérjem a másfél kilométerre levő állomáson a vonatot. Bejáró diák voltam Győrbe és minden nap este 8-kor értem haza az iskola után az állomásról. Ezen az estén futottam hazáig.
Bózsit az asztalra borúlva zokogva találtam. Már fútva hazafelé éreztem, hogy sietnem kell.
" Juliska ma délelött rosszúl lett és a mentő vitte el a zirci kórházba. Nagyon rosszúl van, most értem haza a 7-es vonattal. " Egyre gondoltunk és egymást átölelve sírtunk.
Sok- sok vizsgálat után a diagnózis: Leukémia. Hiába voltunk felváltva mellette, hiába kapott meg tőlünk minden szeretetet, vigasztalást, november 12.- én 44 évesen meghalt.
Egy éjszaka leforgása alatt 15 évesen felnőtt lett belőlem és az egész jövőmet romokban heverni láttam. Diák voltam és egyben háziasszony. Juliska már mindenre megtanított engem. Mosni, főzni, még kenyeret sütni is. Talán érezte, hogy az ő küldetése is lejár 7 év után úgy, mint az Édesanyánké. Ebbe a 7 évbe belesűrített mindent, hogy megtanuljam azt, amit minden lánynak egyszer majd tudni kell. De arra nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan gyakorolni kényszerülök.
Juliska nélkül nehéz napokat éltünk át, de a legnagyobb fájdalom Bózsi lelkét nyomta 47 évesen.
Tudtuk, hogy az ő életének a boldogságból, házasságból csak kegyetlenűl ennyit szabott ki a sors.
Mindössze 14 év. Osztva kettővel!

2010.március 22. Saller Molnár Erzsébet

Mömmös a rókavadász

Unokaöcsémnek is gyermekkori hőse Mömmös

A vadászat az ember egyik legrégibb foglalkozása, (ezen a kötözködő lelkületüek most vitatkozhatnak velem ) de mindenesetre talán a legizgalmasabb. Órákon keresztűl ülni ("hosszú méla lesben") és várni a vadat, embert próbáló feladat, főleg ha sok a szúnyog, de mindenért kárpótol az a pillanat, amikor lőtávon belül felbukkan elötted és már csak rajtad múlik, hogy leteríted-e vagy sem. Az is élmény, hogy "majdnem eltalálni", vagy porzott a szőr az oldalán, de messze volt és elment. A kocsmában ezt is ellehet mesélni kétszer vagy háromszor, de az, hogy hazafelé a nyúl, a fácán vagy a róka lóg az övre akasztva az maga a gyönyör. Nagyvadról most nem beszélek.
A szomszéd faluban nagy hagyománya volt a vadászatnak. A legálisnak és az illegálisnak egyaránt. Az egyik tábor nagyokat mesélt róla a kocsmában vagy a szőlőhegyben pincejáráskor, a másik meg hallgatott, de tudni mindenki tudott mindenről, talán a fináncokat kivéve, akik csak sejtettek mindent, de azt a bíróságon nem fogadják el tanúvallomásnak.
Talán csak az öreg csősznek nem volt vadász élménye az egész faluban, pedig már megette a kenyere javát. Amikor kinevezte a községi előljáróság "Mömmöst" mezőőrnek, úgy érezte ez fordulópont lesz az életében. Megkapta a beosztáshoz járó puskát is (igaz csak egy ócska, szúette kilences Flobertet) hát madarat lehetett volna fogatni vele. Természetesen vadászati jog nem járt vele, de a baromfiudvarok körül ólálkodó rókát megszabad lőni. Meg tán egy nyulat, ha nem látja senki. Ha az új rókabőr tarisznyával végig menne a Sárdoson, vagy a Máléhegyen, talán még a Fódi pincébe is behívnák. Ott aztán egy pohár bor mellett szerényen elmondaná (de úgy kellene szinte harapófogóval kihúzni belőle minden szót) mikor, hogyan történt a dolog. Vagy tyukért ment a "koma", vagy már vitte is a tyukot-ez most mindegy--mikor észre vette és jó 50 lépésről odalőtt, eltalálta rögtön - nem nagy dolog, bárki megtudná csinálni. Ez igaz. Az ott jelenlevők közül ezt már mindenki megcsinálta legalább tízszer- hússzor és volt még tartalékuk.
De az álom csak nem akart valósággá válni. Mígnem egyszer a tél elején szokásos körútján a Máléhegy alatt két ismerős alakba botlott. A két ismerős éppen a Fódi pincébe igyekezett.
Könnyen igyekeztek, mert odafelé sima volt az út, visszafelé szokott az cikk-cakkos, göröngyös lenni. A két esti vándor a Bózsi meg a Fódi Tóni, behívták a becsületben megőszült mezőőrt, igyon már egy kis lélekmelegítőt, hosszú még az este, jót tesz egy kis "fagyálló." Iddogálás közben feltünt a Bózsinak, hogy "Miska bá" mintha lógatná az orrát valamiért. No ki is szedte belőle úgy a negyedik pohár után, mi a bánat oka?
--Nézzétek, én már 5 éve járom a falu határát fegyveresen-közben az ócska mordályra nézett-de még nem lőttem semmit, már ha azt a 3 varjút nem számítom, amiket tavaly ejtettem el.
--Meg a Holczingerék kakasát, amit tévedésből lőttél le a kerítésről- gondolta Tóni.
--Már a gyerekek is csúfolnak, hogy csak a kóbor kutyákat meg a macskákat ijesztegetem. Aztán még ivott egy pohár bort, megköszönte a vendéglátást és folytatta körútját. A szolgálat az szolgálat! Akinek hivatala van az azért felelőséggel tartozik. Úgy elment, hogy vissza sem nézett,
pedig jól tette volna. Esetleg láthatta volna Bózsi arcán a megjelenő mosolyt, mert annak néhány nap múlva lett jelentősége. De a Mömmös nem sejtette, nem tudhatta előre, mi van készülőben.
Hazafelé a Bózsi betért a Salamon portára, hogy Dódival megbeszélje az esetet. A tárgyra tért.
--Dódi! Van neked valahol a padláson egy rossz rókabőröd, hát azárt jöttem.
--Elviheted, bár eléggé szőrehullott és nincs meg a feje sem.
--Nem baj, majd csinálok neki valamiből, aztán vitte is.
Otthon azonnal nekilátott a trófea elkészítésének. Azt találta ki, hogy ráhajtja a bőrt a fűrészbak keresztrúdjára, a négy lábát valami partfisnyél darabbal megerősíti, a farkát némi drótokkal kimerevíti, így talán az esti holdvilágos félhomályban igazi rókának tünik. Csak a fej hiányzott. Végig kutatta a padlást a fészert, de nem talált semmi róka formájú anyagot, csak egy molyrágta nyulbőrt. A feje teljesen ép. Micsoda szerencse! Leoperálta és néhány öltéssl felvarrta a koma fejére. Gyönyörű lehetett. Kár, hogy valami libaszárnyakat nem varrt az oldalára, mert akkor még a griffmadárra is hasonlíthatott volna. Éjszaka volt már mikorra elkészült a mű. Úgy állt ott a róka a nagy nyulfüleivel, mintha lenyelte volna a fűrészbak összekötő rúdját, de messziről egészen jól nézett ki. Bele kell állítani a bakot a hóba, akkor a lábak is a "földig" érnek. A lobogó bozontos farok viszont teljesen egyértelmű. Az éj leple alatt el is vitte a Fódi pincébe. Be ugyan nem tudott menni, de valahogy felmászott a pincekamra padlására és ott elrejtette, nehogy a kóbor kutyák szétszedjék. Alaposan elfáradt-de hát mit megnem tesz az ember a barátjáért?
Pár nap múlva estefelé (decemberben korán sötétedik) a három jómadár kitette az átvarázsolt fűrészbakot a szemben levő pince mögé a diófa alá. Elfújták a petróleumlámpát és vártak.
A mezőőr lassan ballagott a falu felől a szokásos útján. A Máléhegy felől indult és majd egy kis kerülővel a Sárdos felé megy haza, itt talán még be is hívják valamelyik pincébe egy pohár borra. Az egyik présház mellől felnézett a hegyoldalra és szinte kővé meredt. A derengő holdvilágnál az egyik fa alatt meglátott egy rókát. A falu felé osonhatott, de megállt a szőlőtőkék között egy fa takarásában. Volt vagy 40 lépésnyire. Óvatosan megállt az éppen ott lévő kut mellett, lassan levette a válláról a puskát, célzott és lőtt. Nagy durranás, villanás, porzik a hó a róka körül és semmi. Megsem mozdul. Elsem esik, elsem szalad, áll mint a cövek. (vagy mint egy fűrészbak)
"Miska bá" reszkető kezekkel újra töltött- csak elne szaladjon addig. Célzott és durr belé. Ismét semmi. Hja kérem-a fűrészbak állta a sarat, nem futott el. Azt nem olyan fából faragták. Tölgy volt annak anyja-apja. Odabent a présházban a három jótét lélek egymás hegyén-hátán tapadt az ajtórésre, majdnem agyon taposták az alul levőt.
--Te Bózsi, szólt Dódi : ennek a rókának alighanem tolla is volt, mert úgy látom nem a szőr röpköd a levegőben, hanem mintha tollat látnék. Mivel tömted ki a komát?
--A feleségem kispárnájával, abból száll a toll.
"Miska bá" kezdte megsokalni a dolgot. Vagy boszorkány lehet az róka alakban, vagy az ördöggel cimborál. Óvatosan elindult feléje, de előbb gondosan újra töltött és biztos ami biztos, keresztet vetett. Mikor mellé ért, azonnal tisztában volt mindennel.
Hallotta maga mögött a pinceajtó csikordulását, de azt már nem várta meg amíg kinyilik.
Hosszú léptekkel megindult az erdő felé.

2005. Április 19. Kurics Tamás ( a negyedik )

Tollfosztás --- 1953

Kisértetek
Gyermekéveim idején, még nem voltak olyan modern gépek, mint napjainkban. Minden munka kézierővel történt, az aratás is. A cséplőgép járta a falut, egyik udvarból a másikba. Oda állt a már behozott "takarulás " néven ismert gabonakévékből össze rakott "asztag" mellé és megkezdődött a "masinázás." A legények dobálták le a kévéket, a "kötélvágó" általában lány volt és az " etető " - szintén férfi, látványos mozdulatokkal etette a cséplőgépet. Akkora volt a por a gép körül, mintha felhő szállt volna alá. Ez a por belepett mindent. Leginkább a gépnél dolgozó férfiak fáradt, verejtékes arcát. Az idősebbek arcán kisimúlni látszottak a ráncok, mert a por kiváló kozmetikus volt.
Ennél az embert próbáló munkánál, már sokkal vidámabb volt ősszel a kukoricaszedés és annak kocsikkal, szekerekkel való haza szállítása. Megkezdődött a kukoricafosztás. Ez is ,mint minden más, kalákában zajlott le, mert az emberek segítettek egymásnak. Férfiak, nők és a gyerekek is résztvehettek ezeken a vidám estéken. Mi gyerekek természetesen nem tudtunk lépést tartani a felnőtekkel, mégis ott akartunk lenni résztvevőkként a hangulatban. A jó, vidám hangulathoz sokat segített, hogy addigra már megforrtak a korainak nevezett szőlők levei. "Bakoma" nem maradhatott le az ilyen eseményekről. Hallgattuk a jobbnál jobb mulatságos történeteket, amik szájról- szájra repültek kifogyhatatlanúl az egész este alatt. "Mömmös" is felszabadúltabb lett egy- két "gyüszű" bor után, mint az józanúl szokása volt. Ilyenkor minden igazi kudarcát elmesélte, ami a vadászatot illeti.
-- Évekig vadőr voltam egy ócska mordállyal, de még egy kányát sem tudtam lőni. Egy este azonban azt hittem, hogy rámvigyorgott a szerencse. A Málé hegyen ballagtam a szőlőspincék közötti úton, amikor megláttam a Fódi pince kútja mellett egy rókát ácsorogni. Nagyot dobbant a szívem és arra gondoltam: meg vagy ravaszdi, te most nem menekülsz! Óvatosan céloztam, hogy ne riasszam el és meghúztam a ravazt. Telibe találtam, de megsem mozdult. Dupláztam, az is sikeres volt, de a róka állva maradt. Csak azt láttam, hogy tollpelyhek szállnak a levegőben. Oda mentem a kétszer meglőtt rókához és azonnal tudtam, hogy honnan fúj a szél? A Bózsi, ki más?
A tollfosztás egészen más hangulatban zajlott. Ott csak asszonyok tevékenykedtek. Körbe ülték a nagy asztalt és nem csak a kezük járt, a szájuk még gyorsabban. Sokszor egymás szavába vágtak, hogy "én ezt egészen másként tudom." Korábban már említettem, hogy Bózsi senkit nem nevezett a pap által adott nevén, így a közvetlen szomszédunk, Gyula bácsi cipészmester felesége - Mariska is " Csáncsi néni" maradt haláláig. Ő volt a legjobb hírszerző. Nem véletlen, hiszen a falu összes lukas, vagy kopott talpú cipője megfordult Gyula bácsi műhelyében a cipő gazdájával együtt. Minden rémhírt Csáncsi néni tudott meg elsőnek és eredeti tálalásban.
Mi ketten Jancsikával a szobában ültünk a kályha mellett. Hallgattuk a tűz pattogását, áhítattal
néztűk a felcsapó lángokat, a szabadulni akaró szikrákat, lapozgattuk az iskolás könyveinket, és olyan tudásszomj félét színleltünk. De! Az egyetlen érdeklődésünk a konyha asztal köré irányúlt és hallgattuk a rémtörténeteket. Időnként döbbenten egymásra néztünk és hittük is meg nem is. Félelmetes eseményeknek lettünk hallgatói, de nem nagyon hatott ránk.
Buda Örzse néni mesélte, hogy amikor az úra harangozó volt még a 30-as években, egy esti harangozás közepén megindúlt a kötél a toronyba, hiába kapaszkodott bele, csak vitte fel őt is az akkor már néma harangok közé. Egy fehér lepedőbe burkolódzott alak ült a harangok alatt és mozdulatlanúl. Szegény úram úgy megréműlt, hogy a toronyból lefelé hármasával ugrott a lépcsőkre és hasra esve ért le a templomba. Soha többet nem ment harangozni, de még a lábát sem tette be a templomba haláláig, mert a rémület nagyobb volt, mint a hite.
Az semmi, replikázott "Totya néni". Valódi nevén Erzsébet asszony. Emlékeztek e rá, amikor a Tribli gyerek apja meghalt, akivel a fia igen sokat veszekedett. Állítólag még volt is rá eset, hogy megverte az apját. A halála után bűntudatban élt és úgy döntött, hogy ki kell menni a temetőbe és bocsánatot kérni a halottól. Nappal ezt nem merte megtenni, mert a kevélység, vagy talán a szégyen érzete nem engedte. Azon a téli estén, amikor korán sötétedett, megetette az állatokat, még a kék kötényt is magán hagyta, amit akkor a férfik viseltek. (esszíjkötény.) Elindult félve a temetőbe, mert nehéznek érezte bocsánatot kérni. Az apja sírjához érve látta, hogy a fejfa oldalra van dőlve. Ennek oka lehetett az elötte olvadó hó, amitől a fejfa megdőlt, majd megfagyott újra mellette a föld. A bocsánat kérés elött egyenesbe akarta állítani a keresztet. A hozzá tartozók egész éjjel virrasztva várták haza. Másnap a temetőőr találta meg az apja sírján holtan. Az a kék kötény, amit viselt, egy darabja a fejfával együtt benne volt a földbe leszúrva. A sokat bántott apa levitte magához a sírba a bűnnel tele fiát. Nem tudott többé bocsánatot kérni.
"Szőrelika néni" Piroska asszonyság is csatlakozott. Hát kisértetet láttatok-e? Lánykoromban nagyon gyakran megjelent az ablakunk alatt. Még nyáron sem mertünk nyitott ablaknál aludni. Csak megállt, prüszkölt, fújtatott be az ablakon, furcsa hangokat adott és a fehér lepel, mintha benyúlt volna a szobába az ágyunk felé fenyegető mozdulatokkal.
Farkas Böske néni, a legrémísztőbb kinézetű asszonyság volt a faluban, de mindenki szerette.
A vasorrú bába kifutó sem lehetett volna mellette. Ő is részt vett a tollfosztók között. Megszólalt. Látjátok? Én vagyok a legöregebb közöttetek és nem tudok mesélni rémtörténeteket, mint ti. Ha csak azt nem, hogy akkor már régen özvegyasszony voltam, egyedűl éltem, mert gyerekem nem lett. Kiskacsáim voltak, de elkellett mennem kapálni. Nem mertem őket magukra hagyni. Egy nagy karkosárban vittem őket a kukorica földre. Kiengedtem mind a nyolcat, had csipegessenek. Én meg tettem a dolgom. Amikor délben leültem, hogy megegyem a kis szalonnámat, egy kiskacsa sem volt. Akkor azt hittem, hogy talán a héja kapkodta fel őket, de most, hogy titeket hallgatlak, biztosra veszem, hogy ott is a kisértet járt.
Juliska volt a legfiatalabb az asszonyok között. Ő nem tudott rémtörténeteket és nem is hitt bennük, de én a Kisértetet nagyon megjegyeztem.

2009.December 10. Saller Molnár Erzsébet

Unokaöcsém tollából

SZERETNÉK SZÁNTANI

Valamikor úgy ezernyolcszáznyolcvan körül egy nagyon várt kisgyermek született szülőfalum szomszédjában. Úgy ahogy mondom. Szomszédja volt az mind a kettőnek; a valódinak is meg az igazinak is.
Címeres pólyával várták, s mikor kiderült, hogy ráadásul fiú is lett az „Isten adta”, az apja ökörsütést rendezett a birtok dolgozóinak, és a falubelieknek is; emlékezetessé téve az eseményt. Endrének keresztelte a püspök úr. A szülők kiválasztottak egy szép fiatal parasztasszonyt, aki az anyai teendőket látta el mellette. Ő lett a dajkája. Az egyik. Vidám teremtés volt, állandóan énekelt, ellentétben a francia és angol nevelőnővel, mindkettő eléggé mogorvára sikeredett annak idején. A kis Endre meg is tanult vagy négy nyelven, de énekelni leginkább magyarul szeretett. Fütyülni is megtanult, hogy milyen nyelven, arra már nagypapám nem emlékezett, de arra igen, hogy mikor együtt kocsikáztak, Endre úr sokszor fütyült egy egyszerű népdalt, amit még a dajkájától tanult. Nagypapám a szomszéd grófi birtok erdésze volt,- Miklós úrnál,- s mivel Endre úr többször járt a szomszédban, onnan az ismeretség. Járta egy közmondás a falumban, imigyen hangzott: Kutyaugatás- szamárordítás nem hallatszik fel a Menyországba. A fütyülés viszont úgy tűnik, hogy felhallatszott.
Kint üldögélt Szent Péter a Menyország kapujában, kedvtelve nézett le a földre, és egyszer csak megütötte fülét egy régi dalocska, amit még ő is ismert gyerekkorából. A szövege így kezdődött:- Szeretnék szántani, hat ökröt hajtani….. Kíváncsi volt Péter Uram, ugyan melyik béreslegény fütyül ilyen szép szívhez szólóan, s talán még arra is gondolt, hogy beszél az
Úr Istennel, teljesítsék valahogyan a kívánságát. Előbbre lépett a kapuból, egy felhő szélén megállt, kivette a pipát a szájából, és lenézett a földre. Egy kissé meglepődött. Ugyanis, aki vágyainak zenével adott hangot, nem egy szegény legény, hanem maga a nem kis birtok ura, Endre gróf volt. Szent Péter egy rövid időre elbizonytalanodott. Vissza dugta a pipát a szájába, vissza ment a kapuhoz, és elküldött egy arra tébláboló angyal gyermeket Szent Pálért.
Ő volt a legjobb cimborája az égiek közül. Még a névnapjukat is együtt ülték meg júniusban „Péter- Pálkor”. De minden hiába volt. Ültek a kapu melletti kis padon (nagyokat sercintettek a pipaszár mellől, ami a gondolkodás jele) de nem jutott eszükbe semmi. Ha csak egy szegény zsellérről lett volna szó, akkor semmi baj nem lett volna, de így,;- egy magyar grófot nem ők, de maga az Úr Isten sem küldhet csak úgy szántani. „- Mit szólna a nép?” No hát a nép! Nem tudom mit szólt hozzá, mert azt nem jegyezte meg senki, de ha legközelebb ilyet látok én azt is megfogom jegyezni,… Isten engem úgy segéljen! De vissza a földre!
Szép tavaszi idő van, már megjöttek a közeli patakhoz, és a mocsaras rétre a bíbicek, énekelnek a pacsirták, bizony már szántani kéne. Csak még a kérdés, hogy kinek? Aztán úgy március végén ez is eldőlt. Endre úr éppen a családjával reggelizett, mikor minden bejelentés nélkül három mindenre elszánt, marcóna alak jelent meg a birtokon, vezetőjük berúgta az ebédlő ajtaját, belépett, szétvetett lábbal megállt, és köszönés helyett imigyen ordította el magát: - Megalakult a Tanácsköztársaság, a nép átvette a hatalmat, vége a henyélésnek és a dorbézolásnak, mától az uraknak is dolgozni kell, és a szegény ember fog dőzsölni.
A gróf úr (már csak így szólította megszokásból) most azonnal kimegy az udvarba, befogja a parádés lovakat a kocsiba, felrakja az ekét, taligát, (a tézslát se felejtse itthon) és mars ki a határba szántani. Hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, intett a mögötte álló két fegyveresnek, akik azonnal csőre töltötték az ócska karabélyt és lőállásba helyezkedtek.
Endre úr látta, hogy ennek a fele sem tréfa, felállt az asztal mellől,- még a kávéját sem itta meg- felvette a „dolgozó” ruháját, csizmát, kalapot, befogta két kedvenc lovát a könnyű kis kocsiba, amelyen az erdőt szokta járni, és elment a béresek után. A két ló ugyan nagyot nézett, hogy minek viszik az ekét, és egyéb szántó eszközöket, de nem szóltak semmit.
Bent a kastélyban a frissen alakult Kommunista Párt hirtelen kinevezett titkára még alakított egyet. – Én pedig- recsegte- kifogom pihenni a fáradalmaimat, illetve a nép fáradalmát!- s azzal bement a grófi hálószobába, úgy ahogy volt ruhástól- csizmástól bele feküdt az ágyba, betakarózott, szemébe húzta a kalapját és „pihent”. Endre úr meg szántott.
Odafönt a két jó barát, a Péter és a Pál elkerekedett szemmel nézte, de aztán napirendre tértek a dolog fölött. Te Pali, mondta Péter,- nagyon nagyúr lehet az odalent! Végre beteljesült egy kívánság!
A tavasz közben eltelt, (a föld is fel lett szántva!) Endre úr családostól kiment Ausztriába az első adódó alkalommal, és ott várta meg, amíg elmúlik a rémálom. Aztán elmúlt. Jött az ősz, a család visszaköltözött a kastélyba és élte a megszokott életét. Aztán egyik reggel vendég jött. Halkan nyílt az ebédlő ajtaja, beóvakodott rajta a volt titkár, hasra vágta magát, hason csúszva Endre úr elé járult és hangosan kért kegyelmet. (Pihenni most nem akart.)
- Kelj fel János, (így hívták titkár urat) és ne félj, megpróbáltad a grófságot is,- nem sikerült, szólt Endre úr, és ki itta a reggeli kávét.


2005.április 10. KURICS TAMÁS ( a negyedik )

Jankovich Bésán Endre

BANDI
Bózsi még jószerével elsem végezte a szakma iskoláját, amikor hentesüzletet nyitott és engedélyt kapott a fegyvertartásra. Szenvedélyesen vadászott, élete végére már bekötött szemmel is megismerte volna a Bakony hegyeit, erdőit és azok útjait.
Jankovich úr körvadászatott rendezett, osztrák, német vendégvadász barátaival, aminek Bózsi is meghívott vendége volt. A sikeres nap után a grófi kastélyban fergeteges ünneplés lett kíváló vadászvacsorával. Bózsinak már nem volt idegen Bandi, gróf úr gyönyörű lipicai mély vörös hátaslova. Valahányszor látogatást tett a kastélyban, első útja az istállóba vezetett, hogy üdvözölje simogatások közepette Bandit, aki a sokadik látogatáson már örömnyerítéssel fogadta Bózsit. Bandi egy volt a sok gyönyörű ló között, de Bózsi szívét csak ő késztette hevesebb dobogásra. "Látom Bózsi, igen nagy szerelem fűz a lovamhoz"- mondta gróf úr egy napon. Tagadhatatlan volt, mert Bózsi eltakarva könnyes szemeit, Bandi nyakára hajtotta a fejét, de gróf úr mindent látott és ő is elérzékenyűlt.
--Mit adsz érte ha felajánlom neked?
--Sok mindent nem tudok adni. Legény ember vagyok, öreg szüleimmel élek. Az üzleten kívül csak a puskám van, semmi más.
--Tudod mit Bózsi? Célbalövés lesz az ára, ami azt jelenti, hogy mivel Bandi 7 éves, a szolgáim 7 kukoricacsövet fognak felakasztani a csuhéjánál kötve az erdőszéli fákra. Ha mind a hetet lelövöd
Bandi hátán fogod elhagyni a kastélyt és élete végéig a tied marad.
Golyószóróval sem lehetett volna nagyobb "pusztítást" végezni. Ahányszor Bózsi célzott és elhúzta a ravazt, annyiszor esett le egy-egy kukoricacső. Mind a hétnek csak az oda kötött csuhéja maradt a fák ágain. A szolgák tapsoltak a sikertől, pedig nagyon szerették Bandit ők is.
Gróf úr állta a szavát. Bózsi kötötte el Bandit és hiába nyergelte fel gróf úr, hazáig vezette. Talán azért, mert így a boldogság hosszantartóbb lett. Napok múltak el, amikor végre felfogta, hogy Bandi valóban az ő tulajdona. Az első lovagló útja a kastélyba vitte. Nem üres kézzel érkezett!
Hosszú, boldog éveket élt a családban, még Jancsika is lovagolhatott a hátán. Öregen halt meg, amiről Édesanyánk már csak a mennyországban értesűlt. Jancsika belebetegedett, még álmában is sírt. Egyetlen vigasza maradt a tápszentmiklósi Gyula bátyánk, Bózsi testvérbátyjának az igérete, hogy neki adja az akkor 6 hónapos kiscsikót. Igy lett nekünk később egy gyönyörű Laci nevű lovunk az akkor már meglévő Manci mellé. Laci kizárólag Jancsikáé volt, de a család minden tagja nagyon szerette. Juliska is.
Az államosítás minket is uton ért. Bózsi üzletét elvették, férfi fodrász üzlet lett belőle. Nem tudom mit éreztek a nyírott, borotvált férfiak, amikor a tükörbe nézve látták a hátuk mögött az olajfestett falat tehén, kos és disznófejekkel dekorálva? Ugyan ezt a tükör felett és mellett végig az egész üzlet falán? A padlás lesöprés nálunk is elvégeztetett. Elvitték a lovakat, kocsit, vetőgépet, mindent ami mozdítható volt és a szégyenletes bolsevik banda TSZCS-t alapított, aminek volt bátorságuk a " József Attila Termelőszövetkezet" nevet adni. A falu legpipogyább emberei a nincstelenek vették át a község gyeplőjét, így a mi lovainkét is. Ahányszor Lacit a házunk előtt elhajtották, hallottuk a keserves nyerítését és Jancsika síkoltozását, üvöltését.
A felnőttek sem értették meg, hogy milyen rendszer az, amiben ellehet venni valakinek a jogos tulajdonát. Mit vártak tőlünk gyerekektől?
Egy nap hallottuk a hírt, hogy Laci "öngyilkos" lett. Felakasztotta magát éjszaka a saroglyára.
Jancsika búskomor lett, nem érdekelte semmi, az iskola sem. Én akkor kezdtem el a TSZCS
földjein a garázdálkodást Bózsi kaszájával, mert Laci halála nekem is nagyon fájt.
Akkora nyomot hagyott bennem, hogy soha az életemben nem tudtam egyetlen Lászlót sem
Laci-nak nevezni. Laci csak egy volt és most közel 70 évesen is az egyetlen maradt nekem.


2009. Augusztus 20. Saller Molnár Erzsébet