német vizsla

német vizsla

2009. március 25., szerda

Hófehérke

Posted by Picasa

Kákatutaj

Csónakáztunk

Nagyapám nagyon szeretett a saját tavában halászni, de nem sok ideje volt rá. Többnyire akkor szállt be a csónakba, ha a barátai lejöttek a faluból. Marjay jegyző úr nagyon szeretett halászni, de Vadász doktor és az állomásfőnök sem vetette meg ezt a tevékenységet.
A csónak mindig ki volt kötve a tó udvarfelöli részére a nádas mellé. Ott már olyan sekély volt a víz, hogy a csónak kikötés nélkűl is megállt volna, de nem lehetett tudni, mikor duzzad meg a tó víze az éjszaka leple alatt. Péterrel sokszor bemásztunk a kikötött csónakba és elképzeltük, hogy evezünk be a tófarokba úgy, ahogy nagyapával indultunk neki a tó teljes hosszának ha éppen ideje engedte. Gyönyörű utak voltak. A tó körűl virágzott a gólyahír, a nádirigók szünet nélkűl fújták: " kere- kere, kí- kí -kí-kí." Vizicsibék, vadkacsák békésen úszkáltak a vízen. Halak dobálták fel magukat a gyönyörű napsütésben, nagyokat csobbantak, amikor vissza estek a vízbe. Szitakötők, lepkék sokasága tarkította a víz felületét. Nekem ez volt a meseország, csak Hófehérke hiányzott, de én kineveztem magam Hófehérkének. Nagyanyám ezért varratott nekem fehér ruhát, de a varrónő, Takács Gizi néni rövidet javasolt, mert a hosszú a vízbe érhet.
Nagyon szerettem volna önállóan csónakázni de hogyan? Nagybátyám Tamás (a harmadik) csinált nekem kákából tutajt. Valóban nincs a kákán csomó, csak a belsejében van valami üreges, szivacshoz hasonló zöld "bélés". Ezáltal a víz tetején maradt, m,int egy gumimatrac. Nagyon boldog voltam, ráhasaltam és apró kezeimmel eveztem. Csak egy nagy baj volt, hogy Péter nem fért oda mellém. Megsem próbálta, hogy felugorjon, mert tudta, hogy annak mi lehet a veszélye. Lassan, ahogy én haladtam, okosan mellettem úszott. Nekem ez nagyon nem tetszett, mert szerettem volna együtt utazni Péterrel. Kikötöttünk a nádas szélén, ahol már a sáscsomókon lépkedve tudtunk a lábainkon menni. Gyere! Mondtam Péternek, majd én megoldom, hogy együtt csónakázzunk. Megint nagyanyám kamráját látogattuk meg, de most nem befőttes üvegekért, hanem egyenesen a kenyér dagasztóteknőt szemeltük ki csak azért, mert az a fránya mosóteknő túl nagy volt és nehéz. Megfogtam a teknő végének egyik sarkát és vonszolni-húzni kezdtem. Péter látva a küzdelmemet, ő is beszállt segíteni. A teknő másik sarkát megfogta a szájával és így már eléggé jól haladtunk annak ellenére, hogy ez a művelet hátra menetben volt, mert a teknőt csak húzni tudtuk. A tavat hátul az udvarból is meglehetett közelíteni, így sem a házból, sem a malom ablakaiból nem láthatott bennünket senki. Végre vízre szálltunk és csak ringatózni tudtunk a teknőben, de legalább együtt. Amikor úgy éreztük, hogy elég, partra szálltunk, kihúztuk a teknőt a szárazra és a kákatutajjal érkeztünk meg úgy, ahogy elkezdtük és oda, ahonnan indultunk. A baj ott kezdődött, amikor másnap nagyanyám kenyérsütéshez készült
és mindig már korán bekeverte a kovászt. Mi még békésen aludtunk Péterrel, amikor arra ébredtünk fel, hogy az egész ház népe a kenyérsütő teknőt keresi. Mit tehettem? Felkeltünk és Péterrel együtt mi is beálltunk a teknőt keresők táborába.
Nagyanyám csak a hangomat hallotta a tófarok felől. " Mama! Megvan! Péter megtalálta."
Az iszapos teknő láttán semmi kérdés nem merült fel. A választ mindenki tudta.

Emlékekből 2009. március 25. Saller Molnár Erzsébet

2009. március 20., péntek

Jankovich - gici grófi kastély

Posted by Picasa

Jankovich Úr


A gici gróf - Jankovich Bésán Endre 1943
Már sötét este volt, amikor apám vállára vette a puskát. Gyere Péter, kerülünk egyet.
A kutya boldogan szökdécselte körbe apámat, már háromszor kifutott a kert végéig, majd vissza, amikor apám is oda ért. Megbeszélték, hogy a gici erdőbe mennek, mert a rabsicoknak ez volt a ténykedésük kedvenc helye. A falunkban mindössze három embernek volt vadászengedélye és fegyvere, de bérelt vadászterülete csak apámnak. Ennek a bérelt területnek egyik oldala a gici gróf erdejét felezte, az erdő többi részét maga a gróf, Jankovich úr vadászta, mint tulajdonát.
Alig ért be apám Péterrel a liniára, amikor puska lövés dördűlt el a grófi kastély irányából.
Na nem! Ez lehetetlen, hogy Jankovich úr vadásszon, az őzekre való tilalom ellenére. Újabb lövés követte, mert az első sikertelen volt, csak sebzett. De vajon "ki" az áldozat? Nem lehetett tudni. Irány Péter! Keress! A kutya megiramodott a lövés irányába és pár perc elteltével a szájában egy sírós, néhány napos őzgidával tért vissza. Apám a hátizsákjába tette a sírós csöppséget.
Péter megint vezényszót kapott: "apportírozz"! Mint a rakéta úgy lőtte be magát az erdő sötét sűrűjébe, majd szinte pillanatok alatt hangos ugatással jelezte : megvan! Apám követte a hang irányát és megtalálta Pétert az áldozat mellett ülve - a kis őzgida halott édesanyját.
Ezen kívűl más probléma is felmerűlt, mégpedig az, hogy az első lövést gróf úr területén kapta és a másodiktól futtában az apám területén rogyott össze. Akkor még létezett vadászbecsület és apám egyenesen a grófi kastélyba indult, hátán az árván maradt kis őzgidával. A kopogtatásra maga a gróf nyitott ajtót, tehát világossá vált, hogy a rabsicok garázdálkodtak, de Péter hangos ugatására elmenekültek. Gróf úr nagyon megdöbbent apám kései látogatásától.
- Mi történt Bózsi, csak nincs valami baj?
- Nézzél bele gróf uram a hátizsákomba és szavak nélkűl is megtudod.
- Ki tette ezt Bózsi? Kérdezte elcsukló hangon.
- Nem tudom grófom, de a te területeden lőtték meg, mert a vérnyomok arra utalnak és átjött
az én területemre meghalni. Ezért vagyok itt. A gidát haza viszem és felneveljük.
- Várjál Bózsi, szólok a szolgáknak, hogy fogják be a lovakat és együtt megyünk a helyszínre.
A tetemet feltették a szolgák a kocsira, a két vadász kalapot emelt egymásnak és szónélkűl,
nagyon bánatos szívvel elindultak ellenkező irányba.
A kis őzgidát kezdetben Édesanyánk gondozta, cumis üvegből szopott és nagyon szelíd lett a
mi kis Micink. Még a szobába is kisért bennünket, de Péter nélkűl egy lépést sem tehetett.
Hiába sajátította ki magának Jancsika, akkor is Péteré volt, és elvégre jogosan, hiszen ő volt
aki megmentette Mici parányi kis életét.

Emlékekből 2009 március 18. Saller Molnár Erzsébet

Gyermekkorom Vízesése

Posted by Picasa

Kurics malom télen

Posted by Picasa

A kiváncsi Tamások

Posted by Picasa

Szüleim - szerelmük hajnalán

Posted by Picasa

Szülői házunk az üzlettel

Posted by Picasa

2009. március 18., szerda

Bózsi az Édesapám

Péter imádott gazdija.
Nem voltak mindig kutyáúl szép napok, mert ha Édesapám a fehér ruhát öltötte magára, Péter tudta, hogy "ma más dolgom nem lesz, mint az, hogy az üzlet ajtaja mellett ülök és vigyázok a gazdira, amíg ő a hentes üzletében kiszolgálja a vevőit. Legfeljebb még annyi történhet, hogy a kosarat a számba adja, benne a leírt listával, pénztárcával és átmehetek Szekrényes Miska bácsi vegyeskereskedésébe, mert én vásárolni is tudok. Nekem nem számít ha sokan vannak, mindig én vagyok az első. Két lábra állok, mancsaim a pulton. A kosarat csak Miska bácsi veheti el a számból. Beleteszi, amit a gazdi felírt, kiveszi a bukszából a pénzt és mehetek haza. Ember fia legyen, aki a kosarat elmerné tőlem venni, mert halál fia válna belőle. Na meg figyelhetem az ajtó mellett őrködve, hogy esetleg lesz-e olyan, akit nem fogok beengedni?" Volt!
Egy emlékezetes nap óta, csak egy embert nem engedett be Péter Édesapám üzletébe. Ezt az embert Mintler Sándornak hívták. Szabómester volt és születése óta a jobb karja vékonyabb volt sokkal, mint a bal, de a munkájában ez soha nem zavarta. Gyönyörű bocskai ruhákat is tudott varrni, sőt a házasulandó legényeknek olyan esküvői öltönyöket kreált, hogy azok az egész vármegyében első díjat nyertek volna. Csendes ember volt, de a Weinhard kocsmát ő is szíyesen látogatta. Pár nagyfröccs után mindig valami mérhetetlen erő lett úrrá rajta. Az ép balkarján hónaljig feltürte az ingujját, csupasz karját égnek emelve egyre csak azt óbégatta, hogy
" Evvel e! Ide nízz, csak gyere ide, evvel e, látod? Na gyere te, há mire vársz?" Ezt akkor is így ordibálta ha egy teremtett lélek nem volt a közelében. Soha senki nem ment oda a hívásra!
Egy nyári délután a felesége Ibi néni megkérte, hogy ugorjál le a Bózsihoz, hozzál valami kis vacsorának valót. Boldogan teljesítette a megbizatást, mert hála Istennek a Weinhard kocsma is útba esett. Onnan már csak egy sóhajtásnyira van a hentes üzlet. Nagyon szomjas lehetett, elvégre nyár volt és annyit talált inni, hogy már nem csak a bal karján volt feltűrve az ingujja, félig már a másikon is. Óbégatva az égre mutogatva "nízz ide, gyere te, evvel e"- érkezett meg
apám üzlete elé. Péter nyugodtan ült egészen addig, amíg Sándorunk beakarta venni a kanyart az üzlet ajtaján. Na ezt azért már mégsem engedem, hogy fenyegesd az én gazdimat gondolta Péter, meg hát te mondtad, hogy: "nízz ide, gyere te"! Itt vagyok. Abban a pillanatban megfogta Sándorunk ülepén a nadrágot és egy mozdulattal bokáig lehasította róla. A nadrágszár teljesen oda lett. A felső derékrész megmaradt a két zsebbel. Szerencse, hogy a nadrágszíj igy is eleget tett a rendeltetésének, mert így Péternek volt minél fogva kihúzni a hőst az árokpartra, majd mint aki derekas munkát végzett, bement a gazdihoz és leült oda, ahol a vásárlók szoktak állni. Farkasszemet nézett apámmal, akinek ugyancsak nagy erőfeszítésbe került, hogy most kibírja nevetés nélkűl, mert az ablakból látott mindent. Látta a hőst, az erős embert feltűrt ingujjal és egy letépett nadrágszárral feküdni az árokparton, aki látszólag nagyon kényelmes helyre került.
- Mi történt fiú? Péter vakkantott egyet és indult az ajtó felé. Ott megállt és várta a gazdit, hogy jöjjön és nézze meg ő is azt az embert, aki fenyegetőzve akart bemenni az üzletbe.
Sándorunk bizony álomra szenderűlt volna, ha Apám nem szólítja meg.
-Mi történt veled Sanyikám és mi járatban vagy?
-Hun vagyok te? Asztán te ki vagy?
-Mit gondolsz, ki lehetek? A Bózsi!
-Nem ösmerlek, sóse láttalak, még a híredet se hallottam.
Csukott szemmel valóban nehéz valakit megismerni, de olyan részeg volt az Isten adta, hogy még nyitott szemmel saját magát sem ismerte volna meg, ha valaki tükröt tart eléje.
Apám szólt a segédjének, aki hátul az udvarban éppen a lovakkal foglalatoskodott, hogy hozza előre a talicskát, mert különös fuvar vár rá. Beletették Sándorunkat a talicskába, Apám kb.3 kg. sertéscombot kanyarintott le és becsomagolva a letépett nadrágszár mellé tette. Dódi elindult hegynek a Németfalu felé a talicskát tolva. Péter is elkisérte és nagyon boldog volt, hogy ezt az ellenséget jó messzire vitte Dódi a gazdi házától, aki megizzadva érkezett vissza.
-Aztán mit szólt Ibi néni Dódi, amikor talicskában látta megérkezni a Sándorát?
-Azt mondta: "Jaj de rendes uram van nekem! Be is rugott, a nadrágja is elszakadt, de nem felejtette el, hogy húsért küldtem a Bózsihoz - csak azt nem tudom, hogy honnan volt neki ennyi pénze? - Na megállj te csirkefogó! Jaj lesz neked, csak józanodj ki.

Emlékekből 2009. március 17. Saller Molnár Erzsébet

2009. március 17., kedd

2009. március 16., hétfő

A világ legszebb temploma

Ebihalak 1944
Bárhova vetett a sorsom, nekem Pápateszér maradt mindig a "honvágy" és az marad mindig.
A falu nevezetessége az a 21 malom volt, amiket két folyóra építettek és szorgalmasan forogtak a vizeskerekek. Meséltek a múltról, a jelenről, de a jövőt egyikük sem sejtette. Minden malomban voltak lurkók, kisebbek, nagyobbak, de valamennyien ismertük egymást, mert veszélyt és távolságot nem ismertek apró lábaink. Nekem a szomszéd molnár - Zacsovics Pista bácsi kislánya- Editke volt a legjobb pajtásom. Később iskolába is együtt jártunk.
Nagyon szerettünk templomba járni, mert az olyan "nagylányos" volt. Láttuk,hogy a felnőttek be és kifelé jövet is belenyúlnak egy falra erősített vörösmárvány edénybe és utána a kezüket az arcukhoz emelik. Nagyon izgatott bennünket, hogy mi lehet abban a vörösmárvány edényben? Megvártuk, hogy utolsónak menjünk ki a templomból. Oda érve a nagy titokhoz, felemeltem Editkét, mert csak így értük fel. Viz van benne - mondta. Akkor ő is felemelt engem, de én nem értem be annyival, mint ő. Úgy csináltam, mint a felnőttek és a lucskos kezemmel végig töröltem az arcom. Aztán jött a nagy felfedezés: "Editke ez sós", mert persze, hogy a számra is került.
Haza érve vallatóra fogtam Nagyapámat, mert a választ tőle reméltem és megkaptam.
--Papa, mi az ami ott a templom előterében a falra van szerelve és az emberek belenyúlnak?
--Szenteltviz tartó kicsim és azt megérintve keresztet vetünk magunkra.
--És miért olyan sós Papa?
--Azért, mert különben megromlana.
Akkor meg azt feszegettem, hogy és a mi tavunkban miért nem romlik meg a viz? Teszel bele sót? Nem teszek kicsim, mert attól a halak meghalnának. Kötekedni kezdtem Nagyapámmal és
4 évesen a sok hallott mesére hivatkozva megkérdeztem, hogy és akkor a tengerben miért élnek halak hiszen azt mesélted, hogy az is sós víz. Azért kicsim, mert vannak édesvizek, amiben az arra született állatok élnek, és vannak sósak, amiben meg a másik fajta él. Papa! A mi békáink ott nem tudnának élni? Nem kicsim, ezek a sós vízben meghalnának.
Nekem ennyi elég volt! Gyere Péter, munkára fel! Nagyanyám kamrájában csak Péter hátára állva a polcban kapaszkodva értem el a befőttes üvegeket. Kettőt kicsentem és Péterrel irány a Zacsovics malom. A haditervem már készen állt. Editkével a folyó mentén indultunk el és nem volt nehéz a sekély vízben rátalálni a vidáman evickélő ebihalakra. Egyik üvegbe vizet tettünk és maricskoltuk bele a leendő békagyerekeket. A másik üveget üresen vittük a templomba. Akkor még egész nap nyitva voltak a templomok, nem kellett a rablók elől zárni semmit. Péter leült a templom legfelső lépcsőjére, készenlétben egy esetleges vészhelyzetre, amit ő mindig egy-két vakkantással jelzett. A gyóntatószék mellett volt egy imazsámoly, amit oda cipeltünk ketten is nehezen a szenteltvíz tartóhoz, mert csak úgy értük fel. Kimertem a sós szenteltvízet az üres üvegbe. Még a köténykémet is feláldoztam, felitattam vele a maradék sós vizet, hogy egy csepp ne maradjon benne. Akkor Editke felnyújtotta az ebihalakkal tele üveget, aminek tartalmát én nagyon óvatosan beleöntöttem a vörösmárvány szenteltvíz tartóba. Nagyon vidáman ficánkoltak benne az apróságok, mi pedig hárman elégedetten távoztunk a tett színhelyéről. Péter hazáig gyakran körbeficánkolt bennünket, elégedetten jelezte, hogy a hadművelet sikeres volt.
A fejleményekre már csak úgy emlékszem, hogy az egész faluban az emberek csodaként emlegették, hogy egy reggeli mise kezdete előtt kisbékák sokasága ugrált a templom előterében.
Még hozzánk a malomba is lejutott a csoda híre és én áhítattal hallgattam. Soha senki nem tudta meg, hogy ez a "csoda" a Kurics Tamás vizimolnár tavából indult el a templom szenteltvíz tartójába. Csak mi tudtuk hárman - a cinkostársak. Péter, Editke és én az ötletgazda.

Emlékekből 2009.március 15. Saller Molnár Erzsébet

2009. március 11., szerda

A botu és én

Posted by Picasa

Botu 1943

Édesannyámmal gyakran mentünk Nagyszüleimet látogatni. Többnyire a lovashintóval, de sokszor előfordult, hogy Bandi hátán lovagolva érkeztünk meg. Olyankor én is foghattam a kantárt és büszke voltam rá, hogy én már lovagolni is tudok. Péter természetesen mindig díszkiséretnek számított. A baj csak ott kezdődött, amikor haza kellett menni, mert mindig ott akartam maradni Nagyapával. Az ovákolásomnak nem tudott Édesanyám ellent állni. Jó-jó, de csak Péterrel együtt maradhatsz itt.
A dombtető valami leírhatatlan gyönyörűség volt. Apró, csámpás lábaimmal minden nap felfedező útra indultunk Péterrel. Fehér, fekete szederfák, akácos, mogyoró, minden amin a
madarak egésznapos hímnusza szólt. Egy ilyen kóborlós napon Péter egy botot hozott oda nekem. Levágott, formázott mogyoróvessző volt. Letette elém és csak néztük egymást. Mit kezdjek vele? Felvette és a szájában jobbra- balra billegetni kezdte. "Ezt te is tudod csinálni" árulkodtak az értelmes szemei. Mit tehettem? Elvettem tőle és én is a számba vettem. Na-na kispajtás , mordult rám. Elvette tőlem és addig billegette, amig rájöttem, hogy ő a botot nekem a kezembe akarja adni. Megfogtam és a kezeimmel billegetni kezdtem. Tanítómesterem szemben ült velem és figyelte minden mozdulatom. Azt hittem, hogy elégedetlen velem, mert egy idő után elvette tőlem. Arra gondoltam, hogy itt végetért a botos művelet. Nem! Akkor a hátam mögé tette, majd a két kis csámpás lábam közé, a fejem fölé úgy, hogy nem engedte el. Rádöbbentem, ha lassan is, hogy nekem a bottal tácolnom kell, mert Péter úgy akarja. Meg volt a főpróba és Péter nagyon elégedett volt velem. Mellettem ficánkolva értünk haza a malomba. Amikor a botot nagyapám elvette tőlem és kitette az ajtó elé, Péter morgott és mível neki egy ajtókilincset lenyomni nem jelentett annyit sem, mint nekem, kiment és hozta be nekem a botot. Mindenki tudta, hogy Péter akarata ellen kár minden próbálkozás, ha a család legparányibb tagjáról van szó. Ezt a botot én csak "botu"-nak neveztem és a legkedvesebb játékom lett. A mindenem.
Vele aludtam el, vele ébredtem fel és vele táncoltam mindig úgy, ahogy Péter megtanított. Sokszor előfordult, hogy önszántamból műsort szolgáltattam a ház népének. Táncoltam a padágy tetején, miközben a "botu" hol a fejem felett, hol a hátam mögött, vagy éppen apró lábaim között fürgélkedett. Még énekeltem is hozzá a saját szerzeményem a (szeretnék szántani dallamára). "Botumat foldatom, libátat hajtolom, Pétellel tántolot fenn a domboldalon."
Nagyapám kétségbe esett, hogy cirkuszos lesz az unokája. Nem lett az, csak Péternek mindig szótfogadó, alázatos kis szolgája és egymásnak hűséges cimborái.

2008.március idusán Saller Molnár Erzsébet

2009. március 6., péntek

Menekülés

Az egész falut ellepte a muszka. Feltételezhetően nagyapám vizImalmát a faluvégről látva "stratégiai pontnak" vélték.
Gránátok robbantak a malom tetőszerkezetén. Veszélyben voltak a lányok. Nagyapám azonnal cselekedett. "Péter apportírozz!" A kutya körbe futotta a malmot és a falu felé eső oldalán lecövekelt. Ez azt jelezte: "tedd a dolgod - nincs veszély!" A lányok a garatból a lépcsőn, le az alsómalomba menekültek. Onnan az ablakon át nagyapám - Péter segítségével a tófarokban levő kis szigetre vitte őket. Oda, ahol Péter lábai száraz helyet találtak. Rongyokkal, lisztes zsákokkal védte őket az apafarkas. Édesanyánk temetése után nagyapám elhozta a szülői házból az Apánk vadászfegyvereit és csőre töltve dugta el őket a malom gépházában. "Ne félj Mári - mondta a drága nagyanyámnak - aki a mi lányainkat egy kis újjal is érinti - az halál fia!" A malom födémét betakarták ponyvával, de a későbbi pótlás még ma is mesél az akkor történtekről és csak mi, akik még élünk tudjuk azt, hogy miért más a színe a malom falura néző fedelének? Nem csak nagyapám, de Péter is látogatta az ég alatt levő lányokat. Egyetlen éjszakát töltöttek a tófarokban, amikor Péter leült nagyapám elé, gyönyörű fogsorát mutogatva, szinte magából kivetkőzve ugatott. "Cselekedj!" Péter parancsára még aznap elvitte lányait a Farkashegybe, ahol nővére Szent Annai Adalberta apáca kis nyaralója volt az erdő közepén. Ez volt az egyetlen biztonságos hely. Még ezen az estén meglepte a muszka "küldöttség" a malmot. Még az egérlukakat is megnézték és ma is a fülemben cseng az a mocskos kérdés "gyévocska nyet?" Engem vett az ölébe egy szörnyeteg, aki a fejemre kötött egy fehér, apró, szinte mákszemnyi fekete pettyekkel diszített kendőt. Letéptem a fejemről, mert megismertem, hogy Kisovics Irma néni kendője volt, amit csak ünnepnapokon viselt. Életemben akkor - előszőr vágtam pofon valakit. Ez a senki valaki nem volt más, mint egy tolvaj muszka.
Emlékekből 2009.március 2. Saller Molnár Erzsébet

2009. március 4., szerda

Közelít a muszka

Minden óra, ami eltelt, közelebb hozta a fegyverek ropogását. Bár a bombák robbanása már messzebbről hallatszott, mégis megtapasztaltuk, hogy milyen lehet a földrengés. Édesanyámnak négy kishuga maradt. Anna 18, Teréz 16, Matild 13 és Borbála 11 éves volt. Nagyapám a malom padlásán a négy garat közűl kiiktatott egyet, ami félig sem volt búzával. Ebbe rejtette el lányait a "felszabadító hadsereg" elől. A másik három henger békésen tette a dolgát, őrölte a még várakozó gabonát.
Mi, a család többi tagja - a faluból a rokonok és barátok, beköltöztünk a nagyapám és Tamás nagybátyám által a domb alatt már kiásott bunkerok egyikébe. Jancsikával most is egymás mellett volt az ágyunk. Nagyanyám a sublót három fiókját használta fel erre a célra, egyet Péternek is, de ő inkább a kettőnk közötti helyet választotta. Nagyapám mindig az éjszaka csendjében, lopva ment fel a malom padlására, hogy rabságra ítélt, de féltő gonddal elrejtett lányairól gondoskodjon. Ezen az éjszakán is így volt. Ruhástól, cipőstől aludtunk, felkészülve egy esetleges váratlan menekülésre, így nem volt nehéz követni nagyapát. A bunkerból kiérve Péter megállt, beleszagolt a levegőbe és ellenkező írányba indúlt el a dombtető felé. A sötétben én csak bukdácsoltam mellette, a fülébe kapaszkodva értünk fel a dombra. A tavasz már bontogatta szárnyait, amit jószerével észre sem vettünk. Repülve szórta a fákra és bokrokra a leveleket, a bodzáról sem feledkezett meg. Egy ilyen bozontos sürű ággakkal tele bodzabokor mellett állt meg Péter és a szűlőfalumba vezető erdő felé figyelt. Nem sok idő telt el, amikor egy hirtelen mozdulattal a karomnál fogva behúzott a bokor alá, megnyalta az arcom, ami azt jelentette: " csend és ne mozdulj!" Ő hallott valamit, én nem. Parányi szívem a torkomban dobogott, majd hamarosan én is hangokat hallottam a legelő felől és egyre közelebbről, ami tehenek bőgésével keveredett. Közelebbről ezek már nem is emberi hangokhoz hasonlítottak, inkább vadállatok üvöltéséhez. Alig pár méterre vonult el mellettünk a szomszéd falukból ellopott, összeterelt tehéncsorda és az őket terelő, üvöltöző muszka. A veszély elmúltával Péter remegve indulást vezényelt.
A bunkerban mindenki csendben volt, mert aludni ott nehezen lehetett. Én megvártam Nagyapát, hogy a Péterrel megélt újabb kalandom elmeséljem neki. Csendesen, de könnyes szemekkel végig hallgatta, aztán nagyon szorosan magához ölelt. Ő tudta, hogy ezen az éjszakán tágabbra nyíltak a pokol kapui.

Az emlékekből - 2009.március 1. Saller Molnár Erzsébet