Csalódás!
Már elmúlt 21 év, amióta végleg földet értem a Szülőföldemen. Hiába kerestem az itthon hagyott életem, nem találtam rá. Akiket itthon hagytam, nem búcsúztam el tőlük örökre, de voltak, akiket hiába kerestem a hazatérésem idején, nem találtam rájuk. Tudomásul kellett vennem, hogy a hosszan tartó távollétem elhomályosította bennük az emlékeket. De akik igazán szerettek engem, azokban nem múltam el. A gyermekkori barátaim örültek, hogy újra itthon vagyok. Editke, az első barát nő, aki még árvaságom idején együtt csintalankodott velem, Ő is elhagyta Pápateszért. Isaszegen él a családjával és már boldog Nagymama. A szomszéd Zacsovics molnár kislánya volt. Amikor Teszéren jártam a haza költözésem után, első utam a Nagyapám vízimalmához vitt. Nagyszüleimet már csak a temetőben látogathattam meg. Végig jártam a gyermekkor fontosabb állomásait, amit a Zacsovics malomnál kezdtem. Már csak a romjait láthattam. Leültem a tégla maradványokra és jól kisírtam magam. A romokon botladozva megtaláltam a szoba helyét, ahol télen kártyáztak a molnárok, mi a kislányok meg a kályha pattogó tüze mellett baba ruhákat varrogattunk. Hallottam Terus néni hangját a konyhából, amikor vacsorázni hívott mindenkit. Nagyon fájt az emlékezés.
A templomba is elmentem, oda ahol elsőáldozók voltunk. Sokan hiányoznak már közülünk, ez is fáj.
Pintér Józsika pap lett, ő közel van hozzám, 50 éve Pannonhalmán végzi papi és tanári hívatását. Vele gyakran találkozom, ő az egyetlen, aki lelkileg töltést ad nekem és hálás vagyok neki érte.
Csalódás? Igen! Az idő elrabolt tőlem mindent, amit a távolban is gyönyörűnek láttam. Tudtam, hogy semmi nem lesz olyan, mint amilyennek itt hagytam, mégis élt bennem a remény, hogy hátha találok még valamit a múltból. Az emberek is megváltoztak, a pénz lett a fontos, nem a szeretet. Hova lettek azok az esték, amikor a szomszédok egymást látogatták, amikor Nagyapám gyalog ment át Bakonytamásiba, hogy a közelgő búcsú napjára vendégül hívja Mári nénénket és a családját. Még a szolga legényt is meghívta. A legények meg jöttek hajnalban szerenádot adni a Kurics lányoknak. Egy gyufa szálat kellett meggyújtani az ablaknál, ami a legényeknek annyit jelentett, hogy köszönjük.
Tercsi néném kereste a gyufát a sötétben, de nem találta meg. Feldöntötte az éjjeli szekrényt miatta és sípákolt hozzá. Szeptember közepén van a búcsú, még nyitott ablaknál aludtunk, ezért a legények jól hallották, hogy mi zajlik a sötétben. Egy kéz nyúlt be az ablakon: " itt a gyufa " mondta. Megismertem, Sándli Pityu volt, Borcsa néném akkori hódolója. Hát már megint az emlékek jönnek!
Az élet itthon elég sívár. A rokonaim messze laknak tőlem és engem is elfoglal a napi teendő. Hát nekem is elérkezett az az idő, amikor már csak az emlékekből élek. Az állatok, madarak, virágok az egyetlen, amiben örömöm van. Két napja megszólalt a Kakukk, mindig várom, hogy jelezzen. Tavaly április 29.-én, most május 8.án hallhattam újra, de most másik irányból.
Ide vágytam, itt vagyok és elmondhatom, hogy magányosabb vagyok, mint ott az idegen földön.
Fogynak a kukorica szemek a csutáról, de az utolsó szemet is itt szeretném lemorzsolni. Ehhez csak a
jó Isten segítségét kérem remélve, hogy a kérésem meghallgatásra talál.
Saller Molnár Erzsébet
Győrság 2015. Május 11.
német vizsla
2015. május 10., vasárnap
2014. október 6., hétfő
Honvágy
Forgott a világ
Nem! Soha! Nem tudtam megszokni az idegen földet. Minden haza látogatásom közelebb hozta a napot, amikor végleg elhatározom, hogy el innen. Az idő múlásával nem a megszokás növekedett bennem, hanem egyre jobban hatalmába vett a honvágy. Olyan dolgok jutottak eszembe, amikről azt hittem, hogy feledésbe mentek. Nagyapám tavát hatalmas nádas vette körül. Ott éltek a nádirigók és az ő énekükre ébredtem reggelente. Nem tudom az ő nyelvükön mit jelentett az ének szövege? Azt énekelték, hogy: " kere -kere -kí -kí- ki -ke " - én megfejtettem már 6 éves koromban. Biztos voltam benne, hogy engem hívnak. " Gyere -gyere -ki - ki -ide ". Felkeltem és nem parancs szóra. már ott álltam a tóparton. Láttam is őket, ahogy repkedtek egyik szál nádról a másikra, közben énekeltek.
Ezt a nádast a fagyok beállta után, mindig levágatta Nagyapám. Kévékbe kötve fel voltak állítva egymásnak támasztva a tóparton. Nagyon jó búvóhelynek véltük Editke barát nőmmel. De mit lehet csinálni egy viszonylag sötét nád kunyhóban? Cigarettáztál már Editke? Nem soha - felelte. Én sem!
Egy doboz gyufát megléptettem Nagyanyám búbos kemencéje tetejéről. Száraz gazból tépdestük a dohányt, száraz lapu levélbe sodortuk és előkerült a gyufa. Lángra lobbant az új márkájú cigaretta és vele együtt a nád is, de csak az, ami már száraz volt és nagyobb lett a füst mint a láng. Nagyapám a malom felső szintjén az ablakon át látta, hogy füst tör fel a nád kévékből. Ló halálban és még időben érkezett. Amikor dobálta széjjel a kévéket, megtalálta a két kis gyújtogatót elterülve a földön. Közel volt a füst mérgezés. Nem tétovázott, a hóna alá kapott bennünket és végig üvöltötte azt a rövid távot a házig. " Mári! Mári! Tejet gyorsan! Aztán belénk öntötték a hideg tejet. Fáztunk, izzadtunk, sírtunk, fogadkoztunk, hogy soha többet ilyent nem csinálunk.
Ott a távoli földön láttam, hogy füsttel van tele a nád sátor, láttam a malom felső szintjének ablakát, hallottam a csacsogó vizes kerék hangját és hallottam a saját zokogásom is 8 ezer km-el távolabb a hazámtól. Megint eszembe jutott az idézet: " Mezítláb fogok hazamenni az eső áztatta köveken, hogy érezzem a Szülőföld melegét, mikor megérkezem. "
2014. Október 6. Saller Molnár Erzsébet

2014. április 8., kedd
Csak egy kislány van a világon....
Újra ott vagyok!
Ott, ahonnan elindultam haza a gyönyörű Magyar országra. Egy ilyen találkozást a szeretteimmel és az emlékekkel, amik újjá éledtek minden lépésemben, nem volt könnyű magam mögött hagyni. Már nem vonhattam magam felelősségre, hogy mit keresek én ebben a cifra rongyokba bugyolált idegen világban, mert a terveimet megkellet valósítanom és végig csinálni azt az időt, amit rám szabott a sors. Társként kellett elviselnem a megpróbáltatásokat és én hősiesen tűrtem.
A megérkezésem után még egy napot pihenhettem, mert a " jet leg " nálam is jelentkezett minden 12 órás repülő út miatt. Először mentem dolgozni, ami este 19 órától reggel 7-ig tartott. Úgy mentem be a munka helyemre, mintha megint egy idegen országba kerültem volna. Nem tartott sokáig a magam beiktatása a megszokott vágányra, de bizonyára gyorsvonaton mentem, mert éjfélkor " ebédidő " volt és rádöbbentem, hogy a magammal hozott ebédem a kocsiban maradt. Szóltam a segéd ápolóimnak, hogy lekell mennem a parkolóba bármi történne szóljanak a szomszédos osztályos nővérnek, akit természetesen én is megkértem. A kocsimhoz érve tapasztaltam, hogy nem a kocsiban maradt amit kerestem, hanem otthon. Mit tehettem? Csak annyit mondtam, hogy a " szentségit." Aztán valaki a lombos fa irányából szintén megszólalt. "Szenségi ". Azonnal tudtam, hogy az nem más, mint Mátyás a madár. Gondoltam egy merészet és nagyot, azt hogy na kis pajtás, most énekelünk. Kezdtem: csak egy kislány- jött a válasz: " szakekiszlá "- van a világon- "vanalágon "- majdnem végig énekeltük, de azt hiszem az én kis barátom nehéznek tartotta a magyar nyelvet sőt számára értelmetlennek is és úgy döntött, hogy ebből neki elég. Bearanyozta az éjszakám hátra levő részét az egészen biztos. Sokáig nem hallatta magát, majd egyszer újra rám szólt. Azt viszont én nem értettem, mert madár nyelven még a mai napon sem tudok beszélni. Egy madárnak köszönhettem, hogy újra elfogadjam az akkor még megváltoztathatatlan életet és vissza találjak egyszer az állomásra, ahonnan elindultam az ismeretlen, vadnak nevezhető világba. Az állomásra már 20 éve vissza találtam, itthon vagyok és nem cserélném el Magyar országot akkor sem, ha az egész Amerikát kapnám cserébe.
Saller Molnár Erzsébet
2014. Április 8.

2013. augusztus 22., csütörtök
NANICA
KÖRTÉLYFÉLY
Mit gondoltok ti szarháziak, hogy hogyan lett ez a körte? A szűlőanyátoknak nem adnék belőle egy szemet sem. Amikor a ruszkik ide sereglettek a saját testemmel védtem meg a körtefát. Letépték a ruhámat egyszál bugyogóban álltam a körtefa alatt, de a körtét megvédtem. - Miért volt nekem olyan fontos az a körte? Azért, mert a fát még az Édesapám ültette. Akkor én még kislány voltam, de már pólyás koromban a tűző napon éltem a parányi életem, amikor a szüleim a földeken dolgoztak. Ismertem a vadgalamb búgó hangját, hallgattam a a kakukkmadár kiáltásait, de nem tudtam, hogy ez mekkora hatással lesz az életemre. Pillangók repdestek az arcom körül, próbáltam elkapni őket a suta kis kezemmel, de sikertelenűl. Így éltem át a Farkashegyben azt az időt, amire nagylány lettem. Én lettem a " Nanica " a Farkashegy réme.- Bizony az voltál Nanica! Rettegve mentünk ki a kakukkdombra, ami nagyapám birtoka volt, mert te megjelentél és űvöltve ordítottad, hogy mi körtét akarunk lopni. A körtefának akkor már a levele is lehullott, de Nanica emléke a szívemben örökké él.
2013.augsztus22. Saller Molnár Erzsébet

2013. augusztus 3., szombat
Kozma Mariska
Sárgul már a kukoricaszár....
Valami ismeretlen oknál fogva, a népességhez viszonyítva, elég sok szellemi fogyatékos ember élt a falunkban. A többsége aranyos volt, veszélytelen és szeretetre méltó. Nagyon szerettem őket. Micskó Béla, mint tanárember gyermeke, nekem az egyik gyermekkorom hőse volt. Ő az, aki a vasút állomáshoz közel lakott és nélküle egy vonat sem érkezett és nem ment el az állomásról. Egy nap úgy döntött, hogy felül a vonatra. Győrben leszállt, céltalanúl kószált amikor valaki felfigyelt rá. " Kit keres?" A Nyanyát!.. volt a válasz. Pisák Lidi, Póder néma, Turóczy Gyuri, néma Jóska már nehezebb esetek voltak,mert csak jelbeszédből éltek. Horváth József - az én drága Mikém, nálunk is éveket töltött el, mint Bózsi " jobbkeze". Akkor még megvolt az Apám hentes üzlete és Mike az állatokat gondozta. Miért lett " Mike " ? Azért, mert amikor kiment kukoricát kapálni a Gyuróba, még az esti harangszónál sem jött haza. Apám már a keresésére indult volna, amikor nagy mosollyal megérkezett. mutatta a dolgos kezeivel, hogy " mike "- tehát mindet megkapálta. Nagyon szerette a lovakat és mindig izgatta a lovaglás.Volt Apámnak egy szürke csődöre, akit még a ruszkik loptak valahol 1945- ben és ott hagyták nálunk. 25 évet élt velünk. Jancsika és én is az ő hátán sajátítottuk el a lovaglás szépségeit. Mike is lovagolni akart. Apám felültette a Szedres hátára és elindúlt. Elment vele az " ívókutra ", de Szedresnek valami nem tetszett és vágtában megindúlt haza. Irányt vett be az istállóba, Mike feje meg súrolta az ajtókeret felső idomát és szegény úgy terűlt el a földön, mint egy béka.
Utoljára hagytam azt, aki már nem volt veszélytelen. A mi utcánkban lakott a túlsó soron. Otthon létemkor elmentem a házukhoz, de hiába hallgatóztam, hiába kerestem a táncot, amit Kozma Mariska mindennap eljárt egy kukoricaszárral, akit a vőlegényének érzett és énekelte, hogy " sárgul már a kukoricaszár, ugye rózsám mi egymásé leszünk már ". Sokszor megzavartuk gyermekkorunkban ezt a " násztáncot " és olyankor Mariska bizony nekünk rontott volna, ha nincs közöttünk Fodor József ( Bakoma ) kerítése. Hiába kerestem az emlékeket, elmúltak, mint ahogy Mariska élete is, aki már nagyon régen az égiekkel járja a násztáncot.
2013. augusztus 3. Saller Molnár Erzsébet

2013. június 24., hétfő
Szülőföldemen
Bakonyszentlászló
Azt, hogy Bózsi mit érzett abban a pillanatban, amikor újra látott-leírhatatlan. De az igen, hogy a kutyák mit műveltek velem. Ugráltak rám, nyűszítettek a boldogságtól, mert emlékeztek rám. Nem győztem a simogatást osztogatni. Kivel aludtak az első éjszakán? Mister a lábamnál, Betty a fejemnél és boldogok voltunk. A szuszogásukban benne volt minden. " Ugye itt maradsz velünk, ugye nem kell újra várni rád ? " Nem tudtam aludni, mert éreztem a parányi lelkek örömét és azt a bánatot is, amikor majd csak a lábamnyomát érzik újra. Nyár volt és a hársfa is virágzott, mert az akác már nem várt rám. Besütött a hold az ablakon és nyugtalanná váltam. Mint a gyors film a mozi vásznán, úgy rohant el szemeim elött az egész magyarországi életem. A Bakony az összes gyönyörűségével - a Kőrishegy, az Ősfenyves, a Hódosér, Az Ördögrét a Vizfölék, ahol a hóvirágot szedtem már apró gyermekkoromban. Felkeltem és útnak indultam a kutyákkal együtt. A temetőbe vittek a lábaim az Édesanyám sírjához. Égig érő fenyők voltak körülöttem, őzgidák futkostak át a temetőn, de a kutyák, akik kisérőmnek szegődtek, egy mozdulatot sem tettek. Tudták, hogy ezek a csend és a nyugalom percei, amiket nem szabad háborgatni. Hajnalig ültem az Édesanyám sírja mellett, eszembejutott, amikor megszöktűnk Nagyapa házából és térdigérő hóban elindultunk megkeresni a sírját, amikor árvák maradtunk. Most nem szöktem, de abban a nyugalomban megszületett az első versem az Édesanyámról, amit a fájdalom szült.
Korán este lett.
Rózsákat kötöz hajamba az alkony
Vörösben pompázó sugárkoszorút
A sírodnál állok - fogható a csend
S szélesnek látszik a keskeny gyalogút.
A madarak már nyugovóra tértek
Egész nap azt sírták: " korán este lett."
És a kósza szél szemébe csaptak
A rűgynek fakadó néma levelek.
Sírnak a bokrok, mert néma kő a szád
- Minden ösvényünk a csendhez vezet,
A magas falu DÓM lehullik lassan
S az elmúlás már két kézzel integet.
Hiába tetted friss földbe a tested
Percenként röppensz ki kínok ablakán
Egy pillanat volt - semmivé lett minden
-Itt állunk mi is a végzet ajtaján.
A sírodon a szél nem lenget virágot,
Hajamból szórok rád virágkoszorút
És égre nyúló fenyők illatában
Elcsendesedik a gyászos gyalogút.
A temetői csendben nézem a világot
Nélküled is némán esztelen forog
S a túlvilágon találkozni Veled
Ne kérdezd, mikor? - De útnak indulok.
Várj! Még élnem kell, átkozni harangot
Valamennyi hangja békéhez vezet
Ez az én sorsom is - hamar veszendő-
Ki tartja számon a múló éveket?
Csak Te, ki holtan is élő vagy nekem
Veled veszítek, vagy nyerek háborút
Szíveden nyugvó kezedet emeld fel s
Vedd le hajamról a virágkoszorút.
- Aztán hazamentünk csendesen. Bózsi nem is tudta, hogy hol jártunk. Az itthon töltött idő még jobban megerősítette bennem, hogy én magyar földön akarok megöregedni.
Nagyon nehéz volt a visszaút. Azt már említettem, hogy nem akartam újra átrepűlni az
Óceánt, de a svábok megtaláltak a lépcső alatt elbújva és trágár szavak kiséretében feltettek a rám várakozó gépre.
Akarva - akaratlanúl hozzászoktam, hogy a " patkányharcot " végig kell élnem és az idő majd eljön, amikor kiszállhatok a küzdelemből. Eljött és itthon értem földet végleg.
2013.Június 24. Saller Molnár Erzsébet

2013. május 15., szerda
Magyarország Te csodás
Az első utam haza. Megcsókolni egy hideg megye követ, ami Hegyeshalomban már magyar földön áll. Itthon vagyok és magyar, mindig is az maradok. A házak már kisebbek lettek, de az én érzéseim Magyar ország iránt növekedtek Bózsi boldog volt, de én szomorú a visszautat illetően.Elbújtam a lépcső alatt, de a svábok megtaláltak és szinte hajamnál fogva trágár szavak mellett löktek fel a rám várakozó gépre. Én sem maradtam adós nekik és elindultam újra a patkány harcba.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)