" Hatóságilag lezárva "
" Takarodj ki innen te vén szaros kulák, ez a malom mától kezdve az államé! " Ngyapám nem értette ezt az egyeruhás szájából jött mondatot. "Mit jelent az, hogy az államé?" - "Ezt!" Arcon vágta úgy, hogy az őrletlen gabona zsákjain terült el, Ott sikoltottam nagyapám elesett teste mellett és neki mentem a vérben úszó szemekkel intézkedő egyenruhásnak, "Takarodj innen te kulákfattyú!"-majd engem is megütött úgy, hogy oda estem nagyapám mellé. Tamás éppen a malom padlásán volt, felzsákolta a garatokba az őrleni való gabonát, de a síkoltozásomra lejött a nagybácsim, azt hitte valami bajom történt. Mielött szóhoz jutott volna, az egyenruhás fejbe vágta a puskatussal a "megne szólalj kulák" szavak kiséretében. Már hárman feküdtünk egy kupacon. Az "egyenruhás " még másik három pribék társaságában érkezett, akik csőretöltött fegyverekkel várakoztak a malom bejárata elött. Négy embernek nem volt nehéz kidobni hármat, köztük egy gyereket is - engem. Lakat került a malom ajtajára és a felirat "hatóságilag lezárva." Napokig "üresen" ment a malom, mert annyi agyuk már nem volt, hogy nem elég a tulajdonost szószerint "kirugdosni"- a malmot is lekellett volna állítani. Tamás nagybácsim nem tűrte tovább. Betörte az alsómalom ablakát ami a kertre nyílott és megállította a gépeket.
Akkor én már az ötödik osztályba jártam. Az iskolában óra kezdés elött minden bevezető nélkül
a bolsevik Habányi igazgató tanár úr megszólalt: "kulákfattyúk sorakozó, elsőnek a Kurics unokát akarom látni!" Úgy mérte rám az ütéseket, hogy az egész osztály sikított a rémülettől.
Csak álltam, mint Krisztus Pilátus elött, úgy tűrtem a verést, hogy egy arcizmom sem mozdult.
"Nem fáj, te rohadék?"- üvöltött, mert érezte, hogy a veréssel nem fog változni semmi. Én az ő mocskos kezeinek az érintésétől akkor is ' Kurics unoka " maradok halálomig. Nem fájt, mert a gondolataim oda vittek a fecsegő vizeskerékhez, ahol nagyapám mosolygós arccal arra tanított, hogy mindig, minden körülmények között erősnek kell lenni. Az voltam még akkor is, amikor az utoksó pofon sorozatot kaptam, amitől elestem. A rúgást már nem is éreztem.
Nagyapám alig ismert rám, amikor haza vonszoltam magam. Napokig a számat sem tudtam kinyitni. Nagyanyám kiskanállal etetett tejbedarával és közben mindig sírt.
Jött az évvége a bizonyítvány osztás. Saller Molnár Erzsébet Anna mindenből kitünő, de a magaviselete elégtelen, tehát megbukott! (nem tudom, hogy Habányi tanár úr magaviseletét hogyan osztályozná az olvasó?) Nagyapám tudta, hogy ezek után én már nem lehetek teszéri kisdiák. A hatodik osztályt már újra Bakonyszentlászlón kezdtem, ahova nagyapám iratott be.
Elmondta a tanároknak a történteket és felmentettek a bukás alól.
Nem érdekelt az iskola! Minden bűntényt elkövettem, amit csak a parányi agyam szűlt, hogy bosszút álljak a bolsevik pribékeken. Elvittem éjjel Bózsi kaszáját, gyalogútat saraboltam a T.SZ.CS. búzájában, mert azokat a földeket is elvették a jogos tulajdonosoktól, úgy ahogy a Bózsi üzletét is. Földönfútóvá tették az egész családomat. Leseperték a padlást, elvittek mindent ami mozdítható volt. Kocsit, lovakat, hintót, ekét, vetőgépet-mindent. Kényszerítették Nagyapámat arra, hogy mit kell neki leadni az államnak. Ő nem gazdálkodó volt, hanem vizimolnár. Ami földje maradt a malom leégése után (szándékos gyújtogatás-1922), csak az állatainak tartotta meg. Nem tudta teljesíteni a kiszabott leadni valót: 50 liter tej, 20 drb. tojás, 80kg búza maradt az adóssága listáján. Ezért a pápai börtön lett a második otthona, ahol a pribékek "vén rohadt, mocskos kulákként" naponta agyonverték.
Három hónap után. ---Nem baj Tamás--mondta nagyanyám. Itthon vagy végre és ez mindennél fontosabb! "Mit főzzek neked Idesaptyuk?" -" Jaj Mári, tudod hogy engem nem érdekel, hogy mit főzöl, mert nem vagyok válogatós, de rétest már igen régen ettem! "
Emlékekből 2009. Július 23. Saller Molnár Erzsébet
német vizsla
2009. július 29., szerda
2009. július 22., szerda
1948
Bózsi házassága
Mitévő legyek Istenem? 40éves vagyok, van két gyerekem, akik alig-alig ismernek engem. Ha már az édesanyjuk meghalt én mégis szeretném őket a szárnyim alá venni. Szólt az Úr: " keress nekik gondviselőt!"---és elindult Bózsi. Nagyon sok özvegyasszony maradt a faluban a háború után. Szabó Juliska is, akinek a férje harci repülőgépét a muszkák semmisítették meg. Juliska 36 éves volt és gyermektelen, így boldogan vállalta az anyaság szerepét. Bózsi feleségűl vette. Mi az, hogy " mostoha anya "? Ő volt az édes mostoha, akit nagyon szerettem, de bármennyire is szeretett minket én "Ideszapám"-hoz vágytam. Juliska megértette és tudta, hogy ez nem miatta van. Békésen elengedett, de a szünetekben mindig otthon voltam Jancsikával, aki bizony nem túlzottan örvendett Juliskának. Mindent elkövetett, hogy takarodjon el a háztól, mert azt hitte, hogy a kistestvére miatta ment vissza a malomba. Mártírként viselte a távollétemet, de aztán ő is elkezdte a szökéseket. Az ő szökései nem véglegesek voltak, mert kötődött Bózsihoz de inkább Bandihoz. 12 évesen már nem kellett neki gyalog átgázolni az erdőn, mert megtanult lovagolni és Bandi nyergében robogott be a malomba. Nagyon irigyeltem, de annyira nem, hogy elváljak a nagyszüleimtől. Hiába emlegette, hogy ha haza megyek megint felvisz a padlásra arra a felfedező útra, amit minden otthon létemkor megtett. Sok " kincs "volt ott. Édesanyánk ruhái, a rokka ami még most is megvan. Apró sósborszeszes üvegek, elkopott húsdarálok, többé már nem hiteles mérlegek, szarvasagancsok, üres töltényhüvelyek és sok minden, ami egy gyerek szemének csalogató. -Én akkor is itt maradok - mondtam. Sírva öleltük egymást, de "aki férfi az legyen férfi," Jancsika felpattant Bandi nyergébe és az udvar végéből még vissz kiáltott nekem.
Ne sírj, mert nemsokára megint itt leszek veled!
Emlékekből 2009 július 12. Saller Molnár Erzsébet
Mitévő legyek Istenem? 40éves vagyok, van két gyerekem, akik alig-alig ismernek engem. Ha már az édesanyjuk meghalt én mégis szeretném őket a szárnyim alá venni. Szólt az Úr: " keress nekik gondviselőt!"---és elindult Bózsi. Nagyon sok özvegyasszony maradt a faluban a háború után. Szabó Juliska is, akinek a férje harci repülőgépét a muszkák semmisítették meg. Juliska 36 éves volt és gyermektelen, így boldogan vállalta az anyaság szerepét. Bózsi feleségűl vette. Mi az, hogy " mostoha anya "? Ő volt az édes mostoha, akit nagyon szerettem, de bármennyire is szeretett minket én "Ideszapám"-hoz vágytam. Juliska megértette és tudta, hogy ez nem miatta van. Békésen elengedett, de a szünetekben mindig otthon voltam Jancsikával, aki bizony nem túlzottan örvendett Juliskának. Mindent elkövetett, hogy takarodjon el a háztól, mert azt hitte, hogy a kistestvére miatta ment vissza a malomba. Mártírként viselte a távollétemet, de aztán ő is elkezdte a szökéseket. Az ő szökései nem véglegesek voltak, mert kötődött Bózsihoz de inkább Bandihoz. 12 évesen már nem kellett neki gyalog átgázolni az erdőn, mert megtanult lovagolni és Bandi nyergében robogott be a malomba. Nagyon irigyeltem, de annyira nem, hogy elváljak a nagyszüleimtől. Hiába emlegette, hogy ha haza megyek megint felvisz a padlásra arra a felfedező útra, amit minden otthon létemkor megtett. Sok " kincs "volt ott. Édesanyánk ruhái, a rokka ami még most is megvan. Apró sósborszeszes üvegek, elkopott húsdarálok, többé már nem hiteles mérlegek, szarvasagancsok, üres töltényhüvelyek és sok minden, ami egy gyerek szemének csalogató. -Én akkor is itt maradok - mondtam. Sírva öleltük egymást, de "aki férfi az legyen férfi," Jancsika felpattant Bandi nyergébe és az udvar végéből még vissz kiáltott nekem.
Ne sírj, mert nemsokára megint itt leszek veled!
Emlékekből 2009 július 12. Saller Molnár Erzsébet
2009. július 20., hétfő
1947 Augusztus
Hogyan tovább?
Ilus nénénk gondoskodása túlszárnyalta az ép ész határait. Úgy bánt Bózsival, mint egy újszülött gyerekkel.. Lassan erőre kapott és végre megakarta nézni a házat. Amikor meglátta a felszabadító hadsereg által szitává lőtt zongorát, sírógörcsöt kapott. "Nem volt elég, hogy őt megöltétek? Még ezt is?" Kézen fogva mentünk ki a temetőbe. Ott már sírni sem tudott, mert elfogytak a könnyei. Szótlanúl, mentünk haza.
Az üzletet megnyitotta, de vadászni nem tudott, mert a fegyvereit úgy elásta nagyapám, hogy még most 64 év után is valahol a földben nyugszanak. Soha nem találta meg sok más értékkel együtt, mert pánik szerűen lett elásva minden, amikor elhagzott:"Közelít a muszka!" Bózsi új fegyvereket vásárolt, golyósat, söréteset és próbálta elfogadni a megváltoztathatatlant. Közel volt a szeptember az iskola kezdés. Ragaszkodott ahhoz, hogy a gyerekei otthon legyenek vele, ott járjanak iskolába. Rendben van Bózsi - mondta nagyapám, de "azt te is tudod, hogy nem fog menni." Jancsika negyedikben én másodikban kezdtem az iskolát Bakonyszentlászlón. Alig telt el két hét, amikor úgy éreztem, hogy nekem ebből elég. Iskola után neki vágtam az erdőnek és máris "Idesapám" malmában voltam. Bandi nyergében jött utánam Bózsi és haza vitt. Attól kezdve az iskola előtt várt minden nap. Nem baj! Jó, hogy csináltak ablakokat a házakra, mert amikor már aludt az ablakon át léptem meg. Nem volt olyan sötét erdő, amitől én féltem volna ha Teszérre akartam menni. Kocsi út vezetett az erdőn át, amit már nagyon sokszor megjártam és bekötött szemmel is oda találtam volna a malomba. Időnként megrezzent egy- egy bokor, vagy ropogott az avar, de én tudtam, hogy csak a vadakat riasztotta meg az "éjszakai sétám."
A legelőre kiérve már látszott a csillagos ég amitől vidámabban szedtem apró csámpás lábaimat, mert tudtam, hogy már nincs messze a malom. Nagyanyám még ébren volt és szokás szerint énekelt, amikor bevágódtam a konyhába. "Jesszus Mária kisleányom, ilyent nem szabad tenni. Mit fog szólni a Bózsi?" Nem tudom mama, de én itt akarok lenni veletek. Másnap lovashintóval jött értem Bózsi, de amikor meghallottam Bandi örömnyerítését bemenekültem az istállóba a tehenek jászolya alá. Órákat lapítottam ott, mert a hintó nem mozdult az udvarból. Amikor a pillanatot veszélytelennek éreztem kiosontam az istállóból. Nem tudtam, hogy Bózsi ott áll az ajtó mellett egy zsákkal, amit azonnal a fejemre húzott. Zsákban kötve vitt haza ,végig üvöltve az útat, mint a vett malac. Rácsot szereltetett az ablakokra. Ugyan Bózsi-gondoltam. Elég lesz nekem egy 10 perces szünet is az iskolában és nem érdekelnek a rácsaid. Úgy leléptem, hogy a tanítók észre sem vették. A legelőre érve vihar közeledett. Dörgött az ég és villámok cikáztak a fejem fölött. Azt mondta nagyapám, hogy az égzörgéstől nem kell félni, mert csak Szent Péter a hordókat gurogatja a menyországban, de ha villámlik és esik az eső nem szabad a fa alá állni. Ennek tudatában futásnak eredtem és kacsa módjára elázva láttam újra a malmot. Belátta végre Bózsi, hogy "ez valóban nem fog menni!" Megigérte, hogy ha jó leszek vissza mehetek megint a teszéri iskolába. Jancsika üvöltött, hogy "akkor én is!" Szegény Bózsi! Mit tett veled a háború?
Emlékekből 2009 Július 10. Saller Molnár Erzsébet
Ilus nénénk gondoskodása túlszárnyalta az ép ész határait. Úgy bánt Bózsival, mint egy újszülött gyerekkel.. Lassan erőre kapott és végre megakarta nézni a házat. Amikor meglátta a felszabadító hadsereg által szitává lőtt zongorát, sírógörcsöt kapott. "Nem volt elég, hogy őt megöltétek? Még ezt is?" Kézen fogva mentünk ki a temetőbe. Ott már sírni sem tudott, mert elfogytak a könnyei. Szótlanúl, mentünk haza.
Az üzletet megnyitotta, de vadászni nem tudott, mert a fegyvereit úgy elásta nagyapám, hogy még most 64 év után is valahol a földben nyugszanak. Soha nem találta meg sok más értékkel együtt, mert pánik szerűen lett elásva minden, amikor elhagzott:"Közelít a muszka!" Bózsi új fegyvereket vásárolt, golyósat, söréteset és próbálta elfogadni a megváltoztathatatlant. Közel volt a szeptember az iskola kezdés. Ragaszkodott ahhoz, hogy a gyerekei otthon legyenek vele, ott járjanak iskolába. Rendben van Bózsi - mondta nagyapám, de "azt te is tudod, hogy nem fog menni." Jancsika negyedikben én másodikban kezdtem az iskolát Bakonyszentlászlón. Alig telt el két hét, amikor úgy éreztem, hogy nekem ebből elég. Iskola után neki vágtam az erdőnek és máris "Idesapám" malmában voltam. Bandi nyergében jött utánam Bózsi és haza vitt. Attól kezdve az iskola előtt várt minden nap. Nem baj! Jó, hogy csináltak ablakokat a házakra, mert amikor már aludt az ablakon át léptem meg. Nem volt olyan sötét erdő, amitől én féltem volna ha Teszérre akartam menni. Kocsi út vezetett az erdőn át, amit már nagyon sokszor megjártam és bekötött szemmel is oda találtam volna a malomba. Időnként megrezzent egy- egy bokor, vagy ropogott az avar, de én tudtam, hogy csak a vadakat riasztotta meg az "éjszakai sétám."
A legelőre kiérve már látszott a csillagos ég amitől vidámabban szedtem apró csámpás lábaimat, mert tudtam, hogy már nincs messze a malom. Nagyanyám még ébren volt és szokás szerint énekelt, amikor bevágódtam a konyhába. "Jesszus Mária kisleányom, ilyent nem szabad tenni. Mit fog szólni a Bózsi?" Nem tudom mama, de én itt akarok lenni veletek. Másnap lovashintóval jött értem Bózsi, de amikor meghallottam Bandi örömnyerítését bemenekültem az istállóba a tehenek jászolya alá. Órákat lapítottam ott, mert a hintó nem mozdult az udvarból. Amikor a pillanatot veszélytelennek éreztem kiosontam az istállóból. Nem tudtam, hogy Bózsi ott áll az ajtó mellett egy zsákkal, amit azonnal a fejemre húzott. Zsákban kötve vitt haza ,végig üvöltve az útat, mint a vett malac. Rácsot szereltetett az ablakokra. Ugyan Bózsi-gondoltam. Elég lesz nekem egy 10 perces szünet is az iskolában és nem érdekelnek a rácsaid. Úgy leléptem, hogy a tanítók észre sem vették. A legelőre érve vihar közeledett. Dörgött az ég és villámok cikáztak a fejem fölött. Azt mondta nagyapám, hogy az égzörgéstől nem kell félni, mert csak Szent Péter a hordókat gurogatja a menyországban, de ha villámlik és esik az eső nem szabad a fa alá állni. Ennek tudatában futásnak eredtem és kacsa módjára elázva láttam újra a malmot. Belátta végre Bózsi, hogy "ez valóban nem fog menni!" Megigérte, hogy ha jó leszek vissza mehetek megint a teszéri iskolába. Jancsika üvöltött, hogy "akkor én is!" Szegény Bózsi! Mit tett veled a háború?
Emlékekből 2009 Július 10. Saller Molnár Erzsébet
2009. július 5., vasárnap
1947. július
Bózsi hazatért!
Lassan teltek a kilométerek. A mozdony pöfékelte a füstöt, a kalaúz kiabált: Szabadhegy,.,
Nyúl- Écs- Pannonhalma. Egyre közelebb ahhoz az otthonhoz,ami 3 évvel azelőtt egészen más volt. Űlt az ablaknál és megmeredve nézte a tájat. A könnyei a térdét mosták,mert Győrben már megtudta a fájdalmas híreket. Két napot unokanővérem otthonában volt kénytelen eltölteni.
A foglyokat szállító "marha vagonok" éjjel érkeztek meg Győrbe. Onnan mehetett mindenki amerre az útja vitte. Csont és bőrré fogyott szürke ruhás férfiak ültek a váróteremben. Bózsi az utolsó erejét próbára téve elindult a belvárosba megkeresni a Bajcsi Zsilinszky utcát. Állt a jól ismert ajtó elött ,majd becsengetett. Dezső bátyám kétségbe esve ment ajtót nyítni,bár fogorvos lévén, előfordult egy-egy váratlan látogatás. Most valami furcsa érzés segített neki ajtót nyítni.
Könnyek között ölelték egymást. Táviratot kaptunk tőlük, hogy mikor érkezik Édesapánk a veszprémvarsányi állomásra.------Ravazd- Györasszonyfa. Látta az erdőt,ahol vadászott. Igen, ott lőtte le a 12-es szarvasbikát még legénykorában. Ő a vonaton, mi a lovashintóval közeledeve Veszprémvarsányhoz vártuk a találkozást. Pista bátyánk még Bandinak is a fülébe súgta,hogy
megyünk a gazdádért. Bizonyára értette, mert prüsszentett egy nagyot és idegesen tipródott, miközben testére kerűlt a hám. Már a falu végén vágtatni akart, de Pista bátyám nem engedte meg neki, hogy a júliusi melegben fusson és izzadjon. Eközben Ilus néném- Bózsi nővére az ünnepi vacsorát készítette. Egy utcával laktak távolabb a mi szülői házunktól, alig pár száz méterre, így ők gondozták a házunkat a háború után. Gyerekük nem volt,minket nagyon-nagyon szerettek, de mi nem akartunk soha náluk lenni. Állandó családi konfliktusoknak voltunk kitéve, mert Bózsi családja evangélikus volt és ennek dacára egy katolikus lányt vett feleségűl,aki az Édesanyám volt. Bózsit ez nem zavarta és az sem, hogy mindketten a katolikus templomban lettünk a keresztvíz alá tartva. Nem úgy Ilus nénénk! Édesanyánk halála után mindent elkövetett, hogy betereljen bennünket az evangélikus templomba. Sikertelen próbálkozás volt!
Bózsi már bent várakozott a veszprémvarsányi állomás várótermében, 5-6 fogolytársával, amikor mi megérkeztünk.. Jancsika végig nézett a szürkeruhás sovány embereken és szinte repülve rohant Bózsihoz. Nekem ismeretlen volt mindenki és féltem tőlük. Drámai pillanatok következtek, mert az eltelt 3 év nagyon hosszú idő egy akkor volt 4 éves gyereknek. Jancsika
kézen fogott és kért,hogy ne üvöltsek, mert nem bánt senki. Bózsi sírva ölelt magához minket és ez bennünk is megíndította a könnyeket. "Meghalt a mama," mondta Jancsika - tudom! " Péter is meghalt" mondtam én.- tudom! Kézen fogva mentünk a csézához és Bózsi nem múlasztotta el,hogy megsímogassa Bandit, akinek nem volt elég a 3 év felejteni a szeretett gazdáját.
Felnyerített úgy, ahogy azt mindig tette, ha valaminek nagyon örült.
Ilus nénénk a gyönyörű szőlőlugas alatt terített meg, ahol a barátok várták Bózsi érkezését.
Mindenkit egy fejbólintással üdvözölt, majd bement a szobába és magára zárta az ajtót. Senkit nem engedett be,még minket a gyerekeit sem. Megérkezett Sárközy doktor, a régi testi- lelki jóbarát, az egyetlen akinek Bózsi ajtót nyitott és akinek azt mondta:"Géza, ha ezt előre tudom, egy napot sem szenvedtem volna azért,hogy egyszer haza térjek."
Emlékekből 2009 június idusán Saller Molnár Erzsébet
Lassan teltek a kilométerek. A mozdony pöfékelte a füstöt, a kalaúz kiabált: Szabadhegy,.,
Nyúl- Écs- Pannonhalma. Egyre közelebb ahhoz az otthonhoz,ami 3 évvel azelőtt egészen más volt. Űlt az ablaknál és megmeredve nézte a tájat. A könnyei a térdét mosták,mert Győrben már megtudta a fájdalmas híreket. Két napot unokanővérem otthonában volt kénytelen eltölteni.
A foglyokat szállító "marha vagonok" éjjel érkeztek meg Győrbe. Onnan mehetett mindenki amerre az útja vitte. Csont és bőrré fogyott szürke ruhás férfiak ültek a váróteremben. Bózsi az utolsó erejét próbára téve elindult a belvárosba megkeresni a Bajcsi Zsilinszky utcát. Állt a jól ismert ajtó elött ,majd becsengetett. Dezső bátyám kétségbe esve ment ajtót nyítni,bár fogorvos lévén, előfordult egy-egy váratlan látogatás. Most valami furcsa érzés segített neki ajtót nyítni.
Könnyek között ölelték egymást. Táviratot kaptunk tőlük, hogy mikor érkezik Édesapánk a veszprémvarsányi állomásra.------Ravazd- Györasszonyfa. Látta az erdőt,ahol vadászott. Igen, ott lőtte le a 12-es szarvasbikát még legénykorában. Ő a vonaton, mi a lovashintóval közeledeve Veszprémvarsányhoz vártuk a találkozást. Pista bátyánk még Bandinak is a fülébe súgta,hogy
megyünk a gazdádért. Bizonyára értette, mert prüsszentett egy nagyot és idegesen tipródott, miközben testére kerűlt a hám. Már a falu végén vágtatni akart, de Pista bátyám nem engedte meg neki, hogy a júliusi melegben fusson és izzadjon. Eközben Ilus néném- Bózsi nővére az ünnepi vacsorát készítette. Egy utcával laktak távolabb a mi szülői házunktól, alig pár száz méterre, így ők gondozták a házunkat a háború után. Gyerekük nem volt,minket nagyon-nagyon szerettek, de mi nem akartunk soha náluk lenni. Állandó családi konfliktusoknak voltunk kitéve, mert Bózsi családja evangélikus volt és ennek dacára egy katolikus lányt vett feleségűl,aki az Édesanyám volt. Bózsit ez nem zavarta és az sem, hogy mindketten a katolikus templomban lettünk a keresztvíz alá tartva. Nem úgy Ilus nénénk! Édesanyánk halála után mindent elkövetett, hogy betereljen bennünket az evangélikus templomba. Sikertelen próbálkozás volt!
Bózsi már bent várakozott a veszprémvarsányi állomás várótermében, 5-6 fogolytársával, amikor mi megérkeztünk.. Jancsika végig nézett a szürkeruhás sovány embereken és szinte repülve rohant Bózsihoz. Nekem ismeretlen volt mindenki és féltem tőlük. Drámai pillanatok következtek, mert az eltelt 3 év nagyon hosszú idő egy akkor volt 4 éves gyereknek. Jancsika
kézen fogott és kért,hogy ne üvöltsek, mert nem bánt senki. Bózsi sírva ölelt magához minket és ez bennünk is megíndította a könnyeket. "Meghalt a mama," mondta Jancsika - tudom! " Péter is meghalt" mondtam én.- tudom! Kézen fogva mentünk a csézához és Bózsi nem múlasztotta el,hogy megsímogassa Bandit, akinek nem volt elég a 3 év felejteni a szeretett gazdáját.
Felnyerített úgy, ahogy azt mindig tette, ha valaminek nagyon örült.
Ilus nénénk a gyönyörű szőlőlugas alatt terített meg, ahol a barátok várták Bózsi érkezését.
Mindenkit egy fejbólintással üdvözölt, majd bement a szobába és magára zárta az ajtót. Senkit nem engedett be,még minket a gyerekeit sem. Megérkezett Sárközy doktor, a régi testi- lelki jóbarát, az egyetlen akinek Bózsi ajtót nyitott és akinek azt mondta:"Géza, ha ezt előre tudom, egy napot sem szenvedtem volna azért,hogy egyszer haza térjek."
Emlékekből 2009 június idusán Saller Molnár Erzsébet
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
