német vizsla

német vizsla

2009. április 19., vasárnap

"Jancsikák" és a gémeskut 35 év után

Posted by Picasa

A teszéri kanász és a legelő

Iskolakerülők 1947
Már második éve éltük árvaságunk napjait. Iskolások lettünk. Bózsi akkor harmadik éve volt hadifogságban. Egy-egy fehér nyírfakéregre írott üzenet jött : "élek, várjatok rám, te is fiú!"
Iskolába, templomba jártunk. Nagyapánk vizimalmától az út a falu végéig a réten át vezetett.
Talán csak 1 km., de az iskola még messzebb volt. Az egész falu eltörpült a templom "égigérő" tornya mellett. Fenségesen hirdette: "Én vagyok az Isten háza, hozzátok ide a fájdalmat és minden szenvedést, amit átéltetek." Akkor még nyitva voltak a templom ajtajai egész nap, ami Pápateszéren az iskola mellett áll. Jancsikával nagyon sokszor bementünk imádkozni. Sírva az oltár előtt térdelve imádkoztunk és könyörögve kértük a jó Istent, hogy az Édesapánkat adja vissza nekünk. Édesanyánk meghalt, Péter is. Ne legyünk egészen árvák.
Pápateszér főutcája betolakodott az erdőbe, egészen a legelőig, ami a falutól legalább 3 Km. Ez az út Nagyapa vizimalmánál a dombtetőn haladt el. Iskolába készűlve minden reggel hallottuk, hogy a kanász fújja a tehénszarvából készült kürtöt, ami a faluból már összegyűjtött disznóknak szólt és mentek a legelőre. Nem volt az dallamos kürt, de az állatok tudták, hogy az nekik szól és együtt kell maradni és haladni a legelő felé. Tetézte mindezt a varázst a kutyák ugatása, amikor elhaladt a "menet" a malmot takaró domb felett. Ezekre a hangokra, mi csak néztük egymást Jancsikával. Csábított bennünket a legelő, de sokkal jobban a kutya ugatás - inkább, mint bármi.
Amikor iskolába mentünk a réten át, Nagyapa vagy Tamás kiállt a hidra, hogy a faluvégig szemmel tartsanak bennünket. Ebből nem volt kiút. Ott már úgy érezték, hogy biztonságban vagyunk. Mi is! Éppen akkor ért a kanász a falu végéhez egy csorda disznóval és a csaholó fekete pumikutyákkal. Mi iskolatáskával a hátunkon "megfordítom kocsim rúdját " magyarnóta módján csatlakoztunk a csordához. Elhaladtunk a Nagyapa vizimalma felett levő dombon. Felhallatszott a malom ütemes zúgása, az örökké fecsegő vizeskerék, aminek a hangjából nagyapám azt is értette, hogy melyik henger, vagy hengerek őrölnek. Tudta, hogy a keréknek mikor kevés a víz anélkűl, hogy egy pillantást is vetett volna a tóra. "Tamás! Menj, állítsd le a második, vagy netán a harmadik hengert" - mondta nagybátyámnak. Ez a malom őrölte meg a gyermekkori gyönyörű de árvaságom keserű magvait is. Nagyszüleim mellett élve enyhébbé vált az árvaság érzése, az egetverő fájdalom inkább nekik maradt halálukig.
Haladt a disznócsorda a legelő felé. Együtt érkeztünk meg oda, ami már nem volt ismeretlen nekünk. Nagyapa már régen gondoskodott arról, hogy ismerjük meg az erdőt, legelőt és a csodás gémeskutat, de disznócsorda nélkül. Nagyon otthon éreztük magunkat. Az iskolatáskák elbújtak a bokor alá, a tizórait, amit Nagyanyánk tett a táskánkba a kutyák kapták meg, mi meg vágtatva tereltünk a kutyákkal együtt és minden perc gyönyörű volt.
Három napot töltöttünk a legelőn iskola helyett, amikor Kató tanító néni megsokallta a hiányzásunkat. "Ilyen nincs! Kurics úr mindig jelezte, ha betegek a gyerekek."
A kanásszal való élménnyel tele a kisszívünkben ültünk a füzeteink mellett, mint akik éppen a házifeladatot írják, amikor megérkezett Kató tanító néni. Nagyszüleink nem tudták mire vélni a látogatást? Megállt az ajtó küszöbén, látta hogy nem vagyunk betegek. Egy szót nem szólt, csak rámszegezte a tekintetét. Az a nézés keményebb volt, mint bármennyi mogyoróvessző.
--Ugye te voltál Bözsike? - Igen! Most meséld el szépen, hogy mibe keverted bele a bátyádat?
...Hát a kanász...meg a legelő...meg a kutyák...gémeskut... madárfütty és minden ami jó volt ott.
Még aznap este Tamás nagybácsink művészi képeket rajzolt. Egy csorda disznó, kanász, kutyák ,gémeskuttal és másnap reggel a nyakunkba akasztotta, úgy mentünk iskolába az ő kíséretével egészen be a tanteremig. Nagy betűkkel rá volt írva: "Iskola helyett kanász!"
Holler Pisti akkor üvöltött fel a megdöbbent osztályban ülő padsorból: "Bözsike! Én is sokkal szívesebben lennék kanász a legelőn, mint iskolába járni. "
Az álma soha nem teljesült! Nem lett belőle kanász, "csak " egy villamosmérnök, akinek a legelőn a gémeskutnál már semmi keresnivalója nem lett. Még disznókat sem terelhetett soha. Voltokban és amperokban méri az ídő múlását, a kutyák ugatását is csak a távoli legelőről hallja és bizonyára ő is úgy érzi az élete végéig, ahogy én. "Szép volt!"

2006.December 1. Saller Molnár Erzsébet

2009. április 10., péntek

Budai Flórián esperes Úr és Kató tanító néni


1947 Elsőáldozás

PÁPATESZÉR ELSŐÁLDOZÁS
Pápateszérről már beszéltem, de nem sokat mondtam róla. Amikor a Jó ISTEN megteremtette a világot, nagy gondossággal elhelyezte Pápateszért a Bakony alján- folyók
partján, tavak mentén. Nádasokat, erdőket, madarakat, vadállatokat- mindent oda adott
Pápateszérnek.- Legelők, fenyves erdők, nyárfák—„ ekkora természeti gazdagságra én sem
számítottam-„ – mondta az ÚR.- De hát „ISTENEM”- így sikerült. „ El is dobom a mintát”-
mert véletlenül sem akarok még hasonlót teremteni a világon. Pápateszér csak egy van és egy
lesz, amíg az én országom úgy mond: „ISTEN országa lesz!”
Ebben a gyönyörű természeti gazdagságban zakatolt naponta a Nagyapám vízi malma az erdő közepén. Csak a faluból lehallatszó harangszó jelezte, hogy mi is Pápateszér lakosai vagyunk, és ha misére hívott a harang, nem a szép ruháinkat kerestük, hanem az imakönyvet.
Itt az erdő közepén éltem árvaságom éveit- 1945.március22.e óta, amikor Édesanyám
bomba támadás áldozata lett. 1947- ben elsőáldozó lettem. Nagyapám szavai, még most is
közel 60 év után is a fülemben csengenek: „Te leszel a legszebb földre szállt kisangyal, akit
az Édesanyád öltöztet fel ott a Menyországban a Jó Isten jobbján ülve.”
Budai Flórián esperes Úr volt a hitoktatónk, vele együtt imádkoztuk először: „Mi Atyánk ki
a mennyekben vagy”- Ő készített fel bennünket az első áldozásra: „Gyónunk, megvalljuk
bűneinket, hogy az Úr előtt tiszta szívvel térdeljünk le és magunkhoz vegyük az ő egy fiának
testét a szent ostya formájában. Azét, aki életét áldozta a mi bűneinkért.”
Hét évesen én nem tudtam mi a bűn! Megkérdeztem Budai esperes úrat, mi az , amit meg
kell gyónnom? Mi az, ami bűn? : –„ Ha valakit megbántottál szóval, vagy cselekedettel!”
Aztán elérkezett az idő, amikor beléptem a gyóntatószékbe: - „Esperes Úr, megütöttem a
Szegfüt, mert nem akart kimenni a más lucernájából”- „Rákiabáltam a kutyusra, mert bántotta
a macskát!”-„ Megfogtam a halat a malomkerék alatt, megmaricskoltam és csak akkor dobtam
vissza a vízbe!” --- Drága kicsi gyermekem- ezek nem bűnök! Úgy éldd az életedet, hogy
felebarátaidat tiszteld, szeresd és akkor te is szeretve leszel halálodig!
Ebben a szellemben éltem le immár az életem 65.- évét- de minden évben vissza járok a
pápateszéri temetőbe virágcsokorral és mécsessel, hogy adózzam Budai Flórián esperes
Úrnak, aki a hitre,kitartásra,imádkozni és a becsületes életre nevelt
Hideg, néma sírkő: „Élt 59 évet”.
Nyugodjon békében az, aki gyermekek sokaságában elvetette a hit magvát és nincs vihar, ami
kiölné azt a gyökeret, amit az általa elvetett magok eresztettek.

Saller Molnár Erzsébet

2005. Nov.24.

2009. április 7., kedd

Az én drága "kisancim" és,aki elrabolta tőlem


Pápateszér 1946. okt.27.

PÁPATESZÉR – 1946

Nagyszüleimet hat gyermekáldás érte. Édesanyánk halála után négy lány és egy
fiú maradt a háznál. Anci nénénk a legidősebb lány akkor 18 éves volt Ő vette át az
Édesanyánk szerepét. Imádkozni tanított bennünket, óvott minket még a széltől is. Cserébe
mi nagyon megszerettük és elképzelhetetlennek tartottuk a további életünket nélküle.
Azt hittük, hogy parányi életünknek ő már végérvényesen részese lesz. De! A malomban ,
ahol éltünk, elég gyakran megjelent egy nagyon szeretetre méltó fiatal úr! Nagyapám
vízi malmában nagyon sok ember fordult meg, de ez a vendég valahogy más volt. Ő nem a
lisztes zsákokra volt kíváncsi – kizárólag Anci nénénk páratlan szépsége vonzotta. Minden
hétvégén vonattal tette meg az utat Zircről- Pápateszérig és az egész család szeretettel
fogadta. Faggadtam Nagyanyámat, mert a féltékenység tombolt bennem, hogy ki ez a
„ bácsi?” Nagyanyám kereste a szavakat és gyorsan meg is találta : „ hát kicsim ö a Lajos,
cipész mester Zircen és majd nektek is fog csinálni kiscsizmát , kiscipőt csak szeressétek.”
Szerettük! Csak szeptember végén nem tudtuk, hogy miért varrta Takács Gizi néni
azt a gyönyörű hófehér földig érő ruhát és kinek? Megjelent a fátyol és a mirtusz koszorú ,
( mert abban az időben ez még az érintetlenség jele volt.) és Nagyanyám a kérdésem elől
már nem tudott kitérni.
„ Férjhez fog menni Anci nénéd, mert ez a lányok sorsa.”
- Mit jelent Nagymama az, hogy férjhez megy?
- Azt, hogy Anci nénédet a Lajos abban a hófehér ruhában vezeti be a templomba és
örök hűséget fogadnak egymásnak.
- Mi az az örök hűség?
- Az, hogy jóban- rosszban mindig együtt lesznek és szeretik egymást.
- Hol? Itt a malomban?
- Nem kicsim, Anci nénéd elmegy Lajossal Zircre és ott fognak lakni.
- És akkor ki fog engem szeretni? Ki fog velünk imádkozni minden este, ha ő nem lesz itt?
Sírtam, örjöngtem, hogy ezt én nem engedem meg, őt nem veheti el tőlem senki. Drága
Nagyanyám elfordult és rázta a zokogás, mert érezte, hogy a második anyánk elvesztése is
nehéz lesz nekünk az árváknak.
1946.október 27.
A násznép már együtt volt. Anci nénénk felvette a hófehér menyasszonyi ruhát és
elindultunk a templomba. Szebb menyasszonyt azóta sem láttam, de a piciny szívem vérzett
és sírtam, mert csak arra tudtam gondolni: „ Lajos elviszi Zircre.” Jancsika fogta a kezem és
vigasztalt: „ne sírjál, nem örökre megy el, majd úgyis eljönnek hozzánk sokszor a malomba”
Haza érve a templomból,idejét vette a vacsora- a cigány zenekar húzta a talp alá valót,
Mindenki boldog volt, táncolt, csak én voltam bánatos és nagyon. Elérkezett éjfélkor a
menyasszonytánc, én is „ táncolni” akartam Anci nénémmel, de nem az udvaron, hanem fel
a malom lépcsőin a malompadlásra, hogy elrejthessem a garatba, mint Nagyapám tette a
négy lányával a háború idején, amikor az orosz katonák megleptek bennünket. Mind a négy
lányát így óvta meg a „felszabadítóink” által ejtett gyalázattól. „Gyévocska nyet?”- kérdezte
egy szörnyeteg Nagyanyámat. „ Nyet te hóhér kézre illő szörny!” – felelte Nagyapám.
Október 28.
A két lovas kocsira már fel volt pakolva a staférung és az elsőn az ífjú pár ült. A másik
lovas kocsin a cigány zenekar, akik végig muzsikálták az egész Bakonyt. Amikor Anci
nénénk felült a lovas kocsira indulásra készen, én akkor fogtam fel igazán, hogy most
mindörökre elvették tőlem. Üvöltöttem, mint a sakál és a fájdalamtól semmi mást nem
tudtam mondani 6 évesen csak azt: „halna meg a Lajos!” ( Talán ezért élt 82 évet.)
Futottam utánuk üvöltve a Kutidomb tetejéig, de a lovak vágtattak.

Együtt sírtunk Nagyanyámmal, de Ő megvigasztalt. Ne sírjál, mi szeretni fogunk titeket!
Azt csak később tudtuk meg, hogy Borzaváron megálltak a kocsma elött egy kis energia
pótlásra. Az első kocsi kerekét bekötötték lánccal, hogy a lovak ne induljanak el. Pihentek
ők is. De a nagy méretű energia pótlás után a kocsis megfeledkezett a bekötött kerékről és
így kellett elérni Zircet a szegény lovaknak- habosan, fáradtan.
Közeledett a Karácsony, haza jött az ífjú pár az ünnepre. Lajos érezte, hogy bennem egy
világ omlott össze október 28.- án és kárpótlásul megmérte a kis „ tappancsaimat” és
magához ölelt. Akkor már nem is haragudtam rá- Anci nénénk is boldog volt.
Elérkezett a Húsvét, megint haza jöttek és Lajos egy kis csomagot adott át nekem. Ez a
tied, mondta. Amikor kibontottam- felsíkoltottam, mert egy gyönyörű barna kis szandállal
lettem gazdagabb. Olyan művészi munkát csak a Szalczer Lajos tudott produkálni. Amíg
élek nem felejtem el és mit meg nem adnék, ha most is láthatnám!
A tópart melletti folyónál már nyíltak a sárga ibolyák, de a tél nyomai még itt- ott, kisebb
nagyobb pocsolyákban látható volt. Felvettem a kis szandált és a folyó mentén azonnal
elindultam a Zacsovics malomba, hogy megmutathassam Editke barátnőmnek. Lépkedtem a
fűcsomókon, de ha pocsolya állta az utam, levetettem. A fehér zoknimat feketévé tette a sár,
de a kis szandálon egy porszem sem esett, mert a szívemhez szorítva vittem.
Azóta közel 60 év múlt el. Lajos már a kis angyaloknak készíti a kis szandálokat, de
amikor az égiekhez tért- csak reménykedtem, hogy annak az én drága kis szandálomnak a
mintáját nem vitte magával. Az csak az enyém volt, egyedül csak az enyém, senki másé-
„ cserébe” az én drága kis Ancimért.

Győrság 2006 Július Saller Molnár Erzsébet

2009. április 6., hétfő

Fájdalmaink imahelye a falunk végén

Posted by Picasa

Az árvák első Karácsonya

Posted by Picasa

A z első Karácsony árván

1945- Karácsony.
Én még csak 5 éves vagyok a testvérem Jancsika 7. Ez az első közelgő Karácsony, amit árván várunk.Édesapánk hadifogságban Édesanyánk a temetőben 25 évesen, aki bomba
támadás áldozata lett a szülőfalunkban Bakonyszentlászlón.
Nagyapánk vízi malmában Pápateszéren kaptunk menedéket az erdő közepén és olyan
szeretetet, amilyent igazi szülő sem tud adni. Közeledett a Karácsony és a mi drága, kedves
Nagyapánk a malom zúgása mellett megkérdezte: „ mit szeretnétek, ha a Jézuska hozna
nektek kicsinyeim?” A bátyám Jancsika egy percet sem tétovázott: „ nekem semmit ne hozzon csak az Édesapámat hozza haza!” Nagyapám szeme könnybe lábadt, mert tudta,
hogy ezt még a Jézuska sem tudja teljesíteni, Elcsukló hangon megígérte:” majd írok neki
és megkérem rá!” És te piciny Bözsikém- szólt hozzám- te mit szeretnél? Papa! Én csak egy
zseblámpát kérek. – hát nem hajas babát, akit öltöztetni is lehet? Nem Papa! Nekem csak
zseblámpa kell! Nagyapám megdöbbent a kérésemen, de a döbbenetből felocsúdva rám
kérdezett:” Bözsikém! Minek neked a zseblámpa?”- Azért Papa, hogy a sötétben is a 8km-es
erdőn át tudjak menni az Édesanyám sírjához Bakonyszentlászlóra. A kérésedet biztos, hogy
teljesíti a Jézuska, de egy 5éves kislánynak megtiltja, hogy neki induljon a sötét erdőnek
még akkor is ha az Édesanyja sírját keresi.
Elérkezett a Szenteste- csillogott a Karácsonyfa, de az Édesapánk nélkül. Jancsika nagyon
csalódott lett, de a zseblámpa, amit én kértem- ott volt a fa alatt. „ Kimegyünk – mondtam-
kipróbáljuk, hogy működik-e?” Hát persze, hogy működött!
Amikor Nagyapám felmérte az idő múlását – az árvák sehol- neki indult gyalog az erdőnek
ami Bakonyszentlászlóig vezetett 8 km.-en át. Amikor kiabált: „ Jancsika! Bözsike!- mi már
a boróka fenyők ágait téptük a legelőn és csendben meglapultunk a bokrok alatt.
Lehetetlen- mondta. Vissza fordult és a szomszéd malomba kopogtatott be, ahol az én kis
barátnőm: Zacsovics Editke lakott. Szentséges Úr Isten, rikoltozott Terus néni ( Editke anyja)
Ezt nem hagyhatjuk ennyiben Tamás! A hó kb. 15cm. volt és egy egész csapat megindult
viharlámpákkal a két árva nyomában.
Ekkor mi ketten már a falunk végén levő feszületnél térdeltünk a hóban és sírva kértük a
Jézuskát, hogy mutassa meg nekünk, merre van a temető? Csak a szülői házig találtunk el, ahol minden zárva volt és sötétség honolt. Egymást átölelve leültünk a házunk előtt levő
lomb hullatta japán akácfa tövébe és sírtunk. A hó hideg volt, de a szüleink emléke adott erőt.
Egyetlen mentsvárunk maradt: Mente Sándor bácsi, aki a faluvégén lakott és ő hozta
az Édesanyánk halálhírét Pápateszérre, amikor a falura dobott bomba áldozata lett.
Bezörgettünk hozzá- a kétségbe esése nagyobb volt, mint a szolgálat készsége, mert egy
havas, téli estén mit keres ez a két kis árva? Mi tudtuk, hogy ő is segítkezett eltemetni az
Édesanyánkat egy gyalulatlan deszkaládába a háború idején és csak ő tudja, hogy hova?
Sándor bácsi felöltözött és kézen fogva mentünk a temetőbe Szenteste éjjelén, kezünkben
szorítva a letört boróka ágait. A zseblámpa fénye már nem kellett, mert világossá vált az
éjszakában is, hogy a mi Édesanyánk hol van. Hó fedte be a sírját, de mi nem törődtünk vele.
Ráfeküdtünk a sírjára és üvöltöttük: „ Itt maradunk Veled, hiába hagytál el minket, a boróka
ágak közül nem tudsz szabadulni tőlünk!”
A drága Sándor bácsi nem tudta mi tévő legyen velünk, de megmentette a viharlámpás
menet és a messze hangzó üvöltés a csendes Bakony-i éjszakában. Nagyapám volt az első aki
tetten érte a „zseblámpás” árvákat a lánya sírjánál és nem tett semmit, csak magához szorított
bennünket és mosták egymást a könnyeink.
61 év telt el azóta, de a könnyek nem apadnak el soha!

Saller Molnár Erzsébet
2006,május 28.

2009. április 5., vasárnap

Tintacerúzával írott tábori levél


Levél Bózsitól
Egy év telt el azóta, hogy Bózsi megsimogatta Péter fejét és búcsúzóúl kérte "vigyázzál rájuk fiú". Megtette, még az életét is oda adta értem, egy kis senkiért. Ugye mekkora különbség van egy állat és egy ember között? Nekünk is vannak feladataink, amikor nem biztos, hogy azt a kis
szaros életünket feláldoznánk úgy, ahogy azt Péter tette értem. Bózsi orosz hadifogságba esett és még annyi kedvezményt sem kapott a csalánlevesen élve, hogy a levelet ő címezze meg, Ezért lett a neve egy " l "-er írva. Ő akkor még nem tudta, hogy nem csak az Édesanyánk, hanem Péter is halott .Tudta, hogy a háborúban az egyetlen menedékhely a Nagyapám háza, azért oda írta a levelét. Amit e levél hátlapjára írt, ne legyen kíváncsi rá senki. Én sem kívánom olvasni újra. Nem azt panaszolja, hogy még köleskásából, csalánlevesből sem kap eleget,hanem azt, hogy rettegésben telik minden napja. Él-e a családja? Csak egy levelet szabadott írni és a levél biztos célja a Nagyapám volt. 64 éves ez a levél, ami nekem kincset ér akkor is, ha csupa fájdalom.

2009 április Vince napján Saller Molnár Erzsébet

2009. április 4., szombat

PÉTER HALÁLA

PPÉTER HALÁLA--- 1945. Július
„Papsipka” bokor, pár tégla és egy régi csikóstűzhely öntöttvas fedele- ez volt a mi tábori konyhánk a domboldalon. Nagyapám vízimalma „dorombolt” a völgyben, drága Nagyanyám főzte az ebédet, mi is a magunkét a domboldalon a bokorból épült kis nyári házban. A muszka akkor már ellepte az egész udvart. Vagy lelőtték, vagy megfogták futtában a tyúkot, csak a tollát tépték ki, és belestől sütötték meg a nyílt tűzön, majd megzabálták. Egészségükre! Rohadjanak meg a rohadt bolsevikok. Megitták a spirituszt, amit nagyanyám a fájó kezeire kent.
A nagyobb lányok akkor már hónapok óta a malom garatjában voltak elrejtve. Az aratás lezajlott őrölni kellett a gabonát. Az egy garat, a lányok ideiglenes otthona ki volt iktatva. A bunkerban csak a légitámadások idején voltunk, de miután a muszka ellepett bennünket, a lányokat már lehetetlen lett volna az udvaron át a bunkerba vinni. Egyetlen menedékhely maradt a malom garatja. Ezen a napon én éppen a krumplileves főzésének tudományát fitogtattam . Péter várakozó tekintetével ott ült a kis tábori konyha előtt. Nagyon ízlett neki! Ő soha nem maradt ki a körülöttünk zajló eseményekből. Visszatérve az udvarba, Jancsika bement a malomba. Nagyon szeretett „segíteni” a két Tamásnak. Fontosnak érezte ott magát. Péter és én, megpihentünk a Gangon levő farakáson, néztük a muszkák brutalitásait és az analfabétusmist. Kétségbeejtő volt!
Én- az alig múlt 5 éves gyerek, kapaszkodtam Péter nyakában, mert a muszka legénység félelmetes volt. Nagyobb és undorítóbb szörnyetegeket még álmomban sem láttam. Grúziából szabadult, vastag fekete szemöldökű farkasok, akik a törpéknél alig 30cm-el voltak magasabbak, de üvöltözték, hogy „gyévocska nyet?” Talán bennem az 5 éves gyerekben is azt láttak. Szinte biztos vagyok benne. Odajött a szörnyeteg a farakáshoz, fát akart „zabrálni” de Péter nem engedte neki. Én sem. Hajamnál fogva rántott le a földre. Sikítottam, amit Péter nem viselt el. A torkának ugrott és harapás nélkül fojtogatta. Még mindig a nyakában kapaszkodva sírva kértem, hogy ne bántsd! Akkor egy pillanatra elengedte, rám nézett és a tekintetében benne volt, „mi az, hogy ne bántsam azt, aki téged a hajadnál fogva cibál? Én ígéretet tettem a gazdinak, ha kell, az életem árán is megvédlek benneteket.” Újra torkon fogta és akkor eldördült a fegyver egy másik muszka kezéből. Hármunk közül Péter halt meg. Nagyapám a malom zakatolása mellett is hallotta a lövést és őrültként rohant ki a malomból. Látta az udvaron az 5 éves unokáját, akit a halott Péter vére borított, aki a mozdulatlan kutyára borulva zokogott és üvöltötte: „Papa! A muszkának mindent szabad? Megölték az Édesanyánkat, megölték Pétert. Meghalok nélkülük. Velük akarok lenni Papa!” Nagyapám kézen fogott, de sikeresen kiszabadultam és egyenesen a még géppisztolyt tartó gyilkos szörnyetegnek támadtam. Ütöttem, rugdostam, leköptem. Meg sem mozdult-kővé meredve állt. Szabadtéri színpaddá változott a máskor békés, madárfüttyel tele tópart, ahol Péter senkit nem bántott, mert minket sem bántott senki. A gazdi távollétében is boldog volt, hogy óvhatta a rábízott kis vadócokat.--- A mocskos, koszos mosdatlan pofák fülig érő szájjal vigyorogtak, tapsoltak, üvöltöztek. Nem tudom mit ünnepeltek?
A függöny legördült, a kicsi szívem megszakadni éreztem. Nekem tragédia marad az életem végéig az, ami a „felszabadító hadseregnek” nagyon komikus látványnak tűnt.
Nyugodj békében Péter és várjál rám a kutya mennyország kapujában, mert meg fogok érkezni hozzád. Megint együtt leszünk, kergetjük a pillangókat a réten, kötök neked újra kis pipacskoszorút és ígérem, hogy nem fog a szemedre lógni. Ugye ott is vannak tavak és folyók? Nem teszek egy lépést sem nélküled! Nem kell engem soha többet kimentened a háborgó víz fodrok közül és titkot tartanod a Nagyapám előtt a Bözsike miatt. Onnan már csak gondolatban fogunk vissza térni az örökké duruzsoló vízi malomba, és ha könnyezni látsz, ne szűkölj miattam, mert mindörökre együtt leszünk, és kapaszkodni fogok beléd úgy, ahogy azt a halálod szörnyű pillanatában tettem.

ÚRNAP PÉTERREL

VIRÁGTENGER
Tudod Péter, én láttam amikor a kislányok a kosarukból szórták a virágot Úrnapkor az egész utcán. Szeretnék én is virágszírmokat szórni. Editke a kis barátnőm azt mondta, hogy nem szabad a nagyanyád virágait leszedni, de a másét sem ,mert az bűn. De ő tud egy nagyon jó kis helyet, ahol rengeteg a virág, de ott élnek az ő rokonai is a Fényeshegyben és neki ezt nem szabad megtenni. Nem is kell! Péterrel mi megoldottuk ezt is. Volt nagyapámnak egy közepes méretű takarmányos vékája a sok között..Gyere Pajtikám! Az űres kosarat Péter segítsége nélkűl elvonszoltam a Fényeshegyig. Letaroltam az összes virágot, ami az útamba esett. Már húzni sem bírtam. Péter megfogta a kosár egyik fülét én a másikat és nem mertem haza menni.
Bevittük az összes virágot a templom elé, jó nagy virág hegy lett belőle. Másnap azért mégis a kis kosaramból hintettem virágszírmot nagyanyám kertjéből. Az a lopott virág meg ott maradt egy kupacon és ez nekem nagyon fájt! Bizonyára Péternek is!
Emlékekből 2009 április 3. Saller Molnár Erzsébet

2009. április 3., péntek

Kurics Tamás a negyedik és a hajdani Hófehérke


Mitől nehéz a házimunka

Unoka testvérem is tanuja volt
MITŐL NEHÉZ A HÁZI MUNKA?

Mitől lenne nehéz,- nem nehéz az csak unalmas, lélekölő és fárasztó. Már, mint idegileg. A nehézséget legfeljebb a körülmények adják. Ilyen körülmény lehet: vulkán kitörés a helyszínen, az árvíz, a tűzvész, a méteres hó, mínusz húsz fok hideggel, vagy a sok gyerek, és az éppen ott nyaraló unokák. Az árvíz ugyan ismeretlen fogalom a környékünkön. Van egy Alsótag nevű dűlő a falu határában. Príma, kavicsos homok, valószínű a Litoszféra aljáig lenyúlik. Még a legöregebbek sem emlékeztek arra, hogy valaha akkora eső esett volna a környéken, hogy egy fertályóra multával, ne porzott volna a földje. Szóbeszéd volt, hogy mikor annak idején az Úr az özönvízzel próbálkozott, az Alsótag- i homokba beletört a bicskája. Állítólag maga „Szentmihál” arkangyal, személyesen tekintette meg a helyszint az eredmény után, és azt látta, hogy az ott üzemelő „Vörös Paradicsomkert” Téeszcsé elnöke meg párttitkára, térden állva esőért imádkozik. Alacsonyan röpült Szent Mihály, kivont karddal a kezében, de a látványtól úgy meghökkent, hogy majdnem lenyelte a kardot. (Még jó, hogy nem történt semmi baja.) Már megint mellé mentem a témának. Nem hiába a házi munkáról lenne szó. Nekem sincs ínyemre.
A baj ott kezdődött, hogy nagyanyám fejébe vette, megvarrja nagyapám kedvenc munka nadrágját. Aki látta azt a nadrágot, vagy csak futólag is hallott róla, annak most torkán akad a falat. Az egyik szárát,- amelyik majdnem egészen megvolt,- azt térdig felgyűrve viselte, a másikat,- az valami balesetben térdben leszakadt- azt comb középig gyűrte fel. Úgy festett, mint aki állandóan valami vízi alkalmatosságból partra akar szállni, de nem tudván a víz mélységet, nagy előre látással, az egyik lábával hetven centi, a másikkal negyven centire készült. A slicce azért nem volt begombolva soha, mert nem csak, hogy gomb nem volt rajta, de gomblyuk sem a másik oldalon. Nadrágszíj azonban majdnem volt hozzá. Azt valami zsákkötöző madzag helyettesítette, egészen tűrhető módon. Nagyanyám Istenfélő ember volt. Máig rejtély, hogyan juthatott eszébe, hogy azt a nadrágot meg kellene varrni. Miféle szabás varrászati, remeklés javított volna annak a megjelenésén. De tudják, milyenek a nők. Ha valamit a fejükbe vesznek, azt előbb- utóbb megvalósítják. Elő vette a varródobozát, abból tűt, cérnát és varrt. Volna! Mert cérna rögtön került a keze ügyébe, de tűt hiába keresett. Pedig a múlt héten még meg volt! Meg bizony, mind az összes, amit a házalótól vett. Egy pillanatra elbizonytalanodott, de csak egy pillanatra. Leült a kis sámlira és felidézte a közel múltat. Meg van! Pár napja a lányok babaruhát varrtak, természetesen valahol a domboldalban. Leterítettek egy pokrócot, és ott a jó levegőn szabtak- varrtak. Azon nem morfondírozott, hogy ezt miért nem a szobában tették,- ott bárki tudna varrni. A domboldal az más. Igaz, hogy egyik kézzel állandóan kapaszkodni kell a fűben, meg a különféle gazokban, hogy el ne guruljon az ember, de onnan jól belátni a tájat, ott a figyelmét semmi nem kerüli el az ember fiának. No de vissza a tűkhöz. Mikor nagyanyám megfejtette a talányt, nyomban felderült. Most már csak a helyszint kell megtalálni. Azt nem lesz nehéz. Úgy is tett. Még abban is bízott, hogy a pokró- cot is megtalálja,- volt már rá példa, hogy az megérte ott a más, illetve harmadnapot. Most ilyen szerencse nem érte. Hosszas keresés után sikerült csak a letaposott aljnövényzet alapján megtalálni a tetthelyet. Némi körülnézés után ismét elszállt az optimizmusa. Itt ugyan egy kötőtűt, de még egy járomszeget is nehéz lett volna megtalálni. De nem szontyolodott sokáig. Lekapta a cipőit, és addig járkált mezítláb a kis pázsiton, míg a talpába hasító szúró fájdalom jelezte, hogy meg van a tű. Egyszerre kettő is. Heuréka! Hogy ezek után a nadrág meg lett- e varrva az már teljesen mindegy. Nekem is meg a nadrágnak is.
De evezzünk tovább a házimunka mentén. A nagy tű kutatás időszaka elmúlt, nagyanyám is kigyógyult a heveny gatyavarrási lázból, az élet vissza zökkent a normális kerékvágásba.
Illetve, mit nagyzolok itt. Azért a vissza zökkenés nem volt zökkenő mentes. Jött a csütörtök, a kenyérsütés napja. Ez a művelet már rutinból ment. Nincs is abban semmi ördöngősség. Bárki megtudná csinálni manapság is. Fogadok akármiben?! Nagyanyám kora reggel – a pacsirtákkal – felkelt, a lisztet, kovászt, sót, komlót, miegyebeket már előző este előkészítette, hátra ment a dagasztóteknőért a kamrába, kitette a tornácra, belerakta a hozzávalókat, és dagasztani kezdte a finom kenyértésztát. Illetve volna! Míg én itt rutinból végzem a felsorolást, adva a jól értesültet, addig a „Marus” már az előző lépésnél megakadt. Ugyanis a kamrában nem találta a megszokott helyén a dagasztóteknőt. Tűvé tett érte pedig mindent.
A nagy rámolásra, zörgésre felébredt a kisunoka. Azonnal tudta miről van szó. Előző nap nagy volt a forgalom nálunk a tavon. A malomhoz ugyanis elég nagy tó is tartozott. Tele jóféle hallal. Szerdánként jeles társaság gyűlt össze a parton. Az állatorvos, a körzeti orvos, Ármin úr a fogorvos, és az állomás főnök. E jeles társaság rendszeresen együtt volt. Kártyáztak, ittak és amit még a kellemes időtöltés megkíván. Itt a tóparton meg pecáztak. Aztán beültek a ladikba és a nádas melletti lyukakat, gödröket is átfésülték, sőt az állomás főnök még „kuttyogtatott” is. (De csúnya szó!) A kis unokát azonban mindez nagyon érdekelte. Mikor a sok jeles ember – három igazi doktor is volt köztük – csónakba szállt és eltünt a nádasban, úgy döntött utánuk megy. Előhozta a kamrából a dagasztóteknőt, óvatosan vízreszállt és követte a társaságot. Ők most csukára vadásztak (vagy inkább horgásztak) és ez megérte a kis expedíciót. Az első sikeres fogás után azonban kezdte unni a figyelést,- meg a társaság már többet ivott, mint beszélt, és kikötött hátul a patakparton. A csónakká előléptetett teknőt kihúzta a fűre, szedett egy csokor virágot, és mint ki jól végezte dolgát, gyalogosan bejött a házba. Hát ezért volt a nagy reggeli,- mit reggeli, hajnali teknőkeresés.
Bözsikénk (jujj most elárultam, ki volt a tettes, csak meg ne ruházzon a vamzerkodásért. Ez is a „Médi” néni „dédunokahuga”!) Úgy, ahogy volt, pendelyben, mezítláb hátra szaladt a patakpartra, csónakba szállt, és beevezett az udvarba. Valahogy becipelte a tornácra a teknőt és így kiáltott.- Nagymama, megtaláltam. Mikor nagyanyám meglátta a vizes, sáros alkalma- tosságot, nem tudta, hogy sírjon- e vagy nevessen. Aztán ránevetett a tettesre,- a haját már tépte egy fél órával ezelött éppen eleget- és kezdődött a kenyérsütés előkeszülete.


2005.Február eleje KURICS TAMÁS (a negyedik)
„Hideg van, mint a rosseb!"