ITTHON

Csalódás!

Már elmúlt 21 év, amióta végleg földet értem a Szülőföldemen. Hiába kerestem az itthon hagyott életem, nem találtam rá. Akiket itthon hagytam, nem búcsúztam el tőlük örökre, de voltak, akiket hiába kerestem a hazatérésem idején, nem találtam rájuk. Tudomásul kellett vennem, hogy a hosszan tartó távollétem elhomályosította bennük az emlékeket. De akik igazán szerettek engem, azokban nem múltam el. A gyermekkori barátaim örültek, hogy újra itthon vagyok. Editke, az első barát nő, aki még árvaságom idején együtt csintalankodott velem, Ő is elhagyta Pápateszért. Isaszegen él a családjával és már boldog Nagymama. A szomszéd Zacsovics molnár kislánya volt. Amikor Teszéren jártam a haza költözésem után, első utam a Nagyapám vízimalmához vitt. Nagyszüleimet már csak a temetőben látogathattam meg. Végig jártam a gyermekkor fontosabb állomásait, amit a Zacsovics malomnál kezdtem. Már csak a romjait láthattam. Leültem a tégla maradványokra és jól kisírtam magam. A romokon botladozva megtaláltam a szoba helyét, ahol télen kártyáztak a molnárok, mi a kislányok meg a kályha pattogó tüze mellett baba ruhákat varrogattunk. Hallottam Terus néni hangját a konyhából, amikor vacsorázni hívott mindenkit. Nagyon fájt az emlékezés.
 A templomba is elmentem, oda ahol elsőáldozók voltunk. Sokan hiányoznak már közülünk, ez is fáj.
Pintér Józsika pap lett, ő közel van hozzám, 50 éve Pannonhalmán végzi papi és tanári hívatását. Vele gyakran találkozom, ő az egyetlen, aki lelkileg töltést ad nekem és hálás vagyok neki érte.
  Csalódás? Igen! Az idő elrabolt tőlem mindent, amit a távolban is gyönyörűnek láttam. Tudtam, hogy semmi nem lesz olyan, mint amilyennek itt hagytam, mégis élt bennem a remény, hogy hátha találok még valamit a múltból. Az emberek is megváltoztak, a pénz lett a fontos, nem a szeretet. Hova lettek azok az esték, amikor a szomszédok egymást látogatták, amikor Nagyapám gyalog ment át Bakonytamásiba, hogy a közelgő búcsú napjára vendégül hívja Mári nénénket és a családját. Még a szolga legényt is meghívta. A legények meg jöttek hajnalban szerenádot adni a Kurics lányoknak. Egy gyufa szálat kellett meggyújtani az ablaknál, ami a legényeknek annyit jelentett, hogy köszönjük.
Tercsi néném kereste a gyufát a sötétben, de nem találta meg. Feldöntötte az éjjeli szekrényt miatta és sípákolt hozzá. Szeptember közepén van a búcsú, még nyitott ablaknál aludtunk, ezért a legények jól hallották, hogy mi zajlik a sötétben. Egy kéz nyúlt be az ablakon: " itt a gyufa " mondta. Megismertem, Sándli Pityu volt, Borcsa néném akkori hódolója. Hát már megint az emlékek jönnek!
  Az élet itthon elég sívár.  A rokonaim messze laknak tőlem és engem is elfoglal a napi teendő. Hát nekem is elérkezett az az idő, amikor már csak az emlékekből élek. Az állatok, madarak, virágok az egyetlen, amiben örömöm van. Két napja megszólalt a Kakukk, mindig várom, hogy jelezzen. Tavaly április 29.-én, most május 8.án hallhattam újra, de most másik irányból.
 Ide vágytam, itt vagyok és elmondhatom, hogy magányosabb vagyok, mint ott az idegen földön.
Fogynak a kukorica szemek a csutáról, de az utolsó szemet is itt szeretném lemorzsolni. Ehhez csak a
jó Isten segítségét kérem remélve, hogy a kérésem meghallgatásra talál.

Saller Molnár Erzsébet
Győrság 2015. Május 11.