német vizsla

német vizsla

2008. november 20., csütörtök

Turul madár

Piros pillangó
Szállj,szállj Turul madár! 1943.
"Mama! De én itt atalot malanni a Nappapával!"--"Jól van kicsim itt maradhatsz,de csak úgy, hogy Péter is itt marad és megígéred,hogy egy lépést sem teszel nélküle!"Édesanyám visszament Bakonyszentlászlóra a szülői házba, Bózsi és Jancsika ott voltak.Bandi nem örömnyerítve ment el az udvarból,inkább csak bandukolva húzta a lovashintót. " Nem tetszik ez nekem Mariska- gondolta- itt hagyod a 3 éves gyereked,ahol minden lépésben a veszély fenyegeti."
-Nyár volt és késő délután. A nap még a templom tornya felett nagyon magasan járt.Átmentem a kerülőfolyó keskeny hídján,Péter mögöttem kocogott,figyelte minden apró kacsázó kis lépésemet.
Kiértünk a hatalmas rétre, ami a malomtól a faluig másfél km. volt. Margaréta, pipacs,szarkaláb, tele volt virággal a rét.Lepkék szálltak fel és alá a rét felett. Péter vidáman hentergett a fűben, csalogatott engem is,hogy heverésszek vele. Gurultunk, ölelkeztünk, időnként pofán nyalt, ami azt jelentette, hogy "elégedett vagyok veled".
A suta kis kezeimmel koszorút kötöttem neki pipacsból és örvendeztem, tapsoltam "jaj de tép vad"! Lecsúszott a szemére, mert egy kicsit nagyra sikerült, de őt nem zavarta.
A lepkék szépsége nagyobb volt bennem, mint az, hogy Péter elégedett velem. Piros volt a pillangó, fekete és sárga apró pettyekkel. A fejem felett repkedett és elfogott a vágy ( meg talán egy kicsit Bózsi vadász szenvedélye-megfogom! Futottam utána csak az ég felé nézve, nehogy szem elől veszítsem, egyenesen a folyó felé,ami a két malom összekötője volt.Péter szűkölt,hogy ne tegyem,és vágtatott utánam. A pipacs koszorúnak nyoma veszett a füben én meg akkor már a folyó medrében voltam a pillangó nélkül. Péter gondolkodás nélkül bevetette magát a félméteres vízbe és a fodros kis bugyimnál fogva emelt ki a vízből. Partra szálltunk. Felemelt a csámpás kis lábaimnál fogva " kiőntötte " belőlem a vizet,amit nyeltem.
Lefektetett a folyópartján és mint egy erőmű szivattyúja neki esett a számnak.
Minden lenyelt vízet kiszívott belőlem. --- Csak ültünk a folyóparton, én nagyon szorosan és sírva, hüppögve öleltem Pétert. Ő idegesen lihegett, mert erről beszámolni bárkinek, még neki sem volt kedve.
Már vecsernyére szólt a harang, amikor visszamentünk a malomba. Nyoma nem volt rajtunk annak, ami velünk történt.Nagyapa tudta,hogy ha Péter velem van-nem lehet tragédia.
Békésen aludtam Pétert magamhoz ölelve, mint mindig, aztán felébredtem. Hajnali 2 óra volt.
A konyhában Nagyanyám kenyérsütéshez készülődött, a kovászt készítette és mint mindig-- énekelt.
" Szállj, szállj Turul madár..." Felkeltem, Péter nagyon álmosan kocogott utánam, mert vigyázott rám.
"Jaj de tép dalod van Nadmama, medtanítod netem?"-- Hajnali négykor már együtt énekeltük, hogy: "Fenn a hegyek ormán,száll a turul madár.Csaba vezér üzent értünk"... Péter láthatóan nem túlzottan értékelte,mert közben nagyokat ásított és az előző esti mentési akció után szívesebben aludt volna.
Talán a dal tanulás helyett én is,de hát az a bizonyos bűntudat nem engedte.Idő közben Nagyapám is bejött a malomból,hogy nyugovóra térjen.Megdöbbenve kérdezte:" kisleányom, miért nem alszol?"--
--"Nem tudot alunni Papa"---"és Péternek miért van száraz iszap minden lábán?"--kérdezte. "Nem tudom"-- és ennek hallatára Péter panaszos ugatásba kezdett.Ő nem tűrt hazugságot,beszélt helyettem.Én csak kiegészítettem a hiányzó részletekk és most már bűntudat nélkűl aludtunk szorosan ölelve egymást.
A dalt azóta sem felejtettem el. Sokáig énekeltük együtt Nagyanyámmal, még akkor is amikor a
" Toloddál "- ból már az én ajkamon is Kolozsvár lett.
2007 márc.1 Saller Molnár Erzsébet

2008. november 17., hétfő

Gólya néni

A GÓLYA HOZOTT

A mi időnkben, még a gólya hozta a gyerekeket. Pontosabban a gólya néni, akit a mi falunkban Margit néninek hívtak. Nagy lelkű volt, annyi gyereket hozott, amennyire a család igényt tartott. Mindig volt a házánál tartalék, így nem lepte meg, ha egy- egy család , kérelmet nyújtott be hozzá. A szülőknek, már volt egy kétéves Jancsikájuk,- az apa kívánsága volt, hogy egy kislány is legyen,- Erzsébet, ők ketten tovább vihetik a nagyszülők utóneveit.
Gólya néni letette a gólya által nála hagyott batyut, kibontotta, és egy bakonyszentlászlói, jómódúnak látszó, hosszú parasztházban, felsírt egy újszülött kislány. Az anya, magához ölelte: „Bözsikém! Gyönyörűségem! Hát megérkeztél?”
Bózsi! Gyere be, hívta az apámat a gólya néni. Gyere, megérkezett a kislányod! Az apa, sietősre vette lépteit, de meglátva a kis jövevényt, megtorpant. Döbbenet látszott az arcán, és hosszasan gondolkodott. Talán még arra is gondolt, hogy le kéne akasztani a szegről a vadászpuskát, mert ez nem igaz! Neki nem lehet egy ilyen „szurtos” gyereke, aki azért mégis csak lánynak született. – Elvetette a rossz gondolatot a Bózsi, csak a látszólagos belenyugvás maradt. Nem olyan nagy tragédia, nyugtatta magát.
A kislány kreol bőrű, sötét hajú, nagy barna szemű, piciny lélek volt.
Az anyai nagyszülők háza, az örökké fecsegő vízimalommal, talán nyolc kilométerre volt az erdőn át: Pápateszéren. Az út mentén a cigányok, (pardon, mai nyelven a kisebbség) takaros kis fehérre meszelt, vályog házai sorakoztak, jó szándékú, dolgos emberekkel. Nyáron vályogot vetettek, télen teknőt vájtak, és hát a bálokon muzsikáltak. Egyiknek sem jutott eszébe, hogy az éjszaka leple alatt rémületet keltsenek a faluban élő, jobb módú gazdák baromfi udvarában, vagy elkössék a lovakat. Mariska, a másodszor lett anya, gyakran megtette ezt a szüleihez vezető erdei utat, legtöbbször lovas kocsival, de ha úgy adódott, gyalogszerrel is. Mindig megállt beszélgetni a vályogházak lakóival, akik szívesen vállaltak nála kerti munkákat, amit Bózsi – a férj, bőven honorált a hentes üzletében lévő áruból.
Amint az apa szemügyre vette az újonnan érkezett „szurtos” jövevényt, a gondolataiban még a vályogházak is megjelentek, leginkább annak férfi lakói. – Nem, ez lehetetlen! Nem! Soha!- és különben is a Bogdán Pista már a hegedűt is remegő kézzel tartja egy- egy bálon a kocsmában. A Viktor? Már úgy belegörbült a teknővájásba, hogy menet közben is a földet veri az orra. Gazsi? Nem volt a világon olyan fehérnép, akivel felcserélte volna az egész napos cimbalmozást. Bogdán Marci? Őt sokkal jobban érdekelték a körülöttük lévő erdő madárfészkei, mint bármilyen libegő, női szoknya. Jankó? Ő még akkor azt sem tudta, hogy az anyja miért visel földig érő fodros szoknyát, és az apján miért van nadrág? Eszébe sem jutott azt kutatni, hogy alattuk „némi” különbség akadhat. – Így, aztán Bózsi listáján, minden gyanúsított felmentést kapott. Még a feleség is!
A kis „szurtos”, alig egy hónapig örvendeztette a boldog édesanyát, amikor megbetegedett. A magas láztól, szinte égett a parányi test. Bózsi még annyi időt sem vesztegetett, hogy a csézába fogja a lovakat. Felpattant Bandi hátára, és szőrén lovagolva, sörényébe megkapaszkodva, megérkezett a legjobb baráttal, Dr. Sárközi Gézával. Ő volt a falu csodadoktora. Most nem a szenvedélyes vadászatról beszéltek, nem egy erdei lesre volt hivatalos, hanem a láztól égő újszülötthöz. --- Tüdőgyulladás! --- Az anya zokogott, az apa arra az első napra, meg a vadászpuskára gondolt, és nagyon szégyelte magát. Leszegett fejjel gurultak végig az arcán a könnyek.--- Megteszek mindent, de garanciát nem adhatok!---
Az orvos naponta többször megjelent az újszülött bölcsőjénél. Egy ilyen be nem jelentett délután az anya a bölcső mellett ült. A lábával ringatta és varrt. Az orvos döbbenettel látta, hogy egy kis hófehér ruhát varr, olyant, amilyent a menyasszonyok viselnek az esküvőjükön. Kinek varrod Mariska? – A kislányomnak – a Bözsikémnek – ebben fogjuk eltemetni. Egész testében rázta a zokogás. Sárközi doktor elvette tőle a már félig elkészült kis inget, és egy fiók fenekére tette. „Még nem temetünk!” – Három hosszú nap után lement a láz. A kis „szurtos” már nyitott szemmel, fulladás nélkül gőgicsélt.
Nekem csak úgy mesélték el, hogy a három ember a bölcsőm fölé hajolva, örömkönnyeket ejtett, mert a kis „szurtos” csöppség én voltam. A testvéremet, Jancsikát csak akkor engedték közel hozzám, amikor teljesen meggyógyultam. Kis sámlira állva hajolt le hozzám, megfogta a kezem, az arcomra nyálas kis puszit adott, és azt súgta a fülembe: „teletlek- Pétel kuta it telet.” (Hogy ez mennyire igaz volt, azt bizonyította az idő.)
Gyógyulásomat Édesapám egy hízott disznóval honorálta szívbéli barátjának. Mivel hentes lévén, természetesen konyhakészen. Úgy látszik, már akkor is volt hála pénz, vagy hála disznó. ---- Na de, kinek a pap---kinek a papné!


2005. Január Saller Molnár Erzsébet

Elindulunk

Kelj fel Jancsi! 1939.
Nekünk is volt olyan Jancsi babánk kaucsukból,ami csak három egymásra helyezett gömbből állt.Alul a legnagyobb gömb kék volt.Akkor még nem,de most már tudom,hogy annak az aljába valami nehezéket tettek.
Felette a piros az már jóval kisebb és üres.Aztán a tetején a legkisebb,rózsaszín rózsaszin,vigyorgó fej,kis fekete kalappal.
Bármerre forgattuk,lefektettük,fejre állítottuk,mindig felállt,mert ő volt nekünk az akkor csodálatos "keljfel Jancsink".
Most nem csak erről a Jancsiról írok,hanem az én egyetlen testvérbátyámról,Jancsikáról is.
Rólam a gólya elég sokáig vagy megfeledkezett,vagy hiába vadászott a környékbeli tavakban,folyókban nagyon nehezen talált rám.
Péter-Édesapám németvizsla vadászkutyája volt az első "gyerek" a háznál.
Ha Péter nem éppen vadászni volt,féltő gondviseléssel őrködött Jancsika felett.Az éjszakai cserkelés fáradalmait is a kiságy mellett pihente ki.
Ha felsírt a Jancsika,Péter azonnal kétlábra állt,kivette a kiságyból,amitől azonnal vége lett az ovákolásnak,és máris vitte a szájában édesanyám karjaiba.
Édesapám nem egyszer megjegyezte:"Zsivány kisember vagy fiam.Csak azért nyívákolsz,hogy Péter szájában utazz!" Talán volt valami igazság benne.Péternek nem okozott gondot minket hurcolni,- később engem is.
Cipelt ő nálunk súlyosabb de édes kis terheket is.Élve hozta ki a csalitból az őzgidát, a kis
vadmalacokat,amiket Édesapám mindig haza hozott nekünk.Megszelídültek és élték az életüket
békében a családdal együtt.Senki nem bánthatta őket,mert Péter sajátjának érezte valamannyit.
Az első udvarban volt a homokozó, Jancsika ott tette meg a kezdő erőfeszítéseket ahhoz, hogy állni tudjon.
Nem sikerült,még sokszori próbálkozás árán sem.Mint mindig,Péter most is testközelben volt és
szánalommal figyelte a "kisember" küzdelmeit,aki minden visszatottyanásnál dühösen sírva fakadt.
Édesanyám felfigyelt a rövidke de mérges kis kitörésekre és a további eseményeket már az ablakból nézve,szemtanúként élte meg.
"Ez így nem mehet tovább"- és Péter okos fejében megszületett az ötlet.Hason kúszva közelítette meg a homokozót.
Először csak nyalogatta az apró kis kezeket mondván:"ezekre lesz szükséged most".
Aztán még mindig hason fekve lassan megfordult úgy,hogy a rövid farka közel legyen a "kisember" kezeihez,és csóválni kezdett. "Látod? Szépen fogd meg,kapaszkodj bele- a többit bízd rám".
A "kisember" megfogta,elengedte,újra belekapaszkodott de most erősebben. Péter tudta,hogy itt van a pillanat.
Óvatosan felállt,maga mögé nézve csak egyetlen lépést tett,hogy a "kisember" ne hason csúszva
kövesse.Vakkantott egyet,ami azt jelentette:"Kelj fel Jancsi!" Egy húzó mozdulatot tett,ami elég volt arra, hogy az erősen kapaszkodó kisember felállt.
Még soha nem látta a világot ilyen magasságból a saját lábain állva,és valami rémületet is érzett,mert sírva fakadt.
"Ne félj-dünnyögött Péter,csak erősen kapaszkodj belém-így ni-,és most szép lassan elsétálunk Meseországba,túl az Üveghegyen,megnézzük a manók birodalmát,a tündérlányokat,Csipkerózsi-kát és Hófehérkét is.
Egy óvatos lépés-kettő-három,és a kisember is ezt tette.
Péter farkába kapaszkodva háromszor körbesétálták az udvart ,a homokozót gondosan kikerül-ve és közben kissé növelve a sebességet is.
Péter tudta,hogy itt már nincs mitől félni. Megközelítette a homokozót ahol ott hevert a "kisember" lapátja és aki elengedve Péter farkát,a biztonságot,lehajolt érte.
A "tanítómester" ezt a pillanatot kihasználva-- kis,de elérhetetlen távolságra lépett,mert biztonságban érezte apró tanítványát.
Nézték egymást. Péter a megtestesült nyugalom,nem úgy a kisember..Eldobta a kislapátot és az apró kezek maricskoló mozdulatot tettek a levegőben.
"Nem-nem,morgott Péter",aztán megfordult és háttal állva csóválni kezdett.Mi sem volt ennél
csábítóbb a "kisembernek",mint az a kapaszkodó. Egy-kettő-három-négy-öt lépés,amit már egyedül tett meg,miközben Péter lassan,észrevétlenül távolodott tőle.
Megtették az első és egyben az utolsó kört,mert ettől kezdve a "kisember" megtanult menni. Gyakran előfordult még,hogy Jancsika a földre tottyant,de Péter mindig vakkantott neki egyet:"Kelj fel,Jancsi!"

2007.Junius 20. Saller Molnár Erzsébet

2008. november 15., szombat

A mi Kutyánk

PÉTER

Apám szenvedélyes vadász volt. Német barátokra tett szert, akikkel rendszeresen, minden évben a vadász szezonban, végig portyázták a Bakonyt. Ezek az úrak, szinte már családunk tagjaivá váltak. Édesanyám fejedelmi vadászvacsorákat készített a tiszteletükre. Mindig négyen voltak és ősszel érkeztek. Az erdő, még pompás színeiben ragyogott, a fák levelei is dacosan kapaszkodtak az ágakban, legfeljebb csak a tavalyi avar zörgött a lábuk alatt az éjszakában, vagy egy- egy róka ugatta meg a csendet és a szarvasok távoli bőgése.
Begördült az autójuk az udvarunkba. Máskor, pillanatok alatt kipakolták a fegyvereiket, hátizsákjaikat, most csak álltak a nyitott csomagtartó előtt és mosolyogtak egymásra. Rövid szavak mentek, szájról- szájra. Valószínű azt mondták: Te! Nem! Te!- Aztán a sor végén levő úr a csomagtartóból, egy nagy méretű, fedeles kosarat emelt ki, amit az édesapám elé letett a földre. Édesanyám, aki kiválóan beszélt németül, ott állt a kíváncsiság és a várakozás hevében, vajon mit rejt a kosár? Ő volt a bátrabb. Óvatosan kibontotta a biztosító zárat, fel emelte a kosár fedelét, és ezt már csak egy öröm sikoly követte. Egy csodálatos, sima szőrű, csokoládé színű német vizsla lapult a kosárban, aki méreteit nézve 8- 10 hónapos lehetett. Nagy, laska fülei voltak, okos, gyönyörű, csillogó barna szemeivel, kíváncsian végig mérte az őt körülvevő társaságot. Leginkább az ismeretlen arcokat fürkészte, és nézte gyanúsan.
Gyorsan kiderült, hogy „Pétert” az édesapámnak hozták ajándékba úgy, hogy már túlesett az ifjúságához mért tréningeken, mert ő vadászkutyának született. A volt gazditól parancs szót kapott és hopp, kiugrott a kosárból és leült az új gazdi- édesapám elé, aki nem tudta türtőztet- ni a kutya látványától az egész testét átjáró gyönyört. Ölébe vette, simogatta, beszélt hozzá.
A kutya, ahogy mondják: „pofán” nyalta annak jeléül, hogy köztük örök barátság köttetett.
Feltételezem, hogy az apám azonnal a vadászpuskára gondolt, de most nem olyan okból, nem olyan indíttatásból, mint amikor később, kislánya megszületett. Az csalódás volt, egy eget verő csalódás, ez meg egy semmi máshoz nem hasonlítható, egy felmérhetetlen, egy csodálatos és végtelen öröm.

2005.Február Saller Molnár Erzsébet

2008. november 12., szerda

Vizimalom-Gyermekkorom vizesése


Az ideköltözött szülőföld

Már hetekkel előtte izgalomban tartott – milyen lesz a találkozás? A Niagara vízesés és
én! A kanadai oldalon álltam, néztem a hatalmas víztömeget, aminek lezúduló hangja nagyon
félelmetes, mégis az egész együtt- csodálatos látvány.
Zúgott a víz és elmosódott a kép. A Niagara helyén ott láttam a nagyapám vízimalmát, amint ott állt némán a magyarországi vasárnapi csendben. A vasárnap szent volt, egy henger sem őrölt, még akkor sem, amikor a ház hosszú folyosóján is a friss gabona várt halomra rakva. A hét minden napján éjjel- nappal fáradhatatlanul dolgozott a malom, csattogtak a kerekek- sokszor felébredtem erre a hangra gyermekkoromban. Olyankor, ha éppen "veszélytelennek"látszott" felkeltem, és a „malomszobába” szöktem, mert a drága nagyapám
ott ült, mint a mesék hófehér hajú királya és mindig úgy, mintha engem várt volna és a
legtöbbször ébren. Az is előfordult, hogy a fáradság és a behallatszó malom ütemes zaja
álomba ringatta. Olyankor az ujjai között ott szorította a régen kialudt cigarettavéget. De
mindig talpon volt egy pillanat alatt, ha a malomból megszólalt a csengő, ami jelezte: „lejárt”-
akkor újra kellett tölteni a garatot egy másik faluban lakó gazda zsákjából. ( Ha, most erre
visszagondolok,úgy hiszem, hogy többet aludt ülve az életében, mint fekve.)
Vasárnap néma volt az erdő melletti szorgalmas kis vízimalom. Állt fenségesen az örökké
fecsegő vizes kerék. A család minden tagja a templomban volt. A tóban gyakran előfordult,
hogy felgyülemlett a víz, mert le volt zárva a rekesz. Ha sok volt az eső, vagy olvadt a hó, roha-
mosan nőtt a víz és a tó vádoló szemekkel nézett valamennyiünkre. Olyankor nagyapám kézen
fogott és huncutúl a tó felé kacsintva, mint egy hadititkot súgta a fülembe: „ -gyere,felhúzzuk
a rekeszt!” Mindig nagy élmény volt a számomra, mert sokszor hónapokig sem fordult elő,hogy az energiát adó drága vizet elfolyni hagyjuk.
A rekesz és a kerék között volt a vályú, aminek az alján egy kivehető „deszkaablak” volt.
Ezt kellett kivennünk, ha azt akartuk, hogy a víz ne menjen el a kerékig, hogy lendületbe hozza, hanem a nyitott ablakon át menjen a folyóba felhasználatlanul.
Azt többnyire megengedte drága nagyapa, hogy ezt a nagy fontosságú deszkát én vegyem
ki. (nagy kitüntetés volt nekem). Utána ő felhúzta a rekeszt, aminek a víz nagy erővel nyomult
neki-, majd utat érezve maga előtt, rohant a vályúnak, hogy elérje a kereket. De kijátszottuk-
nem mehetett el a kerékig, hogy lendületbe hozza. Mielőtt nagyapám ezt a műveletet elvégezte ( a rekesz felhúzást), mindig adott nekem annyi időt, hogy leszaladjak a kerékhez és várjam a
csodálatos hatást. Megindult a víz a nyitott vályún át zuhogva, megalázva, dühödten verte a
köveket. A halak is elmenekültek a magasból lezúduló víz félelmetes robajától.
Ez volt az én vízesésem, a gyermekkorom vízesése, amikor mindent óriásnak láttam.
A Niagara mellett állva a hatalmas lezúduló víz robajában ez a kép jelent meg előttem, és az
emlékeimben azt az első, régi vízesést néztem és hallgattam. Azt, és annak a víznek a hangját,
ami a Bakonyból jött a folyókon át, és napról- napra fáradhatatlanul a vendégünk volt.
Láttam a Niagara lezúduló vizének párájában, hogy ott áll a hófehér hajú vízimolnár és nagy küzdelmet folytat a rekesszel. A kezei már nagyon megtörtek voltak,de az arca békésnek és
nyugodtnak látszott a szivárványban.

1977. Jul.9.U.S.A. Saller Molnár Erzsébet