német vizsla

német vizsla

2013. június 24., hétfő

Szülőföldemen

Bakonyszentlászló
  Azt, hogy Bózsi mit érzett abban a pillanatban, amikor újra látott-leírhatatlan. De az igen, hogy a kutyák mit műveltek velem. Ugráltak rám, nyűszítettek a boldogságtól, mert emlékeztek rám. Nem győztem a simogatást osztogatni. Kivel aludtak az első éjszakán? Mister a lábamnál, Betty a fejemnél és boldogok voltunk. A szuszogásukban benne volt minden. " Ugye itt maradsz velünk, ugye nem kell újra várni rád ? " Nem tudtam aludni, mert éreztem a parányi lelkek örömét és azt a bánatot is, amikor majd csak a lábamnyomát érzik újra. Nyár volt és a hársfa is virágzott, mert az akác már nem várt rám. Besütött a hold az ablakon és nyugtalanná váltam. Mint a gyors film a mozi vásznán, úgy rohant el szemeim elött az egész magyarországi életem. A Bakony az összes gyönyörűségével - a Kőrishegy, az Ősfenyves, a Hódosér, Az Ördögrét a Vizfölék, ahol a hóvirágot szedtem már apró gyermekkoromban. Felkeltem és útnak indultam a kutyákkal együtt. A temetőbe vittek a lábaim az Édesanyám sírjához. Égig érő fenyők voltak körülöttem, őzgidák futkostak át a temetőn, de a kutyák, akik kisérőmnek szegődtek, egy mozdulatot sem tettek. Tudták, hogy ezek a csend és a nyugalom percei, amiket nem szabad háborgatni. Hajnalig ültem az Édesanyám sírja mellett, eszembejutott, amikor megszöktűnk Nagyapa házából és térdigérő hóban elindultunk megkeresni a sírját, amikor árvák maradtunk. Most nem szöktem, de abban a nyugalomban megszületett az első versem az Édesanyámról, amit a fájdalom szült.

   Korán este lett.

Rózsákat kötöz hajamba az alkony
Vörösben pompázó sugárkoszorút
A sírodnál állok - fogható a csend
S szélesnek látszik a keskeny gyalogút.

A madarak már nyugovóra tértek
Egész nap azt sírták: " korán este lett."
És a kósza szél szemébe csaptak
A rűgynek fakadó néma levelek.

Sírnak a bokrok, mert néma kő a szád
- Minden ösvényünk a csendhez vezet,
A magas falu DÓM lehullik lassan
S az elmúlás már két kézzel integet.

Hiába tetted friss földbe a tested
Percenként röppensz ki kínok ablakán
Egy pillanat volt - semmivé lett minden
-Itt állunk mi is a végzet ajtaján.

A sírodon a szél nem lenget virágot,
Hajamból szórok rád virágkoszorút
És égre nyúló fenyők illatában
Elcsendesedik a gyászos gyalogút.

A temetői csendben nézem a világot
Nélküled is némán esztelen forog
S a túlvilágon találkozni Veled
Ne kérdezd, mikor? - De útnak indulok.

Várj! Még élnem kell, átkozni harangot
Valamennyi hangja békéhez vezet
Ez az én sorsom is - hamar veszendő-
Ki tartja számon a múló éveket?

Csak Te, ki holtan is élő vagy nekem
Veled veszítek, vagy nyerek háborút
Szíveden nyugvó kezedet emeld fel s
Vedd le hajamról a virágkoszorút.

- Aztán hazamentünk csendesen. Bózsi nem is tudta, hogy hol jártunk. Az itthon töltött idő még jobban megerősítette bennem, hogy én magyar földön akarok megöregedni.
Nagyon nehéz volt a visszaút. Azt már említettem, hogy nem akartam újra átrepűlni az
Óceánt, de a svábok megtaláltak a lépcső alatt elbújva és trágár szavak kiséretében feltettek a rám várakozó gépre.
 Akarva - akaratlanúl hozzászoktam, hogy a " patkányharcot " végig kell élnem és az idő majd eljön, amikor kiszállhatok a küzdelemből. Eljött és itthon értem földet végleg.

2013.Június 24.                               Saller Molnár Erzsébet