Miért?

Jancsika 7 évesen, már jobban értette a halál fogalmát, mint én az 5 éves, aki ábrándokat kergetett és minden nap
vártam az Édesanyánkat. A "miért"- jeimre Nagyanyám válasza mindig ugyanaz volt. "Azért kicsim, mert a kis
Jézuskának kellett valaki a menyországban, aki zongorázik, amikor az angyalok énekelnek."
--És az Édesanyám a zongorát is elvitte oda?
--Nem kicsim,mert a menyországban van zongora, az övét itt hagyta neked.
--Én oda adtam volna neki a hajasbabámat, de nem mondta, hogy elmegy.
--Nem kell neki kicsim a te hajasbabád, mert ott a menyországban is te leszel neki a legszebb hajasbabája és
mindig vigyázni fog rád, amíg élsz. Majd felmegyünk a kereszthez minden nap és imádkozunk.
A faluból a malomhoz levezető út kereszteződésében ott állt a gyönyörű kőkereszt.( Még ma is). Mögötte
vadrózsa bokrok és fák védték a viharoktól. Nagyanyámmal minden alkonyatkor felmentünk a kereszthez imádkozni.
Később, ha tehettem, már egyedűl is oda vitt az utam. Péter, mint mindig, ezen az alkonyatkor is velem volt.
Parányi kezeimet összekulcsolva letérdelve a kereszt elött imádkoztam. Péter mozdulatlanúl mellettem ült.
Sírni kezdtem és szinte üvöltve hívtam az Édesanyámat. Egy hangot hallottam: "ne sírj kicsim, itt vagyok:"
Ebben a pillanatban egy világoskék fátyolnak tűnő valami lebbent meg a kereszt mögött. Ha Péter nem ugrott volna
be azonnal a kereszt mögötti vadrózsa bokorba, azt hinném, hogy csak gyermeki szemeim káprázata volt.
Én is mentem a hang és a megvillanó fátyol után, de Édesanyám helyett csak a szúrós vadrózsa bokor tépte
véresre parányi kezeimet, amikor kutatásba kezdtem.
Az nem fájt, mert szinte semmi volt ahhoz képest, amennyire a szívem vérzett a csalódástól.

2006.Március 22. Saller Molnár Erzsébet

Gici grófi kastély

1945-ben,mint muszka laktanya

Édesanyám

Édesanyám koszorúslány Édesanyám kishúgával

Éjfél volt

1945.Március 22.
Láttuk nagyszüleinket, amint a lámpafény nélküli szobában a fekete ruháikat lopva
szedték ki a szekrényből, mert még mi is ébren voltunk. Péter mozdulni sem engedett
bennünket, mert ő tudott mindent.Felváltva nyaldosta le arcunkról a keserű könnyeket.
Az erdőn át nagyszüleink már sokszor megtették a 8km.-es útat, gyalogosan is,ami
Bakonyszentlászlóra vezetett a szüleink házához. Sötétben is oda találtak volna.
Ezen az éjszakán nem volt sötét,de a világosságot nem a holdfénye adta. Az egész
égbolton fűzérben égtek a "Sztalin" gyertyák, bevilágítva az egész erdőt. Gyakran a
géppuskák sorozat lövése hallatszott és távoli bombák robbanása rázta meg a Bakonyt.
A madarak minden robbanásnál riadtan hagyták el fészkeiket,a vadak előjöttek az
éjszakai búvóhelyükről.Pokollá vált az élet embernek,állatnak egyaránt.Megréműlt
szarvascsordák,őzek menekültek,de ők sem tudták hova vágtatnak? Csak nagyszüleinknek
volt biztos az úti cél,de hogy vajon oda érnek-e,az már bizonytalanná vált.A gici
erdő felől hangzott el a legtöbb lövés,mert a muszka sereg már betelepedett a gici
Gróf gyönyörű Kastélyába.Abban a faluban is riadalmat keltettek.
Édesanyánk a bombaszilánktól elvérezve,élettelenűl várta szüleit a házban.
Mente Sándor bácsi felesége maradt ott vele,mint egyetlen sírató asszony, amig Sándor
bácsi elindult Pápateszérre a kegyetlenűl nehezen kimondható szomorú hírrel.
Az egész falu népe pánikban volt,miután tudomásul vették,hogy a bomba,amit a muszka
gép a falunkra dobott,öt embert ölt meg. Elnéptelenedve a sötétben magányosan és
csendben várakoztak az utcák. Akkor még nem tudták,hogy mire várnak,de másnap már
megtudták,amikor szinte az egész falut ellepték a ruszki tankok.Mint a megye egyik
legnagyobb települése,jó stratégiai pontnak számított.A ruszki katonák előtt nem
volt zárt ajtó. Vittek mindent,ami mozdítható volt.
A fájdalmas,szomorú éjszakán nagyapánk és Sándor bácsi gyalúlatlan deszkákból
szögeltek össze egy koporsónak nevezett ládát,amiben Édesanyánkat a lovashintón
Bandi vitte utolsó útjára,ki a temetőbe.Megásták a sirt,ahol csak négy ember tudott
tőle végső búcsút venni úgy,hogy minden irányból dörögtek a fegyverek és repülők
sokasága cikázott a falu felett.-- Ilyen volt az én drága 25 éves Édesanyám temetése.
Reggel nagyszüleink a lovashintóval érkeztek meg a magára maradt szülői házunkból.
Bandi szokásos örömnyerítése elmaradt,amit elötte a malom udvarába érve soha nem
múlasztott el.Mi ketten futottunk a hintóhoz és vártuk,hogy Édesanyánk is leszáll
róla.Péter szűkölt,mert ő tudta,hogy az Édesanyánk már soha többé nem fog hintón
utazni, és soha többé nem fogja hallani az örökké fecsegő vizeskerék hangját.
Megkezdődtek árvaságunk évei.

2005.Május 25. Saller Molnár Erzsébet

A tó,amiben megtanultam úszni

Az egyik 60 éves bunker

Elmentek

1944.

Utoljára Pétert szorította magához. Vigyázz rájuk fiú! A könnyei csorogtak a térdén pihentetett kutya fejére. Sírt, szűkölt, amikor a gazdi felemelte a koffert és kifelé indult a házból. Elállta az útját, hogy meggátolja a kapuban, de hiába. Az állomáson akkor már órák óta ott vesztegelt a vonat, ami vitte a behívót kapott férfiakat JUTASRA- és onnan hova? Ki tudta akkor? Már esett a hó, közel volt a Karácsony, amit a családban senki nem várt.
Csak a Bózsit várta haza mindenki. – Péter is, aki egyre türelmetlenebb, talán ki mondhatom: agresszív lett. „Nekem dolgom van, a gazdi rám bízta a családját és ember fia ne próbálja meg, hogy ide betegye a lábát!” Nehéz időket éltünk apám távolléte miatt, de ezt még nehezítette Péter különleges gondoskodása. Ha az Édesanyám fésülte a hajam és csak úgy megszokásból nyivákoltam, Péter azonnal számlálhatóvá tette gyönyörű fogsorát és megfogta az Édesanyám fésűt tartó kezét. Arról ne is beszéljünk, hogy hajat mossunk, csípi a szemem, visítok, mint az újszülött malac,- Péter feláll a teknő mellé, de az Édesanyámat előbb félre tolja, rám teszi a nagy tappancsát és lenyalja a pofámról a csípős habot.
Soha nem tudtuk meg, hogy ő milyen megbízatást kapott a gazditól, de elérkezett az idő, amikor már az Édesanyánk is Péter akaratát teljesítette. Ha Péter úgy döntött, hogy nekem hozta oda a szekrényből Jancsika kék mackónadrágját, akkor azt kellett felvennem.
Jancsikát ilyen meglepetések nem érték! Nem kellett neki az én fodros kis szoknyáimban pukedlizni, mert Pétert az nem érdekelte. Ő feltételezhetően a család legkisebb tagjáért érezte a legnagyobb felelősséget. (sajnos- erről majd később)
A Karácsonyt, Pápateszéren a nagyszüleinknél töltöttük, akkor már érezhető volt a háború szele. Péter ott is minden lépésünket figyelemmel kísérte.
Nagyapám úgy döntött, hogy mi gyerekek és Péter ott maradunk a malomban. Édesanyánknak haza kellett menni, nem maradhat a ház üresen. Nem maradt! Német katonák szállásolták el magukat az egész házunkban. Előnyükre szolgált, hogy Édesanyám kiválóan beszélte a német nyelvet. Nőiességében még szóval sem bántották meg!
Az a születésnap nekem már csak azt jelentette, hogy öt éves lettem, mert március 1.-et mutatott a naptár és 1945. Édesanyánk ingázott Bakonyszentlászló és Pápateszér között a lovas hintóval, hogy velünk lehessen, de a Bózsiról semmi hír.
Jancsikát egyre gyakrabban találta Nagyapánk Péterre borulva zokogni – én inkább a lovas hintót vártam és Bandi örömnyerítését, amint azt tette valahányszor a malom udvarába ért..
Mint akkor, most is március 15.-e van, csak hatvan évvel később.---- Már egyre többet dörögtek a fegyverek, távoli bombák robbantak, repülőgépek cikáztak az apró falvak felett, gyakran elrendelték az esti teljes elsötétítést.
Nagyapám és Tamás (a nagybátyám) akkor már a harmadik „bunkert” ásták ki a domb alatt, mert elhangzott a csatakiáltás: „közelít a muszka!”
Édesanyánk már megkezdte a pakolást a kocsira, készen állt becsukni a Bakonyszentlászló-i otthonunk ajtaját, mert az élet mégis csak fontosabb mindennél.
Tolonics Évike, a tizenöt éves kislány segített neki, de már a dolguk végeztével sötétedett, ropogtak a fegyverek - az égen cikáztak a „Sztalin” gyertyák, amik bevilágították a falvakat.
Évike sírt:”nem merek hazamenni”.
- Ugyan ebben az időben mi ketten a tópartján álltunk a Nagyapánk vízimalmánál és gyönyörködtünk a Sztalin gyertyákban. Honnan tudtuk volna, hogy ez mit jelent? Péter remegve köztünk ült a földön – Ő tudta.
Március 22- 19 óra, óriási detonáció rázta meg a Bakonyt – Péter szűkölt, - Jancsika megfogta a kezem, úgy szorított magához, hogy levegőt is alig kaptam. Sírva mondta „ most halt meg a Mama, de én szeretni foglak amíg élek.”
Üvöltve mentünk be a házba, sikoltoztuk, hogy meghalt a Mama, Péter szűkölve és felváltva nyalta az arcunkat. A Nagyszülők is hallották a detonációt a falunk felől, de ők megpróbálták a lehetetlent: optimistának lenni!
Hatvanöt éves vagyok, de egyetlen napot nem tudnék az életemből megnevezni, hogy mit vacsoráztam, még az esküvői menüt is a feledés borítja. De! 1945. március 22.-én az én drága Nagyanyám szárított vargányából készített gombapaprikást. Arra mindig vigyázott, hogy a „kicsinyeknek” ne adjon gombát, így nekünk azon az estén a kedvenc tejbedaránkat főzte.
„Én átrágnám a kásahegyet” mondta Jancsika—de ezen az estén hozzá sem nyúltunk, pedig nem hegy volt, csak egy tányérnyi tejbedara, fahéjjal megszórva.
A hálószobában hallottuk az ismerős hangot: Mente Sanyi bácsi hozta a kegyetlen hírt a malomba. Az egész ház inkább hasonlított egy elmegyógyintézet zárt osztályához, mintsem egy békés otthonhoz. A sikoly, a padláson Anci néném üvöltött, oda menekült ,hogy mi ne halljuk az égig érő zokogást, mi akik a detonáció pillanatában árvák lettünk.
Egymás mellett volt az ágyunk, Péter köztünk feküdt és gondosan lenyalta a könnyeinket.
Csak később tudtuk meg, hogy Tolonics Évikét haza kísérte a mi drága Édesanyánk, de abba az otthonba, már együtt érkeztek meg, mert a muszka repülőgép, ledobta a bombát a mi kicsi ártatlan falunkra ---- öt ember halt meg.
„Szergely” bizonyára boldogan tért haza, de ha netán ő az aki, aki akkor a Balaton vízébe landolt a gépével és hullám sírban végezte – nyugodjon békében. Talán neki is fájna, ha látná az én drága Édesanyám hideg néma sírkövét: „Élt huszonöt évet”.

2005. március 15. Saller Molnár Erzsébet