német vizsla

német vizsla

2008. december 15., hétfő

Lőmester

ELÉGTÉTEL
Nem volt többé szürke kalap, de lett helyette zöld. Egy olyan zöld, amit általában a vadászok viseltek. A különbséget csak egy csokor vaddisznó sörte tette apám és jegyző úr kalapja között, pedig feltételezem, hogy ő is szívesen viselte volna a kalapján, mint szent bizonyítékot és trófeát. De hát az – az átkozott puska! Mindennek az az oka! Hogy a rosseb ette volna meg, aki ilyen bonyolultnak találta ki. – De mégse egye meg, hiszen ha egy hat éves gyereknek engedelmeskedik, akkor majd egyszer nekem is fog – ugye Bózsikám?
Hát persze Jenőkém. Majd én bebizonyítom neked, hogy nem olyan nagy ördöngősség a puskával bánni. Csak oda kell figyelni, pontosan célozni és erősen tartani a fegyvert, mert ha „kacsázik”, akkor nem oda visz, ahova szántad. Sőt mi több, még jól meg is rúghat, az egyszerűség kedviért: jól pofán vág.
Mogorva, fagyos téli éjszaka volt, amikor apám lovas szánja megérkezett az udvarunkba, rajta a két elejtett szarvasbikával. Így Dódi, mondta apám, így állítsuk fel őket, mintha csak
élnének. A megdermedt, fagyos lábak engedelmeskedtek az akaratnak. Aki látott már fűrész- bakot életében, annak könnyen elképzelhető ez a felállás. Apámnak nem volt kedvére ez a maskara, de érezte, hogy véghez kell vinni. Ide a körtefa alá Dódi az egyiket, a másikat meg mellé. Így ni – én most elmegyek, te addig rejtőzz el és vigyázz a környékre. Péter körbe futotta az álló, de élettelen vadakat és nem értette, hogy mi történik itt? Apám nyugtatta – jól van fiú, jól van, tudom, nekem sem tetszik, de ma éjjel megtanítjuk jegyző urat lőni – ugye benne vagy? Péter mindenben benne volt, mert értett a gazdi nyelvén. Vidáman ficánkolt, nagyokat ugrott a hóban és biztos az forgott az okos fejében: „Erre kíváncsi leszek!” Oda futott a szarvasokhoz, megszimatolta őket és egyet értett a gazdival. Nevetséges, gondolta de nagyon megérdemeli. Bolondot csinált belőlem egy mocskos, zsíros kalap roncsát kellett a számba venni csak azért, mert ő nem hisz az én gazdimnak.
Péter vakkantott egyet jegyző úr ablaka alatt – apám halkan megzörgette a rolót. Öltözz barátom, ez az éjszaka a tiéd! A zöld kalap már az ajtóban kifelé került a fejére, amikor Jenőke feltette a kérdést. Hova megyünk Bózsikám? – Nem messze – a szarvasok bejöttek a kertembe, a szerencsétlenek a szőcsing körtét kapargatják ki a hó alól. Most bizonyíthatod te is, hogy nem olyan nehéz a vadászat. De! De kérlek! Én soha, de soha az életemben, szóval katona sem voltam, azt sem tudom: hogyan, merre? Ne aggódj Jenő! Menni fog.
Dódi ott lapult a méhes ház mögött, Péter lecövekelt a gazdi mellett és várt. Jenőke életének talán a legnagyobb pillanata következett. Remegő kézzel megfogta a puskát és duplázott.
Apám szerint a két földbe eresztett golyótól megremegett a föld, a huzatja is segített eldönteni a két szerencsétlen felállított „bábut” – de Jenőkénk repdesett a boldogságtól és kiabált: hát csak ennyi Bózsi? Hát valóban csak ennyi: a szentségit – ezt soha nem hittem volna!
Másnap futótűzként terjedt el az egész faluban a hír, hogy jegyző úr leterített két szarvasbikát a Bózsi kertje végében. Csak a szomszéd nézett gyanúsan, aki segített akkor éjjel apámnak és Dódinak levenni a lovas szánról a két szarvasbikát. Nem is állta meg szó nélkül:
„ ez rendben van Bózsi, de az a kettő hova lett, amiket az éjjel hoztatok haza?” Apám a szájára tette a mutató úját és mosolyogva hozzá tette: Pszt! Tudod – azok visszavágtattak a Páskomba. Aha! Most már így értem Bózsi! Aztán ő is mosolyra fakadt.
Csak jegyző úr járt a faluban fel és alá, még emeltebb fővel a zöld kalap alatt. Apám egy kis csokor vaddisznó sörtét is tűzött a kalapjára, pedig ha a történetet figyelmesen végig követte az olvasó, nem vaddisznó sörte a kalapra, hanem legalább egyik szarvasbika agancsa illett volna jobban jegyző úr fejére. Csak azért egy, mert kettő nem fért volna el rajta.
A szarvasbikákon csak azon golyók helye látszott, amit apám ejtett rajtuk, de a körtefa alatt sokáig ott tátongott a két befúródott golyó helye a földben, amiket nagy valószínűséggel jegyző úr vakond lövészetre szánt.
2005.március 8. Saller Molnár Erzsébet

2008. december 9., kedd

A falunk jegyzője

JEGYZŐ ÚR

Apámnak soha nem volt lehetősége arra, hogy barátot válasszon magának. A sors és a jó Isten karöltve, szinte csak úgy oda lökte neki a barátokat. Ne! Szólt az Isten, itt van egy újabb barát: a jegyző. Pistel Jenő! Jóra való ember, jártas a papírokban, de a vadászat, - juj Bózsi, azt soha ne is említsd neki. Azt sem tudja, hogy a puskának miért van csöve, és azt meg pláne nem, hogy némelyiknek miért jutott belőle dupla? Akkor meg mit akar velem? – Reklamált apám az Úrnál. – Mit akar? Hát a többi mit akar? Ez sem akar többet Bózsi, csak a barátod lenni. A bort ő is szereti, aki pedig a bort szereti, az rossz ember nem lehet – ezt te is tudod. Hát ez így igaz – nyugtázta apám. Hamar elérkezett a bizonyságtétel órája.
Terített asztal mellett borozgattak, de hogy melyik bírta jobban emelgetni a poharakat, nem lett volna könnyű elbírálni. Apám erős, izmos ember volt, neki egy félbe vágott disznót felkapni a vállára annyit jelentett, mint Édesanyámnak a tollpárnát kitenni a napra, szellőzni.
Jegyző úr vékony dongájú kis ember lévén, de nagyon jártas szinte az élet minden problémát adó területén. Csak egy dologhoz nem értett – az az átkozott puska! Ebből eredően az lett volna ínyére, ha mások is csak ámulattal nézegetik azt a csodálatos szerkezetet és nem vették volna soha kézbe, akár csak ő. De ez az óhaja, bizony nem teljesült.
Te Bózsikám – kérlek! Annyiféle szóbeszéd járja a faluban arról, ami a vadászatot illeti, hogy már teljesen összegubancolódott bennem ez a sok mende – monda.
Mit akarsz tudni Jenőkém? Csak nem azt, hogy hányan rendelkezünk vadász engedéllyel itt Bakonyszentlászlón? Á! Dehogy Bózsikám! Azt én hivatalból nagyon jól tudom, sőt azt is tudom kik a rabsicok, de úgy hallottam, hogy ők legfeljebb egymásban tesznek kárt a vad - állományban nem annyira. Az meg az ő dolguk igaz? „Na ja, ammá engem se érdekű!” mondta apám. – Engem kérlek Bózsikám inkább az érdekel, hogy jogosan illetnek-e téged azzal a jelzővel, hogy a falu Tell Vilmosa vagy? – Hát már te sem vagy normális Jenő? – nevetett apám –Csak nem gondolod komolyan, hogy kimegyek a gyümölcsösbe, aztán az almákat lövöldözöm le a fákról? Van nekem annál jobb dolgom is. Várj Bózsikám. Egy pillanat kérlek szépen! Tell Vilmos nem a fákról lövöldözte le az almákat. Ennél sokkal többre vállalkozott. – Csak nem azt akarod vállalni te is Jenő? „Aztán ha csupa kibaszásból fejbe lűnílek, mit szólnál hozzá?”- Akkor már egy szót sem Bózsikám, de én úgy gondoltam, hogy azt az almát nem az én fejemre tennéd, hanem kérlek szépen mondjuk, hogy feltennéd a szeglábra és durr – kész a Tell Vilmos mutatvány. – Jenőkém! Ehhez nem kellek én, ezt az én hat éves kisfiam, Jancsika is betudja mutatni neked állítom, persze nem itt bent az udvarban.
Apám fogta a sörétes puskát, vállára akasztotta, minket kézen fogott és követtük Pétert ki a kert végébe. Apám nem tett almát a megyekő tetejére, csak annyit mondott: itt a puska, jó szorosan fogd ne hogy megrúgjon kisfiam, és a jobb felső sarkát vedd célba. – Még most, több mint hatvan év után is ott áll a kertünk végében a vörös megyekő, aminek hiányzik a jobb felső sarka. Jegyző úr földhöz vágta a kalapját, toporzékolt, járt fel és alá, biztos hogy káromkodott is, mert valamire még emlékszem, amit kiabált: „Hergott!” A halántékán az erek lüktettek, felkapta a földről a kalapját, de mielőtt a fejére tette volna, a kalapot tartó kéz megállt a levegőben. Megvan! Megvan Bózsikám! Most következel te, majd elválik, hogy jogos-e a neved mellett az a cicomázás? Toporzékolt a győzelemben vetett reményben, mert felfedezte, hogy ott állt a kert végében a hatalmas szalmakazal, neki támasztva a létra.
Én erre most felmegyek kérlek- mutatott a szalmakazalra – érted Bózsikám? A tetejére érve feldobom a kalapom, persze jól megpörgetem és meglátjuk, hogy eltalálod-e te híres mester lövész? – Kár lenne ezért a finom anyagból készült kalapért Jencikém, de ha van otthon másik, hát teljesíthetem a kérésed – de ismétlem, csak úgy ha van helyette másik, mert ezen befog esni a fejedre az eső! – Ne törődj te azzal Bózsi – ezt már a kazal tetejéről kiabálta le jegyző úr – nem lesz szükségem másikra, ezt fogom viselni továbbra is – és már lendült is a kéz a levegőbe, jól megpörgetve a szürke kalapot. Péter idegesen toporgott az apám mellett, mert ilyen vadászatban még nem volt része. Egy ember „óbégat” a szalmakazal tetején a gazdi emeli a puskát az ég felé. Sehol egy fácán, vadliba nem repül a magasban,- te kutyák Istene- segíts! Mi lesz ebből? Semmi! Mint ahogy a kalapból is az lett. Péter azért tette a dolgát, fel- kapta a szürke rongycafatot és méla undorral apám elé tette a földre. Ha a kutyák tudnának köpni, Péter biztos megtette volna, mert a puskapor illata sem ihlette arra, hogy valami vad madárnak higgye a valamikor kalapnak nevezett rongycafrangot.
Jegyző úr életében előszőr és utoljára vágtázott végig a falun kalap nélkül és lehetséges, hogy aki látta a háta mögött még keresztet is vetett magára.
Az én emlékeimben is elhalványult ez a jelenet, de amikor 2004-ben az Athén-i Olimpiáról a sportlövészet közvetítését néztem, csodáltam a repülő korongokat és valahogy egy korong hirtelen átváltozott egy szürke kalappá – és mit ad Isten – Igaly Diana kivégezte azt is, pedig neki nem is a szalmakazal tetejéről indították útjára.
-Kinek lehetett nehezebb dolga? Apámnak, vagy Dianának? Ezt nem tudnám eldönteni, de hogy Péternek nem volt könnyű döntés egy fácán helyett a szürke rongycafatot vinni a gazdi lábai elé- azt biztosan tudom!

2005.március 4. Saller Molnár Erzsébet

Zenit pont - a cserhegyi kápolna


ZENIT PONT
A falunkat félkörben, különböző hegyek ölelik át, amik a Kőris- hez képest csak homokbuckáknak tűnnek, nekünk mégis kedvesek. Keletről indulva a Hangyálhegy, ezen csak szántóföldek voltak- majd jobbra haladva a Zörög- ez már a Bakonyhoz tartozik és kiváló meteorológusnak is bizonyult. Az udvarunkból látható ma is. TV.- rádió hiányában az apám egy ránézéssel, tőle kapta az időjárásra vonatkozó információkat. A legjobb időjósnak bizonyult. Őt, csak a nagyapám múlta felül. „Pipál a Zörög”- mondta apám. Ilyenkor, szinte ködszerű pára gomolygott a hegyvonulat felett- ez hűvös, borús időt jelzett. „ Közelít a Zörög”- ha csökkent távolságban érzékeltük a hegyet a házunkhoz, élesen kirajzolódott vonalaival a színe inkább sötétkék lett, mint zöld. Ekkor eső, vagy vihar volt várható. Ha csak magasztosan, tétlenül állt a Kőrishegy vonulatában, tiszta, napos időre számíthattunk. De haladjunk nyugat felé. Őt Cserhegy- nek hívják, bár nem éppen a cserfáiról kapta a nevét, mert inkább lakóházak népesítették be. A hegy csúcsán, még ma is ott áll a gyönyörű kápolna. A „kifli” végére értünk- a Máléhegyre. Ennek folytatása már csak erdő, egészen a szomszéd faluig, az én drága nagyszüleim otthonáig: Pápateszérig. Mai főszerepben a Máléhegy, nem csak azért, mert gyermekkorom hősei is ott laktak, mint például Dér Pista bácsi, aki mindig a méz-éhes gyermekekre várt, vagy a nótás kedvű Szauber Jóska, Koczner erdész úr, aki később rokonunk is lett, mert három gyönyörű lánya közül a nagybátyám Tamás, feleségül vette a legszebbet: Magdikát. Hiába választotta el az erdő a Máléhegyet – Pápateszértől, nem volt akadály a széplányra lelni.
Azért is lett főszereplő a Máléhegy, mert a legjobb borok ott termettek, és talán ettől a legjobb történetek is ott születtek. Azt nem tudom, hogy valóban a borok vonzó hatása tette-e, de szinte mindig ott verődött össze a legjobb, csak férfiakból álló társaság. Egy hosszú utcából állt az egész. A takaros kis fehérre meszelt házakat borospincék váltogatták, mögöttük hosszan elnyúló szőlő ültetvénnyel. A házakban petróleumlámpák világítottak, a boros pincékben gyertyák égtek. Azt soha nem sikerült megfejtenem, hogy miért a Fódi pince volt a legnépszerűbb? Talán, mert nem csak a jó bor, de az örökké mosolygós pince gazda is jó hírében állt. A legnagyobb mulatozások, mindig ott zajlottak le. Fódi bácsi egy füttyentésére, még a cigányzenekar is megjelent. A cimbalmot nehéz lett volna kivonszolni a boros pincébe, így többnyire négy tagból állt a muzsikus gárda. Az nem okozott gondot, hogy a nagybőgőt is itt- ott a havon kellett húzni, neki már úgy is majdnem mindegy volt!
Ezen az estén sem volt másként. Apám, úgy éjféltájban ballagott hazafelé a vadászatból, mikor is éppen azon töprengett, hogy ha most vissza is jön a lovas szánnal az elejtett vadkan- ért, kit hívhatna segítségül? Péter is tanácstalanul ballagott mellette. Amint kocogtak végig a Máléhegy-i úton, egyre közelebbről hallatszott a nóta és zeneszó. Hát persze! Fódi Jóska pincéjéhez vezettek a szálak. Amikor apám benyitott, a hangulat már eléggé a tetőponton volt. Nagy örömujjongás fogadta. A kezébe nyomott pohárba már spriccelt a lopóból a kristály tiszta fehérbor, miközben elmondhatta a segítséget kérő szándékát. Persze! Vagyunk elegen, a hátunkon is elhozzuk idáig, de előbb iszunk! Ittak! A cigányok hegedűin keresztbe tett vonók- tól és a nótától szakadatlanul harsogott a pince. Mindig valami okból, gyorsan ürültek ki a poharak. Már éppen a sokadikat itták az elejtett vadkan „tiszteletére”, amikor apámat is hatalmába kerítette a jókedv. Ácsi! Hirtelen csend lett, apám a muzsikusok felé fordulva megszólalt: Most az én nótám következik! Nem kellett bekonferálni, hiszen nem először hangzott el már különböző helyeken ez a kívánság. A prímás- Nagyszemű Jani személyében eléje lépett, hegedűjét apám füle közelébe emelte és síró hangján megszólalt a hegedű:
„ Bakony erdő gyászban van….” (nos ez a gyász, nem az elejtett vadkan miatt volt- a nóta Rózsa Sándort siratta) Amikor a második strófához értek, apám észre vette, hogy a nagybő- gős kezében megállt a vonó és ülve elaludt. Először oda lépett hozzá a nóta közepén, egy kicsit gallérjánál fogva megrázta, de ez perceken belül újra megismétlődött. Amikor már harmadszor is aludt a bőgős a vonót is a földre ejtve, apám egy hathatósabb ébresztést válasz- tott. Belerúgott a bőgőbe! A zenit pillanat és a vadászcsizma megtette a hatását. Az öreg hangszer még utoljára felnyögött és mindörökre elnémult. ( Sokáig töprengtem azon, hogy nem innen ered-e az a nóta, hogy: „Beugrok a nagybőgőbe” )
Apám magához ölelte a kárvallott nagybőgőst, aki talán a titkolt örömtől, már nem tudott volna elaludni – és tudtára adta: ne bánkódj Pajtás, veszek neked helyette egy újat!
Bózsi! Rikkantott fel a bőgős. Téged az Isten küldött ide!
Arra már nem emlékszem, hogy az elejtett vadkan vállon, vagy lovas szánon érkezett-e haza, de azt tudom, hogy az apám által vett nagybőgő apáról fiúra szállt és nem csak a történetét hallottam nagyon sokszor, hanem a hangját is, amikor bálozó nagylány lettem.


2005.Február Saller Molnár Erzsébet

Miska bácsi háza


MÖMMÖS
Hát ő sem volt különb a Deákné vásznánál. Őt is ihlette a vadászat, szívesen szegődött apám mellé „cserkelni”. Hogy ez igaziból, mit jelenthetett - nem tudom, de nagyon sokszor hallottam ifjúságom idején. Még az is megfordult parányi agytekervényeimben, hogy talán valami tánc lehet. Attól pedig, hogy ez a cserkelés mindig sötétben történt, csak erősödött bennem a meggyőződés, hogy ez bizony tánc! Még pedig nem a mesebeli tündérekkel, akik nappal is megjelennek, hanem ez valami boszorkánytánc, mert a seprűn lovagoló banyák a sötétben indulnak meg, keringenek a faluk felett, hogy áldozatra csapjanak le, akivel szívesen elropnak egy táncot. De, miért akar az öreg Mömmös, boszorkányokkal táncot lejteni a Páskomban, amikor a mínuszok egymással verekszenek, hogy melyik tud lejjebb menni a hőmérőn – ezt valahogy nem értettem. Pedig ez azon az estén is így volt.
Dideregve lépett be hozzánk. Egy ing, egy pulóver és egy „mándli” volt az egész öltözéke. Az a mándli akkor nem győzött volna semmiféle divatvetélkedőn, és mégis évtizedek múlva egyszerre, robbanásszerűen, egy egész országot hódított meg. A különbség annyi volt, hogy Hofi Gézáét, nem az öreg Vakler Pista bácsi varrta, hanem még nála is valaki öregebb, hiszen az egyik oldalát, ugyan csak elméretezte. Persze – gondoltam, egy ilyen mándliban, mégis csak könnyebb lesz majd táncolni egy csúf, vén boszorkánnyal, mint esetleg valami juhászok által viselt, nehéz földig érő subában.
Nem is volt neki, mert szegény ember volt. Ha vagyon nyilatkozatot kellett volna neki írni, nem sok papír és tinta vált volna szükségessé. Egy kívülről, viszonylag impozánsnak látszó ház, benne hét gyermek, meg a szülők. Na és ki ne felejtsem a legnagyobb vagyont: Mömmös- né bibliáját. Az én „sibillám”- ban, minden meg van írva. Nem csak írva volt, de Margit néni, magas színtű, kis előadásokat is tudott tartani az ott olvasottakból. Aki elment az utcán, és benézett a függöny nélküli ablakon, láthatta, hogy Margit néni a petróleumlámpa fényénél, minden este a biblia fölé hajolva ül. Ez az öreg Mömmösnek, nem volt éppen ínyére, mert azt eredményezte, hogy Margit néni nem éppen a tyúkokkal tért nyugovóra, és ez súlyosan megnehezítette Miska bácsi terveit, ami a cserkeléseket illette. Nem mondhatnám, hogy Margit néni szívesen vette, ha este a családi népszámlálás idején, valaki hiányzott a sorból. Mindenkit maga mellett akart tudni, csak akkor volt elégedett.
Amikor a Mömmös belépett hozzánk, a második lépése a kályhához vitte. Pattogott benne a tűz és ő a félig megdermedt kezeit, fölé tartva dörzsölte. Először csak magában dünnyögött, majd egyre hangosabban. Annyira, hogy már én is hallottam: „El kell kapni, ha ma éjjel nem, akkor soha. Nem gondolod Bózsi, hogy ez a „ szépség,”már elégszer a bolondját járatta velünk?” ---- Belesápadtam a felismerésbe! Igazam volt. Apám és Miska bácsi, már több ízben várhatta a banyákat, de nem jelentek meg a cserkelésre. „Népség”, ismételtem újra és újra magamban. Nem is egy, hanem egész „népség”.
Vajon, miért olyan biztos a Mömmös, hogy ma éjjel lesz boszorkány tánc? Apám kinézett az ablakon, már jó magasan járt a tele Hold, --- mire ki érünk, éppen időben lesz!
Aztán, ami kabátot, nadrágot, sapkát, csizmát talált apám, valamennyit ráadta Miska bácsira.
Úgy nézett ki szegény, mint egy óriás méretű kötözött sonka. – Én persze kárörvendve néztem és arra gondoltam, hogy: na Mömmöske – így nem sok esélyed lesz a boszorkányok megtáncoltatására. – Elindultak. A többit már apám mesélte el.
Péter, mint mindig, nagyon fegyelmezetten mellettem kocogott. Amint ki értünk a Páskomba, ( kb. 2 Km. a házunktól) elértük a tisztást, majd lesállásba helyezkedtünk. Alig telt el fél óra, -- kocogást hallottam. De ez most nem Péter körmei voltak a fagyos havon, meg különben is, mozdulatlanul mellettem ült. Ezt a kocogást Miska bácsi fogai hallatták.
Igen fázok Bózsi! --- De …ha…ma ….éjjel…sikerül…akkor …én …örömömben meg….
Nem tudta befejezni, mert Péter bevágódott a sűrűbe és kihajtotta a 12-es szarvasbikát a tisztásra. Apám célzott, az áldozat elfeküdt a havon. Pillanatnyi csend, majd megszólalt apám:

Na ott van Miska! Rajta! – Ezt is egy kis csend követte, majd a Mömmös gyorsan kimondta a meg fellebbezhetetlent: Tudod, mit Bózsi? Inkább azért mégse!
Azóta sem tudtam meg, hogy volt – e azon az éjszakán boszorkány tánc, de, hogy a szarvasbika „meglovagolása” elmaradt, ezt az apámtól biztosan tudom.


2005.Február Saller Molnár Erzsébet