német vizsla

német vizsla

2010. október 27., szerda

Eszter

Tatabányai emlék

„Kötött árú”—„Zöldség Gyümölcs”—„Hentes”—„Cipész”—„Tej- Kenyér” Sorolhatnám a kisiparosok cégtábláit, amik a 60-as években Tatabányán az életünknek a lüktetését adták. Magam is megfordultam valamennyiben. Történt, hogy a napilapban a helyi Rendőrség felhívást tett közzé. „Városunkban több üzlet homlokzatáról eltűntek a cégtáblák - aki bármilyen információt tud velük kapcsolatban, kérjük, jelezze. – Senki nem jelzett semmit. Mindezek közepette Eszter „építkezett. ”Ki volt az építkező Eszter? Egy 70 évét bőven meghaladó hölgy. Ismeretségünk úgy kezdődött, hogy én körzeti ápolónő voltam Tatabányán, Eszter meg éppen azon időkben „lógott” meg a Szociális otthonból. Egy fiú testvérén kívül senkije nem volt és ez az egy testvér is távol volt tőle—Esztergomban élte idős napjait egy Szociális otthonban. Eszter az utcát választotta. Az OTP udvarának leghátsó sarkában vert tanyát magának. Nekem szabad átjárásom volt az utcákat kerítéssel, vagy kapuval elválasztott telkeken. Így találkoztam Eszterrel. Nyár volt, csak pár felhő fehér habként vándorolt az égen- és néhány füsti fecskét láttam lecsapni egy-egy áldozatra.
Az OTP udvarán át, igyekeztem megközelíteni a Kőszikla utcát, amikor az udvar végében egy karton dobozokból, itt-ott téglából összetákolt kis bungaló tárult elém és láttam a „várkirálynőt”, aki nyílt tűzön kotyvasztott valamit. Kezében tartva egy újságot, amit fejjel lefelé „olvasott”. Gyökeret eresztettek a lábaim, mozdulni sem tudtam a látványtól. Ő törte meg a csendet: „Mit bámulsz, nem láttál még lekvár főzést?” "He, neked beszélek, vagy süket is meg néma is vagy egyszerre, te szerencsétlen!"
De… de láttam… dadogtam. De az nem fehér volt .--Most találtam az újságban ezt a receptet és ez lekvár lesz, ha fehér, ha fekete, ha tetszik neked ha nem.--

A kopott kis zománcát vesztett edényben tej volt és a kukából összegyűjtött kenyér.

Csak később tudtam meg, hogy Eszternek volt 8 macskája, akiket télen beletett egy zsákba És radiátorként szolgáltak egymásnak. De gondoskodott róluk, hogy ne éhezzenek. Ezt a különleges lekvárt is nekik főzte. Megsokallta a jelenlétem, hiszen megzavartam a lekvár főzésben, talán még a recept sorait is összekeverte miattam. „Menj a francba”- mondta. Elkepesztettem a színhelyről, de az ép elmém cserbenhagyott. Végig jártam az utam, meglátogattam a fekvő betegeimet, de Eszter velem maradt még álmomban is.
Főztük a lekvárt, raktuk a tüzet és bámultunk egymásra szótlanul.

Főnököm, Dr. Kende József végig hallgatta a másnapi beszámolómat és csak annyit mondott:”gyerekem, nem tudunk Eszterrel semmit tenni!”
Közel volt a tél és én egyre többször elmentem Eszterhez, hogy fordítsak a sorsán.
Nem tudtam beletörődni, hogy egy ember a kis tákolmányában töltse a telet.
Hiába küldött el a „francba”- mindig visszatértem. Már havazott, amikor újra látogatni mentem, és jaj micsoda meglepetés fogadott! A karton dobozokat befedték a fémből készült táblák.
„Kötött árú”—„Zöldség- Gyümölcs”—„Hentes”—„Cipész”—„Tej- Kenyér”, mert Eszter alaposan felkészült a télre. Nem hagyhattam ott akkor sem, ha nyolc macska melegíti a fagyos téli éjszakákban. Azt hittem, hogy a lábam lejárva jót teszek vele, ha Esztergomba mehet a testvére közelébe. Most már tudom, hogy tévedtem. Ngyon nagyot tévedtem.
Látszólag örült és szívesen ment Esztergomba. A mentőautóban elbúcsúztunk, de megígértette velem, hogy a „házára” és a macskáira vigyázni fogok. „Aztán lekvárt is főzz ám nekik!”

A cicák még sokáig ott tanyáztak a bank udvarában- a jó emberek, etették őket. Én is.
Eszter egy hét után a szociális otthonban meghalt. Tüdőgyulladás.

Nagyon szaggatta a szívemet a szomorú hír, de a tanulság egy életre elég lett.

Nem szabad senkinek az életébe beleszólni, még jó indulattal sem.

2006. November 30. Saller Molnár Erzsébet

2010. október 17., vasárnap

Elbúcsúzom Zirctől 1962

Én a kis kézilabdás...

Csendes, gyönyörű, sápadt fényben úszó alkonyat volt. Az aranysugárral meghintett erdő - az én imádott Bakonyom a teljes elhagyatottságot sugallta belém. Egymagam voltam a világban és egyedűl abban a gyönyörű erdőségben. Akik ott még az erdő titokzatos rejtekeit bújták, azok mind a szabad természet csodálatos gyermekei voltak. Embertől félő vadak, de nem függtek senkítől, mint én. Riadtan röppenő madarak és az örvösgalambok panaszos nászdala. Nincs a világon hasonló, zokogó szerelmi vallomás, mint az örvösgalambé. Olyan az, mint egy dalba foglalt és mégis keserű imádság, vagy mint egy fájdalmas panasz. Az ember szinte keresi, hogy ki sír ott a fák tetején. Kerestem én is, pedig egy fáradt öreg tölgyfa lombja alatt ülve - sírtam
A nap már lejebb szállt, egyre növekedett az árnyék és nekem döntenem kellett. Délelött még a Herend kézilabda csapata ellen győztünk 33 : 16-ra, de a meccs után az edzőm " beszélni " akart velem. Elfogott a rémület, hogy vajon mit vétettem, hiszen én vagyok a kapus már 2 éve és a vereségünk olyan ritka volt, mint a fehér holló. Hát pontosan ez volt a baj.
-- " Levelet kaptam a tatabányi S.E. től, hogy szemet vetettek rád és felkértek, hogy közöljem veled az ajánlatukat. Szívesen látnának a kézilabda csapatukban kapusként. Állást, lakást is biztosítanak, amennyiben ez számodra elfogadható ajánlat, nagyon várják a válaszod. "
Forgott velem a világ, mert elképzelhetetlen volt, hogy én élni tudjak a Bakony nélkül és még messzebb kerüljek az én Bózsimtól. Elszakadjak az én zirci imádott kis unoka testvéreimtől.
Pöttike az első gyarló kis unokahugom. Az a drága kis vöröshajú angyal, akinél még édesebb pöszébb gyerek nem volt a világon. " Bödikém, bidáddál monakla " - Ancsa a kis örök mozgó gép, aki mindig az anyuka konyha művészetét leste. Lócsika, a kis vaskos lábú gyönyörűség, aki ha csak tehette, mindig velem akart lenni. Tamáska? Még csak 2 éves volt, de kiakarta próbálni a cigizés titkát. Még jó, hogy a gyufához nem értett! És az Édesanyjuk, az én drága KISANCIM, aki az árvaságom idején az Édesanyám szerepét vette át. Mérlegre tettem mindent hirtelen, hogy ha felnőnek ezek az apróságok, a mérleg egyik serpenyőjében én leszek, a másikban ők - hova fog billenni a mérleg nyelve? Tudtam. Család, utódok és a gyerekkornak vége!
--" Nem tudok választ adni, mert ez több, mint derült égből a villámcsapás. Szeretem Zircet, szeretek a Kórházban ápolónő lenni, ismeri mindenki a bohókás, de lelkiismeretes Erzsi nővért, és ettől nem könnyű megválni. Nekem bőven elég az is, amikor hétfőn reggel a portás bácsi a kezében tartott Veszprém Megyei Napló sport rovatával csapkod a vállamra és azt mondja, hogy te kis ördög, megint kivédted a szemüket. Ez elég nekem,, hírnévre nem vágyom."
--" Arra nem kell vágyni, neked az megjött vágyakozás nélkül is. Mégis mit gondolsz, hogy honnan tudják azt Tatabányán, hogy te létezel? "
---" Nem tudom és nem is akarom tudni, de ha itt nem kellek, akkor megyek. "
---" Mi az, hogy nem kellesz te kis őrült? Itt nem vár rád nagy jövő, de ha te egy NB II- es csapatban lehetsz olyan kapus, mint amilyen itt vagy, amíg élek büszke leszek rád. Nem kell azonnal döntened, de mérlegeld ezt a lehetőséget. Nekem is hiányozni fogsz nagyon! "
A tölgyfa tövében ülve hallgattam a nyugovóra térő madarak egyre halkúló csivitelését, néztem a lemenő nap sugarait, amik vissza indultak a tűzistenhez és nagyon egyedűl voltam.
A Borzavárra vezető út mellé mentem ki az erdőbe a válaszért, ami a zarándok helyem volt. Minden bánatomat oda vittem el, mert ha senki más, de az erdő mindig meghallgatott. Még az is előfordúlt, hogy egy nehéz átdolgozott éjszaka után, vittem a pokrócot, a csörgő órát és ott az én tölgyfám alatt aludtam át a napot.
Akkor elbúcsúztam a tölgyfámtól, mint mindig, de még nem tudtam, hogy végleg. Haza felé bandukolva megint elmentem a temető mellett, lassítva a lépteimet. Mintha a szírének hangja szólított volna: Menj és ne tétovázz! Hazáig futottam és zokogtam.
Egy hét után útrakészen voltam. Elbúcsúztam Zirctől - a háztól, a gyerekektől. Drága kicsi Tamás, még az utcáról a kerítésen át megcsókoltam, ő meg zokogott és azt mondta nekem, hogy
" Böste nemenn el! " Elmentem.
Az átigazolásom gyorsan megtörtént. Hentereghettem a salakos pályán, ami nem volt szokatlan, de újdonságnak számított, hogy a "Fekete Párduc " is beszállt az edzéseimbe. Ki Ő?A Gyuszi, az Aranycsapat kapusa : Grosics Gyula. Ő akkor a tatabányai Bányász focikapusa volt, de egyben a magyar válogatotté is. Kemény munka volt, amit elvégzett rajtam, de minden perc megérte.
1963- ban férjhez mentem, a gyerekem meghalt 1965- ben, 1970- válóper. Attól kezdve visszasírom Zircet amíg élek. Ha nem lettek volna olyan barátaim, mint Géza az Ötvös Művész, aki egy teknősbékával élt együtt a műtermében, vagy Barát Lajos a Szot díjas író, vagy mint a Fekete Párduc - talán Tatabányát még a térképről is letörölném, de miattuk nem tehetem.
Ott áll a Vértes tetején a Turul madár, sokszor felmentem hozzá panaszra, télen sítalpakon is, de vigaszt nem találtam, mert az én Zircemnek az én Kőrishegyemnek a világon párja nincs.
Bakony - te drága szülőföldem!

2010. Október3. Bózsi születésnapja Saller Molnár Erzsébet