Iskolakerülők 1947
Már második éve éltük árvaságunk napjait. Iskolások lettünk. Bózsi akkor harmadik éve volt hadifogságban. Egy-egy fehér nyírfakéregre írott üzenet jött : "élek, várjatok rám, te is fiú!"
Iskolába, templomba jártunk. Nagyapánk vizimalmától az út a falu végéig a réten át vezetett.
Talán csak 1 km., de az iskola még messzebb volt. Az egész falu eltörpült a templom "égigérő" tornya mellett. Fenségesen hirdette: "Én vagyok az Isten háza, hozzátok ide a fájdalmat és minden szenvedést, amit átéltetek." Akkor még nyitva voltak a templom ajtajai egész nap, ami Pápateszéren az iskola mellett áll. Jancsikával nagyon sokszor bementünk imádkozni. Sírva az oltár előtt térdelve imádkoztunk és könyörögve kértük a jó Istent, hogy az Édesapánkat adja vissza nekünk. Édesanyánk meghalt, Péter is. Ne legyünk egészen árvák.
Pápateszér főutcája betolakodott az erdőbe, egészen a legelőig, ami a falutól legalább 3 Km. Ez az út Nagyapa vizimalmánál a dombtetőn haladt el. Iskolába készűlve minden reggel hallottuk, hogy a kanász fújja a tehénszarvából készült kürtöt, ami a faluból már összegyűjtött disznóknak szólt és mentek a legelőre. Nem volt az dallamos kürt, de az állatok tudták, hogy az nekik szól és együtt kell maradni és haladni a legelő felé. Tetézte mindezt a varázst a kutyák ugatása, amikor elhaladt a "menet" a malmot takaró domb felett. Ezekre a hangokra, mi csak néztük egymást Jancsikával. Csábított bennünket a legelő, de sokkal jobban a kutya ugatás - inkább, mint bármi.
Amikor iskolába mentünk a réten át, Nagyapa vagy Tamás kiállt a hidra, hogy a faluvégig szemmel tartsanak bennünket. Ebből nem volt kiút. Ott már úgy érezték, hogy biztonságban vagyunk. Mi is! Éppen akkor ért a kanász a falu végéhez egy csorda disznóval és a csaholó fekete pumikutyákkal. Mi iskolatáskával a hátunkon "megfordítom kocsim rúdját " magyarnóta módján csatlakoztunk a csordához. Elhaladtunk a Nagyapa vizimalma felett levő dombon. Felhallatszott a malom ütemes zúgása, az örökké fecsegő vizeskerék, aminek a hangjából nagyapám azt is értette, hogy melyik henger, vagy hengerek őrölnek. Tudta, hogy a keréknek mikor kevés a víz anélkűl, hogy egy pillantást is vetett volna a tóra. "Tamás! Menj, állítsd le a második, vagy netán a harmadik hengert" - mondta nagybátyámnak. Ez a malom őrölte meg a gyermekkori gyönyörű de árvaságom keserű magvait is. Nagyszüleim mellett élve enyhébbé vált az árvaság érzése, az egetverő fájdalom inkább nekik maradt halálukig.
Haladt a disznócsorda a legelő felé. Együtt érkeztünk meg oda, ami már nem volt ismeretlen nekünk. Nagyapa már régen gondoskodott arról, hogy ismerjük meg az erdőt, legelőt és a csodás gémeskutat, de disznócsorda nélkül. Nagyon otthon éreztük magunkat. Az iskolatáskák elbújtak a bokor alá, a tizórait, amit Nagyanyánk tett a táskánkba a kutyák kapták meg, mi meg vágtatva tereltünk a kutyákkal együtt és minden perc gyönyörű volt.
Három napot töltöttünk a legelőn iskola helyett, amikor Kató tanító néni megsokallta a hiányzásunkat. "Ilyen nincs! Kurics úr mindig jelezte, ha betegek a gyerekek."
A kanásszal való élménnyel tele a kisszívünkben ültünk a füzeteink mellett, mint akik éppen a házifeladatot írják, amikor megérkezett Kató tanító néni. Nagyszüleink nem tudták mire vélni a látogatást? Megállt az ajtó küszöbén, látta hogy nem vagyunk betegek. Egy szót nem szólt, csak rámszegezte a tekintetét. Az a nézés keményebb volt, mint bármennyi mogyoróvessző.
--Ugye te voltál Bözsike? - Igen! Most meséld el szépen, hogy mibe keverted bele a bátyádat?
...Hát a kanász...meg a legelő...meg a kutyák...gémeskut... madárfütty és minden ami jó volt ott.
Még aznap este Tamás nagybácsink művészi képeket rajzolt. Egy csorda disznó, kanász, kutyák ,gémeskuttal és másnap reggel a nyakunkba akasztotta, úgy mentünk iskolába az ő kíséretével egészen be a tanteremig. Nagy betűkkel rá volt írva: "Iskola helyett kanász!"
Holler Pisti akkor üvöltött fel a megdöbbent osztályban ülő padsorból: "Bözsike! Én is sokkal szívesebben lennék kanász a legelőn, mint iskolába járni. "
Az álma soha nem teljesült! Nem lett belőle kanász, "csak " egy villamosmérnök, akinek a legelőn a gémeskutnál már semmi keresnivalója nem lett. Még disznókat sem terelhetett soha. Voltokban és amperokban méri az ídő múlását, a kutyák ugatását is csak a távoli legelőről hallja és bizonyára ő is úgy érzi az élete végéig, ahogy én. "Szép volt!"
2006.December 1. Saller Molnár Erzsébet
német vizsla
2009. április 19., vasárnap
2009. április 11., szombat
2009. április 10., péntek
1947 Elsőáldozás
PÁPATESZÉR ELSŐÁLDOZÁS
Pápateszérről már beszéltem, de nem sokat mondtam róla. Amikor a Jó ISTEN megteremtette a világot, nagy gondossággal elhelyezte Pápateszért a Bakony alján- folyók
partján, tavak mentén. Nádasokat, erdőket, madarakat, vadállatokat- mindent oda adott
Pápateszérnek.- Legelők, fenyves erdők, nyárfák—„ ekkora természeti gazdagságra én sem
számítottam-„ – mondta az ÚR.- De hát „ISTENEM”- így sikerült. „ El is dobom a mintát”-
mert véletlenül sem akarok még hasonlót teremteni a világon. Pápateszér csak egy van és egy
lesz, amíg az én országom úgy mond: „ISTEN országa lesz!”
Ebben a gyönyörű természeti gazdagságban zakatolt naponta a Nagyapám vízi malma az erdő közepén. Csak a faluból lehallatszó harangszó jelezte, hogy mi is Pápateszér lakosai vagyunk, és ha misére hívott a harang, nem a szép ruháinkat kerestük, hanem az imakönyvet.
Itt az erdő közepén éltem árvaságom éveit- 1945.március22.e óta, amikor Édesanyám
bomba támadás áldozata lett. 1947- ben elsőáldozó lettem. Nagyapám szavai, még most is
közel 60 év után is a fülemben csengenek: „Te leszel a legszebb földre szállt kisangyal, akit
az Édesanyád öltöztet fel ott a Menyországban a Jó Isten jobbján ülve.”
Budai Flórián esperes Úr volt a hitoktatónk, vele együtt imádkoztuk először: „Mi Atyánk ki
a mennyekben vagy”- Ő készített fel bennünket az első áldozásra: „Gyónunk, megvalljuk
bűneinket, hogy az Úr előtt tiszta szívvel térdeljünk le és magunkhoz vegyük az ő egy fiának
testét a szent ostya formájában. Azét, aki életét áldozta a mi bűneinkért.”
Hét évesen én nem tudtam mi a bűn! Megkérdeztem Budai esperes úrat, mi az , amit meg
kell gyónnom? Mi az, ami bűn? : –„ Ha valakit megbántottál szóval, vagy cselekedettel!”
Aztán elérkezett az idő, amikor beléptem a gyóntatószékbe: - „Esperes Úr, megütöttem a
Szegfüt, mert nem akart kimenni a más lucernájából”- „Rákiabáltam a kutyusra, mert bántotta
a macskát!”-„ Megfogtam a halat a malomkerék alatt, megmaricskoltam és csak akkor dobtam
vissza a vízbe!” --- Drága kicsi gyermekem- ezek nem bűnök! Úgy éldd az életedet, hogy
felebarátaidat tiszteld, szeresd és akkor te is szeretve leszel halálodig!
Ebben a szellemben éltem le immár az életem 65.- évét- de minden évben vissza járok a
pápateszéri temetőbe virágcsokorral és mécsessel, hogy adózzam Budai Flórián esperes
Úrnak, aki a hitre,kitartásra,imádkozni és a becsületes életre nevelt
Hideg, néma sírkő: „Élt 59 évet”.
Nyugodjon békében az, aki gyermekek sokaságában elvetette a hit magvát és nincs vihar, ami
kiölné azt a gyökeret, amit az általa elvetett magok eresztettek.
Saller Molnár Erzsébet
2005. Nov.24.
Pápateszérről már beszéltem, de nem sokat mondtam róla. Amikor a Jó ISTEN megteremtette a világot, nagy gondossággal elhelyezte Pápateszért a Bakony alján- folyók
partján, tavak mentén. Nádasokat, erdőket, madarakat, vadállatokat- mindent oda adott
Pápateszérnek.- Legelők, fenyves erdők, nyárfák—„ ekkora természeti gazdagságra én sem
számítottam-„ – mondta az ÚR.- De hát „ISTENEM”- így sikerült. „ El is dobom a mintát”-
mert véletlenül sem akarok még hasonlót teremteni a világon. Pápateszér csak egy van és egy
lesz, amíg az én országom úgy mond: „ISTEN országa lesz!”
Ebben a gyönyörű természeti gazdagságban zakatolt naponta a Nagyapám vízi malma az erdő közepén. Csak a faluból lehallatszó harangszó jelezte, hogy mi is Pápateszér lakosai vagyunk, és ha misére hívott a harang, nem a szép ruháinkat kerestük, hanem az imakönyvet.
Itt az erdő közepén éltem árvaságom éveit- 1945.március22.e óta, amikor Édesanyám
bomba támadás áldozata lett. 1947- ben elsőáldozó lettem. Nagyapám szavai, még most is
közel 60 év után is a fülemben csengenek: „Te leszel a legszebb földre szállt kisangyal, akit
az Édesanyád öltöztet fel ott a Menyországban a Jó Isten jobbján ülve.”
Budai Flórián esperes Úr volt a hitoktatónk, vele együtt imádkoztuk először: „Mi Atyánk ki
a mennyekben vagy”- Ő készített fel bennünket az első áldozásra: „Gyónunk, megvalljuk
bűneinket, hogy az Úr előtt tiszta szívvel térdeljünk le és magunkhoz vegyük az ő egy fiának
testét a szent ostya formájában. Azét, aki életét áldozta a mi bűneinkért.”
Hét évesen én nem tudtam mi a bűn! Megkérdeztem Budai esperes úrat, mi az , amit meg
kell gyónnom? Mi az, ami bűn? : –„ Ha valakit megbántottál szóval, vagy cselekedettel!”
Aztán elérkezett az idő, amikor beléptem a gyóntatószékbe: - „Esperes Úr, megütöttem a
Szegfüt, mert nem akart kimenni a más lucernájából”- „Rákiabáltam a kutyusra, mert bántotta
a macskát!”-„ Megfogtam a halat a malomkerék alatt, megmaricskoltam és csak akkor dobtam
vissza a vízbe!” --- Drága kicsi gyermekem- ezek nem bűnök! Úgy éldd az életedet, hogy
felebarátaidat tiszteld, szeresd és akkor te is szeretve leszel halálodig!
Ebben a szellemben éltem le immár az életem 65.- évét- de minden évben vissza járok a
pápateszéri temetőbe virágcsokorral és mécsessel, hogy adózzam Budai Flórián esperes
Úrnak, aki a hitre,kitartásra,imádkozni és a becsületes életre nevelt
Hideg, néma sírkő: „Élt 59 évet”.
Nyugodjon békében az, aki gyermekek sokaságában elvetette a hit magvát és nincs vihar, ami
kiölné azt a gyökeret, amit az általa elvetett magok eresztettek.
Saller Molnár Erzsébet
2005. Nov.24.
2009. április 7., kedd
Pápateszér 1946. okt.27.
PÁPATESZÉR – 1946
Nagyszüleimet hat gyermekáldás érte. Édesanyánk halála után négy lány és egy
fiú maradt a háznál. Anci nénénk a legidősebb lány akkor 18 éves volt Ő vette át az
Édesanyánk szerepét. Imádkozni tanított bennünket, óvott minket még a széltől is. Cserébe
mi nagyon megszerettük és elképzelhetetlennek tartottuk a további életünket nélküle.
Azt hittük, hogy parányi életünknek ő már végérvényesen részese lesz. De! A malomban ,
ahol éltünk, elég gyakran megjelent egy nagyon szeretetre méltó fiatal úr! Nagyapám
vízi malmában nagyon sok ember fordult meg, de ez a vendég valahogy más volt. Ő nem a
lisztes zsákokra volt kíváncsi – kizárólag Anci nénénk páratlan szépsége vonzotta. Minden
hétvégén vonattal tette meg az utat Zircről- Pápateszérig és az egész család szeretettel
fogadta. Faggadtam Nagyanyámat, mert a féltékenység tombolt bennem, hogy ki ez a
„ bácsi?” Nagyanyám kereste a szavakat és gyorsan meg is találta : „ hát kicsim ö a Lajos,
cipész mester Zircen és majd nektek is fog csinálni kiscsizmát , kiscipőt csak szeressétek.”
Szerettük! Csak szeptember végén nem tudtuk, hogy miért varrta Takács Gizi néni
azt a gyönyörű hófehér földig érő ruhát és kinek? Megjelent a fátyol és a mirtusz koszorú ,
( mert abban az időben ez még az érintetlenség jele volt.) és Nagyanyám a kérdésem elől
már nem tudott kitérni.
„ Férjhez fog menni Anci nénéd, mert ez a lányok sorsa.”
- Mit jelent Nagymama az, hogy férjhez megy?
- Azt, hogy Anci nénédet a Lajos abban a hófehér ruhában vezeti be a templomba és
örök hűséget fogadnak egymásnak.
- Mi az az örök hűség?
- Az, hogy jóban- rosszban mindig együtt lesznek és szeretik egymást.
- Hol? Itt a malomban?
- Nem kicsim, Anci nénéd elmegy Lajossal Zircre és ott fognak lakni.
- És akkor ki fog engem szeretni? Ki fog velünk imádkozni minden este, ha ő nem lesz itt?
Sírtam, örjöngtem, hogy ezt én nem engedem meg, őt nem veheti el tőlem senki. Drága
Nagyanyám elfordult és rázta a zokogás, mert érezte, hogy a második anyánk elvesztése is
nehéz lesz nekünk az árváknak.
1946.október 27.
A násznép már együtt volt. Anci nénénk felvette a hófehér menyasszonyi ruhát és
elindultunk a templomba. Szebb menyasszonyt azóta sem láttam, de a piciny szívem vérzett
és sírtam, mert csak arra tudtam gondolni: „ Lajos elviszi Zircre.” Jancsika fogta a kezem és
vigasztalt: „ne sírjál, nem örökre megy el, majd úgyis eljönnek hozzánk sokszor a malomba”
Haza érve a templomból,idejét vette a vacsora- a cigány zenekar húzta a talp alá valót,
Mindenki boldog volt, táncolt, csak én voltam bánatos és nagyon. Elérkezett éjfélkor a
menyasszonytánc, én is „ táncolni” akartam Anci nénémmel, de nem az udvaron, hanem fel
a malom lépcsőin a malompadlásra, hogy elrejthessem a garatba, mint Nagyapám tette a
négy lányával a háború idején, amikor az orosz katonák megleptek bennünket. Mind a négy
lányát így óvta meg a „felszabadítóink” által ejtett gyalázattól. „Gyévocska nyet?”- kérdezte
egy szörnyeteg Nagyanyámat. „ Nyet te hóhér kézre illő szörny!” – felelte Nagyapám.
Október 28.
A két lovas kocsira már fel volt pakolva a staférung és az elsőn az ífjú pár ült. A másik
lovas kocsin a cigány zenekar, akik végig muzsikálták az egész Bakonyt. Amikor Anci
nénénk felült a lovas kocsira indulásra készen, én akkor fogtam fel igazán, hogy most
mindörökre elvették tőlem. Üvöltöttem, mint a sakál és a fájdalamtól semmi mást nem
tudtam mondani 6 évesen csak azt: „halna meg a Lajos!” ( Talán ezért élt 82 évet.)
Futottam utánuk üvöltve a Kutidomb tetejéig, de a lovak vágtattak.
Együtt sírtunk Nagyanyámmal, de Ő megvigasztalt. Ne sírjál, mi szeretni fogunk titeket!
Azt csak később tudtuk meg, hogy Borzaváron megálltak a kocsma elött egy kis energia
pótlásra. Az első kocsi kerekét bekötötték lánccal, hogy a lovak ne induljanak el. Pihentek
ők is. De a nagy méretű energia pótlás után a kocsis megfeledkezett a bekötött kerékről és
így kellett elérni Zircet a szegény lovaknak- habosan, fáradtan.
Közeledett a Karácsony, haza jött az ífjú pár az ünnepre. Lajos érezte, hogy bennem egy
világ omlott össze október 28.- án és kárpótlásul megmérte a kis „ tappancsaimat” és
magához ölelt. Akkor már nem is haragudtam rá- Anci nénénk is boldog volt.
Elérkezett a Húsvét, megint haza jöttek és Lajos egy kis csomagot adott át nekem. Ez a
tied, mondta. Amikor kibontottam- felsíkoltottam, mert egy gyönyörű barna kis szandállal
lettem gazdagabb. Olyan művészi munkát csak a Szalczer Lajos tudott produkálni. Amíg
élek nem felejtem el és mit meg nem adnék, ha most is láthatnám!
A tópart melletti folyónál már nyíltak a sárga ibolyák, de a tél nyomai még itt- ott, kisebb
nagyobb pocsolyákban látható volt. Felvettem a kis szandált és a folyó mentén azonnal
elindultam a Zacsovics malomba, hogy megmutathassam Editke barátnőmnek. Lépkedtem a
fűcsomókon, de ha pocsolya állta az utam, levetettem. A fehér zoknimat feketévé tette a sár,
de a kis szandálon egy porszem sem esett, mert a szívemhez szorítva vittem.
Azóta közel 60 év múlt el. Lajos már a kis angyaloknak készíti a kis szandálokat, de
amikor az égiekhez tért- csak reménykedtem, hogy annak az én drága kis szandálomnak a
mintáját nem vitte magával. Az csak az enyém volt, egyedül csak az enyém, senki másé-
„ cserébe” az én drága kis Ancimért.
Győrság 2006 Július Saller Molnár Erzsébet
Nagyszüleimet hat gyermekáldás érte. Édesanyánk halála után négy lány és egy
fiú maradt a háznál. Anci nénénk a legidősebb lány akkor 18 éves volt Ő vette át az
Édesanyánk szerepét. Imádkozni tanított bennünket, óvott minket még a széltől is. Cserébe
mi nagyon megszerettük és elképzelhetetlennek tartottuk a további életünket nélküle.
Azt hittük, hogy parányi életünknek ő már végérvényesen részese lesz. De! A malomban ,
ahol éltünk, elég gyakran megjelent egy nagyon szeretetre méltó fiatal úr! Nagyapám
vízi malmában nagyon sok ember fordult meg, de ez a vendég valahogy más volt. Ő nem a
lisztes zsákokra volt kíváncsi – kizárólag Anci nénénk páratlan szépsége vonzotta. Minden
hétvégén vonattal tette meg az utat Zircről- Pápateszérig és az egész család szeretettel
fogadta. Faggadtam Nagyanyámat, mert a féltékenység tombolt bennem, hogy ki ez a
„ bácsi?” Nagyanyám kereste a szavakat és gyorsan meg is találta : „ hát kicsim ö a Lajos,
cipész mester Zircen és majd nektek is fog csinálni kiscsizmát , kiscipőt csak szeressétek.”
Szerettük! Csak szeptember végén nem tudtuk, hogy miért varrta Takács Gizi néni
azt a gyönyörű hófehér földig érő ruhát és kinek? Megjelent a fátyol és a mirtusz koszorú ,
( mert abban az időben ez még az érintetlenség jele volt.) és Nagyanyám a kérdésem elől
már nem tudott kitérni.
„ Férjhez fog menni Anci nénéd, mert ez a lányok sorsa.”
- Mit jelent Nagymama az, hogy férjhez megy?
- Azt, hogy Anci nénédet a Lajos abban a hófehér ruhában vezeti be a templomba és
örök hűséget fogadnak egymásnak.
- Mi az az örök hűség?
- Az, hogy jóban- rosszban mindig együtt lesznek és szeretik egymást.
- Hol? Itt a malomban?
- Nem kicsim, Anci nénéd elmegy Lajossal Zircre és ott fognak lakni.
- És akkor ki fog engem szeretni? Ki fog velünk imádkozni minden este, ha ő nem lesz itt?
Sírtam, örjöngtem, hogy ezt én nem engedem meg, őt nem veheti el tőlem senki. Drága
Nagyanyám elfordult és rázta a zokogás, mert érezte, hogy a második anyánk elvesztése is
nehéz lesz nekünk az árváknak.
1946.október 27.
A násznép már együtt volt. Anci nénénk felvette a hófehér menyasszonyi ruhát és
elindultunk a templomba. Szebb menyasszonyt azóta sem láttam, de a piciny szívem vérzett
és sírtam, mert csak arra tudtam gondolni: „ Lajos elviszi Zircre.” Jancsika fogta a kezem és
vigasztalt: „ne sírjál, nem örökre megy el, majd úgyis eljönnek hozzánk sokszor a malomba”
Haza érve a templomból,idejét vette a vacsora- a cigány zenekar húzta a talp alá valót,
Mindenki boldog volt, táncolt, csak én voltam bánatos és nagyon. Elérkezett éjfélkor a
menyasszonytánc, én is „ táncolni” akartam Anci nénémmel, de nem az udvaron, hanem fel
a malom lépcsőin a malompadlásra, hogy elrejthessem a garatba, mint Nagyapám tette a
négy lányával a háború idején, amikor az orosz katonák megleptek bennünket. Mind a négy
lányát így óvta meg a „felszabadítóink” által ejtett gyalázattól. „Gyévocska nyet?”- kérdezte
egy szörnyeteg Nagyanyámat. „ Nyet te hóhér kézre illő szörny!” – felelte Nagyapám.
Október 28.
A két lovas kocsira már fel volt pakolva a staférung és az elsőn az ífjú pár ült. A másik
lovas kocsin a cigány zenekar, akik végig muzsikálták az egész Bakonyt. Amikor Anci
nénénk felült a lovas kocsira indulásra készen, én akkor fogtam fel igazán, hogy most
mindörökre elvették tőlem. Üvöltöttem, mint a sakál és a fájdalamtól semmi mást nem
tudtam mondani 6 évesen csak azt: „halna meg a Lajos!” ( Talán ezért élt 82 évet.)
Futottam utánuk üvöltve a Kutidomb tetejéig, de a lovak vágtattak.
Együtt sírtunk Nagyanyámmal, de Ő megvigasztalt. Ne sírjál, mi szeretni fogunk titeket!
Azt csak később tudtuk meg, hogy Borzaváron megálltak a kocsma elött egy kis energia
pótlásra. Az első kocsi kerekét bekötötték lánccal, hogy a lovak ne induljanak el. Pihentek
ők is. De a nagy méretű energia pótlás után a kocsis megfeledkezett a bekötött kerékről és
így kellett elérni Zircet a szegény lovaknak- habosan, fáradtan.
Közeledett a Karácsony, haza jött az ífjú pár az ünnepre. Lajos érezte, hogy bennem egy
világ omlott össze október 28.- án és kárpótlásul megmérte a kis „ tappancsaimat” és
magához ölelt. Akkor már nem is haragudtam rá- Anci nénénk is boldog volt.
Elérkezett a Húsvét, megint haza jöttek és Lajos egy kis csomagot adott át nekem. Ez a
tied, mondta. Amikor kibontottam- felsíkoltottam, mert egy gyönyörű barna kis szandállal
lettem gazdagabb. Olyan művészi munkát csak a Szalczer Lajos tudott produkálni. Amíg
élek nem felejtem el és mit meg nem adnék, ha most is láthatnám!
A tópart melletti folyónál már nyíltak a sárga ibolyák, de a tél nyomai még itt- ott, kisebb
nagyobb pocsolyákban látható volt. Felvettem a kis szandált és a folyó mentén azonnal
elindultam a Zacsovics malomba, hogy megmutathassam Editke barátnőmnek. Lépkedtem a
fűcsomókon, de ha pocsolya állta az utam, levetettem. A fehér zoknimat feketévé tette a sár,
de a kis szandálon egy porszem sem esett, mert a szívemhez szorítva vittem.
Azóta közel 60 év múlt el. Lajos már a kis angyaloknak készíti a kis szandálokat, de
amikor az égiekhez tért- csak reménykedtem, hogy annak az én drága kis szandálomnak a
mintáját nem vitte magával. Az csak az enyém volt, egyedül csak az enyém, senki másé-
„ cserébe” az én drága kis Ancimért.
Győrság 2006 Július Saller Molnár Erzsébet
2009. április 6., hétfő
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
