német vizsla

német vizsla

2010. augusztus 3., kedd

Bánatűző 1958

Bózsi a " duhaj".

Elrepültek a kezdeti nehéz évek, mindnyájan együtt viseltük a sors ránkmért csapásait. Nehéz időket éltünk át Juliska nélkül.
Jancsika 20 éves lett, sorkötelessé vált. Tőlünk távol, Miskolcon töltötte le a
keserű 3 év katona időt. Én akkor kezdtem el a győri Honvéd Kórházban az E.ü.- i
Szakiskolát. Szép, de nehéz pályát választottam. Már Édesanyám halálakor 5 éves
koromban kijelentettem Nagyanyámnak, hogy én ápolónő leszek. A " miért "-re az
" azért " egyszerű volt: " mert akkor soha nem hal meg az Édesanyja senkinek. "
A Szakiskolába már nem lehettem bejáró, sőt a hazautazást ha 2 hetente valaki megkapta, már szerencséről beszélt. Kímenő, eltávozás a tanulmányi eredmény függvénye volt. Sokszor kérdeztem magamtól, hogy nem apácazárdába kerültem-e véletlenűl? Szigorúan neveltek bennünket, de ha most visszagondolok azokra az időkre,- talán mégsem eléggé! Pofonok ugyan nem csattogtak, de bármilyen tiltott kihágás az eltanácsolást vonta maga után. Bizonyíték rá, hogy 52-en kezdtünk de a tablóképen már csak 30-an vagyunk. Voltak persze olyan lányok is, akik nem az erkölcsi buktatón estek el, hanem a kórházat nem tudták elviselni. Elmentek.
Bózsi nagyon magányossá vált, hiszen nélkülünk üres lett a ház. Pedig örülnie kellett volna, mert az államosítás után, amikor mindenünket elvették, nagy " kitüntetés " érte. Mint a falú első embereinek egyikét, sokadmagával bekényszerítették a T.SZ.CS.-be és mivel fegyvertartással is rendelkezett, kinevezték mezőőrnek. Még érthetőbben: " Csősz "-lett. Mekkora odafigyelés! Mekkora pozició egy iparos embernek! Hihetetlen!
Igazán boldognak kellett volna lennie, de még látszólag sem borult el az agya ettől a láthatatlan dicsfénytől, ami a babérkoszorút helyettesítette a fején. Tette a dolgát, ahogy azt elvárták tőle, de az elvárás csak annyi lett, hogy minden este tett egy jó nagy kerülőutat a határba, ahova Mömmös, mint tapasztalt "csősz ", sokszor elkisérte. Nem egyszer találkoztak a nincstelenné vált sorstársaikkal, akik éppen egy zsáknyi kukoricát törtek az egész vagyonukból megmaradt tyúkoknak. De Bózsi soha nem látott senkit a tilosban. Mömmös is " ammondó vót ": " Vakújjak meg ha láttam valakit! "
Ezek a kerülőútak többnyire a Fódi pincében, vagy a Sárdoson értek véget.
Ez az örökké emlékezetes éjszaka is így kezdődött. Egy hétvégére mentem haza, de ez mindig szombat este történt, ugyanis délig még iskolában voltunk. Bózsi már elment a körútjára, én neki álltam a szokásos tennivalóknak. Mosás, főzés, takarítás, már éjfél elmúlt, amikor ágyba kerültem. Nem kellett altató, hiszen szombat délelött már egy vizsgán is túl voltam. Ólomrúdként estem be az ágyba. Álmodtam, hogy egy zajos mulatóban vagyok, borízű hangok túlkiabálják egymást és egy jól ismert hang adja az utasításokat. Bózsi hangja ébresztett fel. Tudomásúl vettem, hogy nem mulatóban vagyok, hanem az ágyamban, de a mulató mégis közel, a konyhában van és Bózsi csak most éppen " bánatűző " kedvének hódol. Derekasan bevallom, imádtam az egyébként szűkszavú Bózsit, ha egy kicsit pityókás volt. Ezen a már közelgő hajnalon volt részem benne bőven. Kihegyezett fűlekkel hallgattam a nem mindennapi " műsort ".
Négy cimborával érkezett meg Bózsi a Sárdosról, akiknek a hangját felismertem.
- Frankó Ferenc - evangélikus kántortanító (volt tanárom )
-Szentgyörgyi Ferenc - evangélikus lelkész
-Hutvágner Tamás - tanácselnök
-Aszódi János - fodrászmester és zenész is egyben.
Teljesen ébren, Bózsit ismerve éreztem, hogy most nagy műsorban lesz részem.
- Most pedig énekelni fogtok egyenként, mert aki nem énekel azt " lelüvöm ". Itt meg kell jegyeznem, hogy az én imádott Bózsim bármennyi " gyüszüvel " hajtott le a híres szentlászlói szőlők levéből, a fegyverét még vadra sem sütötte volna el. Álló vadra soha nem lőtt, azt sportszerűtlennek tartotta. Ha betért a pincesorra, a puskát azonnal lőszer mentessé tette. Ugyan ezt megejtette, amint belépett a házunk kapuján. Ezt nem a magában nem bízó vadász végezte el, hanem megelőzte, hogy ha bárki véletlenűl hozzá ér a gyilkos fegyverhez, ne legyen tragédia. Egyedűl én tudtam az ágyamban, hogy ő senkit nem fog " lelűnyi ", de feltételeztem kárörvenve, hogy ettől minden cimbora a kijózanodás mezejére lép. ( Akkor még nem láttam a butykost az asztalon félig leidva. )
- Na " hajjam Ferkó, mit tucc? " A templomban igencsak elereszted a hangod- itt is van helye neki. De valami ideillőt, ha lehet, " mer lelűlek ". ( Bózsi evangélikus volt )
Kántor Úr mély baritonján rázendített:" Minálunk a Bakony alján színesebbek a virágok, minálunk a Bakonyalján sosem csalnak meg az álmok, kékebb nálunk még az ég is, dalolóbb a nevetés is, minálunk a Bakonyalján édesebb a szenvedés is. "
- Jancsi! Te nem csak " beretvász ", hanem muzsikus is vagy. " Háakkor hajjam!"
Jánosunk a menekülést remélve azt mondta, hogy " haza kéne ugranyi a hermonikáér, mer én csak ínekűnyi uttudok, ha húzom hozzá a taktust. "
- " Innen máma senki nem megy ki íve, aki nem ínekül, rajta! "
Jánosunk taktust felejtve az élniakarást választotta, így hirtelen a sorstársára gondolva megköszörülte a torkát és szép mélabús hangon énekelte : " A Bakonyban de vörös az ég alja, Kántor Pista mi vitt oly nagy bánatba? Ha vagyok is ha nem vagyok, érted babám majd meghalok nem soká! " Óriási siker! Csak lelkész úr nem tapsolt,tudta azt, hogy ő következik, már pedig a Bózsinak csak a Bakonyos nóták elfogadhatóak, ő viszont most halálfélelmében egyre sem tud emlékezni. Lesz ami lesz gondolta.
- Na Ferikém ! Rajtad a sor.
Talán már a temetésére gondolt szegény, ezt éreztem én is az ágyamban, amikor a bánat, az elmúlás visszafordíthatatlan súlya alatt elkezdett énekelni.
" Eljött immár a végóra, indulunk a végső útra. Mennyországnak kapujában, Isten gyermekeit várja. " Miközben kántor Úr gyanúsan nézett a lelkészre, mert ezt a temetési éneket ő nem ismerte, holott minden temetést együtt végeztek, csak arra tudott gondolni, hogy a rémület szülte a sorokat, ekkor Bózsi " Ácsi"- t vezényelt és elhangzott a " mindenki térdre, mer lüvök. " Az ő viharzó jókedvében senki ne emlegesse a halált, még Tiszteletes Úr sem!
Ennek már a fele sem tréfa - gondoltam. Felkeltem, kikukucskáltam az ajtórésen
. Négy ember térdelt az általam frissen felmosott konyha kövén, amit senki nem vett észre. Felsem merűlt Bózsiban sem, hogy esetleg otthon vagyok. Megszántam a térdelő, reszkető cimborákat és mint a megváltójuk, megjelentem a szoba ajtajában és most én adtam ki a vezényszót: "Bózsi! Ebből mára elég! " Mint aki jól végezte dolgát lefeküdtem.
Frankó tanár úr bejött az ágyamhoz és bocsánatkérések közepette rebegte: "Jaj Bözsike, nem tudtam, hogy itthon vagy, szégyelem magam nagyon, hogy így láttál. " ( Drága tanár úr, most nem én vizsgáztam, hanem kegyed! )
Közben a konyhában elhangzott az újabb vezényszó : " Tünemíny! Mire hármat számulok, mindenki tünnyön el, különben lüvök! "
Mint a sebzett vadkanok, úgy menekültek ki a cimborák a " mulatóból ", hát persze, hogy szemtanú akartam lenni, miközben az üres puska ott állt Bózsi mellett a tűzhelynek támasztva. Összenéztünk - mindketten azon a véleményen pislogtunk egymásra, hogy ezeket a haverokat még a hegyaljai nedüvel sem fogja senki ide csalni. Látni akartuk a menekülő útvonalakat. Mindenki messze lakott a házunktól, kivétel a lelkész úr, akinek ha sikerült volna átugrani Piri néni árkát, máris otthon van. De nem így történt. Ott kapálódzott az eső utáni lucskos árokban. A többiek a hátsó udvarba menekültek a már többnyire üres gazdasági épületek mögé.
Bózsival együtt álltunk a kapuban az egyébként csendes bakonyi hajnalhasadtában és egyre gondoltunk. Hát persze, hogy oda futottam és kimentettem lelkész úrat az árokból, sőt pizsamában lévén, azért haza támogattam.
Vasárnap reggel lett, bizonyára nagy feladat várta lelkész úrat: a délelötti Isten tisztelet. Én, mint katolikus kislány, nem oda mentem, hanem az Eszterházy katolikus kápolnába a misére, ( Édesanyánk katolikus volt ) így arról nem tudok beszámolni, hogy mennyire tudta Tiszteletes úr meggyőzni híveit arról, hogy: " Van Isten, csak úgy kell élni, hogy minden egyes cselekedetünket jónak ítélje meg." Már az ebédet főztem a mise után, amikor Tiszteletes úr megjelent a tett színhelyén. Toporgott, krákogott, majd végűl rámkérdezett, hogy láttam - e, hogy ő merre ment haza? Hát azt még jóindulattal sem nevezném menésnek, de láttam. De ez miért olyan fontos - kérdeztem. Hááát, mert útközben elveszett a pénztárcám és a feleségem kitagad ha nem lesz meg. Megmutattam neki az útirányt, de sejtettem előre, ami bekövetkezett. Kivettem a kamrából a vasgereblyét és Piri néni sáros, lucskos árkából előhalásztam a pénztárcát a benne búsúló 100 Forintossal. Életemben másodszor csókolt homlokon egy pap, de nem utoljára. Az elsőt Buday Flórián esperes úrtól kaptam, amikor elsőáldozó lettem. Melyik volt értékesebb? Nem az én feladatom ezt eldönteni! Nekem mindkettő felemelő érzés volt. Nem baj, mesélte hetek múlva nagy diadallal lelkész úr. Igaz, hogy elázott a pénzem, sáros is lett, de a feleségem megmosta, megszárította és kivasalta.
Jó lenne tudni így öregen, hogy annak idején a vasalást hol kellett volna kezdeni? Bár lelkész úr fiatal volt és az arca még sima.

2010.Júniusi árvizek idején Saller Molnár Erzsébet