Tollfosztás --- 1953

Kisértetek
Gyermekéveim idején, még nem voltak olyan modern gépek, mint napjainkban. Minden munka kézierővel történt, az aratás is. A cséplőgép járta a falut, egyik udvarból a másikba. Oda állt a már behozott "takarulás " néven ismert gabonakévékből össze rakott "asztag" mellé és megkezdődött a "masinázás." A legények dobálták le a kévéket, a "kötélvágó" általában lány volt és az " etető " - szintén férfi, látványos mozdulatokkal etette a cséplőgépet. Akkora volt a por a gép körül, mintha felhő szállt volna alá. Ez a por belepett mindent. Leginkább a gépnél dolgozó férfiak fáradt, verejtékes arcát. Az idősebbek arcán kisimúlni látszottak a ráncok, mert a por kiváló kozmetikus volt.
Ennél az embert próbáló munkánál, már sokkal vidámabb volt ősszel a kukoricaszedés és annak kocsikkal, szekerekkel való haza szállítása. Megkezdődött a kukoricafosztás. Ez is ,mint minden más, kalákában zajlott le, mert az emberek segítettek egymásnak. Férfiak, nők és a gyerekek is résztvehettek ezeken a vidám estéken. Mi gyerekek természetesen nem tudtunk lépést tartani a felnőtekkel, mégis ott akartunk lenni résztvevőkként a hangulatban. A jó, vidám hangulathoz sokat segített, hogy addigra már megforrtak a korainak nevezett szőlők levei. "Bakoma" nem maradhatott le az ilyen eseményekről. Hallgattuk a jobbnál jobb mulatságos történeteket, amik szájról- szájra repültek kifogyhatatlanúl az egész este alatt. "Mömmös" is felszabadúltabb lett egy- két "gyüszű" bor után, mint az józanúl szokása volt. Ilyenkor minden igazi kudarcát elmesélte, ami a vadászatot illeti.
-- Évekig vadőr voltam egy ócska mordállyal, de még egy kányát sem tudtam lőni. Egy este azonban azt hittem, hogy rámvigyorgott a szerencse. A Málé hegyen ballagtam a szőlőspincék közötti úton, amikor megláttam a Fódi pince kútja mellett egy rókát ácsorogni. Nagyot dobbant a szívem és arra gondoltam: meg vagy ravaszdi, te most nem menekülsz! Óvatosan céloztam, hogy ne riasszam el és meghúztam a ravazt. Telibe találtam, de megsem mozdult. Dupláztam, az is sikeres volt, de a róka állva maradt. Csak azt láttam, hogy tollpelyhek szállnak a levegőben. Oda mentem a kétszer meglőtt rókához és azonnal tudtam, hogy honnan fúj a szél? A Bózsi, ki más?
A tollfosztás egészen más hangulatban zajlott. Ott csak asszonyok tevékenykedtek. Körbe ülték a nagy asztalt és nem csak a kezük járt, a szájuk még gyorsabban. Sokszor egymás szavába vágtak, hogy "én ezt egészen másként tudom." Korábban már említettem, hogy Bózsi senkit nem nevezett a pap által adott nevén, így a közvetlen szomszédunk, Gyula bácsi cipészmester felesége - Mariska is " Csáncsi néni" maradt haláláig. Ő volt a legjobb hírszerző. Nem véletlen, hiszen a falu összes lukas, vagy kopott talpú cipője megfordult Gyula bácsi műhelyében a cipő gazdájával együtt. Minden rémhírt Csáncsi néni tudott meg elsőnek és eredeti tálalásban.
Mi ketten Jancsikával a szobában ültünk a kályha mellett. Hallgattuk a tűz pattogását, áhítattal
néztűk a felcsapó lángokat, a szabadulni akaró szikrákat, lapozgattuk az iskolás könyveinket, és olyan tudásszomj félét színleltünk. De! Az egyetlen érdeklődésünk a konyha asztal köré irányúlt és hallgattuk a rémtörténeteket. Időnként döbbenten egymásra néztünk és hittük is meg nem is. Félelmetes eseményeknek lettünk hallgatói, de nem nagyon hatott ránk.
Buda Örzse néni mesélte, hogy amikor az úra harangozó volt még a 30-as években, egy esti harangozás közepén megindúlt a kötél a toronyba, hiába kapaszkodott bele, csak vitte fel őt is az akkor már néma harangok közé. Egy fehér lepedőbe burkolódzott alak ült a harangok alatt és mozdulatlanúl. Szegény úram úgy megréműlt, hogy a toronyból lefelé hármasával ugrott a lépcsőkre és hasra esve ért le a templomba. Soha többet nem ment harangozni, de még a lábát sem tette be a templomba haláláig, mert a rémület nagyobb volt, mint a hite.
Az semmi, replikázott "Totya néni". Valódi nevén Erzsébet asszony. Emlékeztek e rá, amikor a Tribli gyerek apja meghalt, akivel a fia igen sokat veszekedett. Állítólag még volt is rá eset, hogy megverte az apját. A halála után bűntudatban élt és úgy döntött, hogy ki kell menni a temetőbe és bocsánatot kérni a halottól. Nappal ezt nem merte megtenni, mert a kevélység, vagy talán a szégyen érzete nem engedte. Azon a téli estén, amikor korán sötétedett, megetette az állatokat, még a kék kötényt is magán hagyta, amit akkor a férfik viseltek. (esszíjkötény.) Elindult félve a temetőbe, mert nehéznek érezte bocsánatot kérni. Az apja sírjához érve látta, hogy a fejfa oldalra van dőlve. Ennek oka lehetett az elötte olvadó hó, amitől a fejfa megdőlt, majd megfagyott újra mellette a föld. A bocsánat kérés elött egyenesbe akarta állítani a keresztet. A hozzá tartozók egész éjjel virrasztva várták haza. Másnap a temetőőr találta meg az apja sírján holtan. Az a kék kötény, amit viselt, egy darabja a fejfával együtt benne volt a földbe leszúrva. A sokat bántott apa levitte magához a sírba a bűnnel tele fiát. Nem tudott többé bocsánatot kérni.
"Szőrelika néni" Piroska asszonyság is csatlakozott. Hát kisértetet láttatok-e? Lánykoromban nagyon gyakran megjelent az ablakunk alatt. Még nyáron sem mertünk nyitott ablaknál aludni. Csak megállt, prüszkölt, fújtatott be az ablakon, furcsa hangokat adott és a fehér lepel, mintha benyúlt volna a szobába az ágyunk felé fenyegető mozdulatokkal.
Farkas Böske néni, a legrémísztőbb kinézetű asszonyság volt a faluban, de mindenki szerette.
A vasorrú bába kifutó sem lehetett volna mellette. Ő is részt vett a tollfosztók között. Megszólalt. Látjátok? Én vagyok a legöregebb közöttetek és nem tudok mesélni rémtörténeteket, mint ti. Ha csak azt nem, hogy akkor már régen özvegyasszony voltam, egyedűl éltem, mert gyerekem nem lett. Kiskacsáim voltak, de elkellett mennem kapálni. Nem mertem őket magukra hagyni. Egy nagy karkosárban vittem őket a kukorica földre. Kiengedtem mind a nyolcat, had csipegessenek. Én meg tettem a dolgom. Amikor délben leültem, hogy megegyem a kis szalonnámat, egy kiskacsa sem volt. Akkor azt hittem, hogy talán a héja kapkodta fel őket, de most, hogy titeket hallgatlak, biztosra veszem, hogy ott is a kisértet járt.
Juliska volt a legfiatalabb az asszonyok között. Ő nem tudott rémtörténeteket és nem is hitt bennük, de én a Kisértetet nagyon megjegyeztem.

2009.December 10. Saller Molnár Erzsébet