Voltak boszorkányok

Éjfélkor elejtett vadliba (unokaöcsém tollából )

Gyermekkoromban nagyszüleinkkel laktunk együtt egy kis dunántúli faluban. Ők még abban a korban születtek és élték ifjú korukat, amikor a materializmus nem irtotta ki, illetve nem is próbálta kiirtani az emberekből a mesék és a valóság közötti átmenetben élés megtörténhetősé-
gét. Nagyszüleim nagyon jól tudták mesélni az emberi élet feletti történéseket, nagyapám hitt is bennük, még a televizió megjelenése után is. Pedig akkor már jobban érdekelték a távoli és nekünk teljesen mindegy kambodzsai és tasmániai események, mint az hogy éppen kiért szól a lélekharang a faluban.
De nem volt ez mindig így! Nagyapám a dédszüleim egyetlen fia volt, aki megélte a felnőttkort, ennek megfelelően felkészítették az életre. Minden megtörtént kalandot előbb-utóbb megtudott. Dédapám nagyon szerette a vadpecsenyét, és mivel a házunk körül vadban, madárban gazdag nádas van, ebben nem szűkölködött. Arra azonban nem lehetett sem szép szóval, sem még szebbel rávenni, hogy vadlibát egyen, és eme tartózkodásának okát mélyen titokban tartotta. Aztán egyszer, mint minden egyéb titkot, elmesélte a fiának.
A dolog még a múlt századforduló elött történt és majdnem úgy, mint a mesékben. Abban az időben történt, hogy a mai falu helyén levő erdő részét kivágták, helyét szántóföldek, megművelt rétek vették át. A falu népe éjt nappallá téve dolgozott. A szó szoros értelmében. Nappal a fát vágták, szállították, éjjel meg a lovakat és egyéb állatokat legeltették. Az őrzést többnyire fiatal legények és idős emberek végezték. A fiatalságban az erő, az idősekben a bölcsesség. Történt pedig, hogy mihelyt növekedő ágba lépett a Hold, rendszeresen megjelent éjfélkor a holdvilággal szemben egy repülő sötét árnyék, és megijesztette, szétzavarta a legelő állatokat. A szétrebbenő lábas jószág úgy elbújt az erdőben, hogy csak másnap délre lehetett nagy nehezen összeszedni azokat. A juhokból, malacokból egy-egy rendszeresen el is tűnt. Dédapám is a kárvallottak közé tartozott, és erős fogadalmat tett, hogy végére jár a dolognak, kerül, amibe kerül.
Teleholdkor ő is a pásztorok közé állt. Maga mellé vett közülük néhány bátrabbat, és várták az éjfélt. A kárhozat órájában egyszer csak kis fekete folt jelent meg a Hold elött. Egyre nőtt, majd hirtelen lecsapva a levegőből a legelésző jószág közé suhant és perceken át űzte, hajtotta őket.
A pásztorok a földre hasalva várták a sátáni lélek távoztát. Dédapám azonban állva maradt és jól látta, hogy a repülő szörny nem más, mint egy vadlúd. Igaz, hogy kissé túlfejlett, sokkal nagyobb, mint azok, amelyeket eddig repülve, (vagy a tepsiben) látott, de hát a lúd az csak lúd.
Megfogom - villant át dédapámon az elhatározás. - Holnap hozom a puskát és lelövöm -mondta azután hangosan.
-Csak azt ne! - mondták a fiatalabbak.
-Ne kisértsd a sötétség erőit - intették az idősek-, mert tudd meg fiam : ez nem lehet más csak boszorkány, és ebben nem segít más, mint szentelt búzával etetni az állatokat, az majd megvéd az ártó lelkek rontása ellen.
Honnan a nyavalyából szerzünk annyi szentelt búzát, főleg amikor most júniusban még nincs szenteletlen sem -- gondolta Tamásunk -, aztán aratás - cséplésig nem várhatunk.
Maradt a puska. Hanem a mindentudóknak igazuk lett. Másnap ismét jött a vadlúd, dédapám úgy tizenöt méterről rálőtt mindkét csőből egyszerre, de az csak megrázta magát, repült tovább, és a vadászt is úgy fejbe csapta a szárnyával, hogy csak sokára tért vissza belé a lélek. Úgy tudom, egy kis pálinkával kellett a lelkét visszacsalogatni. Mihelyt újra együtt voltak, ő és a lélek, eszébe jutott a megoldás. Elment az erdő szélére, az elágazásnál letette a kalapját, hetvenet lépett délnek, hetet nyugatnak, s lám csak, egy gyertyánbokor elött állt. Levágott róla egy jó husángot, keresztet faragott bele. A vékonyabb végén jó fogást alakított ki, a boldogabbik felét gömbölyűre faragta és visszament a tett helyére. Este tüzet raktak, maguk köré gyűjtötték a lovakat és várták az éjfélt. Jött is a vadliba. Szárnyai suhogtak, szeme vöröses fényben világított. Dédapám felült az egyik ló hátára-úgy mégis csak tiszteletet parancsolóbb az ember fia-kezébe fogta a fütyköst, erősen a szeme közé nézett és röptében fejbe vágta a bestiát. Az egy hang nélkül leesett a földre. Azon mód felvették - jó nagy volt- kitépték a tollát, megtisztították és nyársra húzva sütni kezdték. Hajnalra nagy nehezen ehetővé porhanyósult. Akkor ahányan voltak, annyi felé osztották és megették. Olyan furcsa ízű libahúst még nem evett egyikük sem.
A vidékre azonnal visszatért a nyugalom. Eljött az aratás a cséplés ideje. A gazdák hozták a malomba az új gabonát és a friss híreket. Miközben a malomkövek halkan zümmögtek, mindenki elmesélte, mi érdekes történt a nyáron.
- Nálunk semmi különleges dolog nem esett, mint hogy a nagyanyám elment gombát szedni még júniusban, és azóta nem jött haza.
- Kékfestő ruha volt rajta - mondta egy középkorú bajuszos gazdaember a harmadik faluból.
Dédapám nyugalma egyből odalett. Alig várta, hogy elmenjenek a kuncsaftok. Legott az erdőszéli legelőre vágtatott, megkereste a leégett tűz nyomait. Meg is találta. A liba csontokat már széthordták mellőle a rókák, tollat nem talált egy szálat sem, de szerte - széjjel szórodva, vékony csíkokra hasított kékfestős rongydarabokból tarkállott a föld. Egy szót nem szólt senkinek, de attól fogva soha többé nem evett vadlibát.
2005 Január
Kurics Tamás ( a negyedik )